nem akartam újranézni azt, ami fájdalmas, viszont lányom még nem látta a filmet egyszer sem, mondtam meg kell néznie - sőt időközben vőlegénye is, ki épp felhívta telefonon, s ő is már látta a filmet korábban, ugyanezt mondta neki: meg kell nézni - úgyhogy bekapcsolva maradt a tévé, majdnem 1-ig, és bizony nekem is újra "meg kellett" nézni! Mert nem tehettem mást!
és ami a fájdalmat illeti... illetve a fájdalmas ábrázolását? itt is érvényes Illyés Bartókra (mint " jó orvos"ra) vonatkoztatott kijelentése: "ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja"... meg "növeli, ki elfödi a bajt"
igen, ki kell mondani, ábrázolni kell, szembenézni, -nézetni az emberiséget... önmagával
és nem lehet "unni"... legfeljebb azt mondani rá, hogy soha ilyet, és elég... az embertelenségből
elég abból, hogy embereket, állatként kezelnek, s elpusztítanak ("önként, kéjjel" is - hogy Radnótit idézzem - )
a történet megtörtént - a lengyel zongorista Szpilman élő személy, átélte, amit a filmen, az ő szemével látunk, át- azaz túlélte, csodával határos módon - a rendező (Polanski) is átélte... a néző is (én) ...de aki nem - koránál fogva - a főszereplő Adrien Bródy sem, meg mint néző az én lányom sem... ők is átélik... és talán azok is - akik, ... akik másképp gondolkodnak,... vagy talán ők nem nézik meg, egyszer sem... elképesztő módon "tagadják"...
megvan a könyv is, maga Szpilman a szerző; a rendező és a főszereplő Oscar díján kívül a legjobb adaptált könyv díját is elnyerte a film, lányomnak meg is van a könyv, egy (szintén túlélő) ismerősünktől ballagási ajándékként kapta... talán el is kellene-lehetne olvasni is! egyszer...
nem tudom... felzaklató mindez...
(volt/van egy könyvünk "Te vagy a tanú" címmel közvetlen a háború után adták ki, annyira elborzasztottak a fényképei, hogy eldugtam magam elől, a hatalmas, "emeletes" szürke szekrényünk legfelső polcára, jóval később már egyszer egy koncentrációs táborban készített dokumentumfilmet felvettem videora, "hogy meglegyen", lányom még kicsi volt akkor, majd nagykorára - gondoltam -, de mikor megnéztem, az elviselhetetlenül borzalmas, csupasz valóságot közvetítő képsorokat, azonnal, egyből, szinte pánikszerűen letöröltem, s épp azért , hogy mindezt ne láthassa majd... meg talán azt hittem, legalább így semmissé tehetem(?)
de felejteni sem szabad, de nem is lehet... mikor Varsóban jártam az egyetemi énekkarral, 63-ban, húsz évesen, feltűnt, hogy Varsó egyik széles útja mennyivel magasabban fekszik, mint a többi, s akkor erre azt a hátborzongató magyarázatot kaptam, hogy a sok halott miatt... a film főszereplője túlélő lett ugyan, de tele volt a film is halottakkal, az utcákon is lépten-nyomon beléjük botlott, láttuk a gettólázadást, a varsói felkelést is... emberéletek földre-halálba zuhanását... sok gyilkolót, kevés életmentőt, (bár egyet még a németek közül is), a művészet, a zene, Chopin diadalát(?) a tragédiában is komikus jeleneteket, szánandó, esendő, megalázott embereket, s a nagyszerű művészt, aki a háború után végre befejezheti a félbeszakított zongoraversenyt....
Zelazova Volába, Chopin házába is elmentünk Varsó után, az idilli kertbe, hangversenyt hallgatni, most, a filmben sötét háttere volt ugyanannak a zenének... torokszorító és katartikus. S igazán akkor, amikor a német tiszt kérésére játszott a még éhező-fázó-bújdosó s alig-élő "zongorista" - hosszú idő után először, s a zene mögött - akárhogyis - két emberi arc volt látható... mindenek ellenére...
jó lenne már végre mindig és minden körülmény mellett embernek lenni... mindenkinek , és egyáltalán embertelen körülményeket nem létrehozni!
és élni hagyni
zongorázni, "játszani is engedni"...
aliz2. :: 2008. márc. 29. 0:57 :: 7 komment :: Címkék: , emlek, film, mult, tortenelem, zene
