ma - átutazóban - megkaptam az összes nyersképet az esküvőről Dvd-n, a tegnap emailon elküldött "kiglancolt" néhány mellé; és azt kell mondanom, hogy jobban tetszenek a "nyersek" - mert életszerűbbek, jobban emlékeztetnek a valóságra (vö. "életet kívánunk, valóságost, nyerset..." (Ady) - valójában a (video)film emlékezetet leginkább rá, amibe, egy részletébe sikerült -ugyancsak - belepislantanom... de csak oda kell kilyukadnunk, hogy a legigazibb az, amit mi őrzünk magunkban, az emlékezet vetíti a legszebb, és leghűbb képeket - ráadásul csak az lehet azonos a saját látószögünkkel..., ami mégis csak a legfontosabb, ha saját emlékeinkről van szó

de miért is akarunk mindig mindent megörökíteni? - "majd emlékezni jó lesz" ? - ahogy J. A. írta.

de mi már a jelenben is emlékezni akarunk sokszor (ez a jelen emléke - írtam is egyszer, még '69-ben egy novellát ezzel a címmel, egyetlen pillanatról, egyetlen találkozásról, amiben persze egyszerre volt benne múlt és jövő is - a nagy pillanatok persze mindig ilyenek, de már sokszor inkább a novella idéződik fel bennem, ahogy abban megírtam, mint maga a valóság... pedig mégis csak az volt az "igazi"!)

ugyanakkor vajon miért van vagy inkább volt? a képábrázolási tilalom, a fényképezés is egyes kultúrákban tilos, ma is - s egy ideje én is érzem, hogy nincs hozzá jogom, "ellopni " pillanatokat, amik a máséi (de hát fényképezőgép nélkül is meg lehet tenni..., pusztán azzal, hogy látok, mondjuk azt más nem...)

ma délután épp ilyeneken töprengtem, mikor vásárolni mentem, és a polgármesteri hivatal mellett haladtam el, mikor látom, menyasszonyt-vőlegényt fényképeznek a hivatal előtti parkban, de valami fura módon, ott ugrál körülöttük a fotós, egy videós, és még egy ember, aki minden felvétel közt odamegy hozzájuk, mutat valamit egy kis könyvből, vajon mit, közelebbről odanézek:hát egy fotóalbumot, aminek a képein magyarázza, hogy mikor hogy pózoljanak - valószínű a fotómodellek hajlékonyabbak lehettek, mert szegény testesebb ifjú párnak majd kitekeredett a dereka a nagy utánzási erőlködésben. Csak tudnám, hogy lesznek, maradhatnak így: önmaguk? Vagy az nem is számít?..

visszafelé jövet vonult egy másik esküvői menet, a vendégek sora mögött a  fúvószenekar fújta: mához egy hétre már nem leszek itt, elvisz a gyorsvonat engemet is...

lányomék pont egy hete esküdtek, igaz, nem itt, s hát egy hétre rá is csak 10 percre volt itt, a buszállomáson, átutazóban, (férje iskolai találkozójára menvén) - nem csoda, hogy órák óta a fotókat nézem..., még jó, hogy megkaptam őket! Hát erre is jók.

Meg hogy feltegyek ide még egy párat (remélve, hogy nem meritem azért ki teljesen a fotótárhelyem ) Vagy talán -lassanként már - külön blogot kellene csinálni az esküvőről?! (láttam már pár ilyet..., igaz, nem "örömanya" csinálta...:)

A képeket majd az akkorsmost blogomba teszem fel, ott alkalmasabb!

De ezeket a "kezdő";képeket - mivel feltettem nagynehezen - már itthagyom:

ezekhez a képhez oda kell hallani a kánon-t, meg odagondolni azokat a zeneiskolás éveket, amikhez ez is odatartozott. Jelen is voltak - a hátsó sorban látható is a képen - a zongoratanárnő "Márta néni" , a kamarazenekari vezető "Marika néni", az iskolaigazgató "Kati néni". És a - ma is - együttzenélő barátnő, aki este a vacsorán is játszott , bár el kellett menniük egy másik városba koncertet adni.

Azt hiszem az, hogy "a zene az kell" -és a zene örökké megmarad. S boldogitó élményként, nem hiába aranyozta be anno a ballagásukat is. S hogy olyan megható volt a belépő a polgármesteri hivatal hideg-rideg, csilláros termébe, ahhoz nagyban hozzájárultak ezek a tiszta , barokk dallamok, (meg a tiszta, szép emlékek.) Maradjon meg ez a szép, tiszta harmónia, tovább is (jóval,mint ameddig lejátszották)

 EZ már próza, amit az anyakönyvvezetőnő ad elő, de vajon mit is mondhat?...

A többi képet meg lásd az "akkorésmost" blogomon - mint a bejegyzés idejének most-ját... (ott alkalmasabb és egyszerűbb a fotók elhelyézese, és kattintással nagyban is látható - bocs. freeblog!)

aliz2. :: 2008. aug. 23. 21:10 :: 2 komment :: Címkék: emlekezes, film, fotók, kolteszet, lanyom

1962, Szeged (egyetem, kollégium), Makó(nyaralunk!)...

1962 volt az első teljes (polgári) év, amit "egyetemi hallgató"-ként töltöttem el... kis csalódással, de valószínű azért, mert túl nagyok voltak voltak a várakozásaim, és ahhoz képest "nem azt adott, amit vártam"... azt hiszem, hogy az volt az elhibázottság a választásomban, hogy én mindig is a művészetek iránt éreztem vonzalmat (hegedültem, -zenét szereztem, rajzoltam, szavaltam, s az egyetemi szakválasztásomban is az irodalom elsősorban mint "művészet"-i tárgy szerepelt, persze a bölcsészkar többnyire száraz tudományos óráin ebből semmi sem maradhatott - különösen a régi irodalom - történeti alapú - tanulmányozásában nem...) úgyhogy - elpalástolt, elbujtatott vágyam - a színművészeti főiskola irányába - titokban- pótlólag megkíséreltem valóra váltani, persze, többnyire csak annyira, hogy "utólag aztán ne tehessek magamnak szemrehányást...", de annyira nem "harcoltam érte"... nem is sikerült... most találtam egy borítékot , benne egy levelet Zürich, 1962.januári 20-keltezéssel, ("átutazóban Amsterdam és Nice között")a nagybátyám írta "Somló István művésznek" címezve, aki akkoriban a Vig színház igazgatója volt, gyerekkorukban egy házban laktak, és főleg apukámnak volt jóbarátja... , ebben egyáltalán nem protekciót  kér nekem, csak tanácsot, ill. meghallgatást... (de a levelet nem is adtam át! épp premier előtt volt, és telefonon , csak a titkárnőig jutottam, ami/aki megállitott...) Elgondolkodtat az ittmaradt s már átadhatatlan levél tartalma:..."az egyetlen értelem, talán, hogy próbáljunk kellemesen "átutazni" az életen át,. - S éppen erről van szó, amikor arra kérlek, tanácsold Julikát a jövőjét illetőleg. Ő Karcsi kislánya. S ehhez talán még csak annyit, mikor mint két éves baba a auschwitzi kirándulásról anyja hazahozta (ami valóban a csodával határos) azt hiszem, élete nagy áriáját elénekelvén belefáradt az életbe s évenként bevonul az idegszanatóriumba, hogy onnan "egészségesen elbocsássák, majd pár hónap múlva megint felvegyék. - Az a Tennesie Williams valóban a ma Shakespeareja. - Julika, úgy érzem, a gyermekem, s úgy érzem, oly kevesen vagyunk már életben azok közül, akik "összetartozunk", hogy neked sem közömbös. - Kérlek bölcs megfontolás alá venni tanácsodat: színésznő akar lenni, tehetségesnek érzi magát. Nem szeretném, hogy úgy utazzon át az életen, hogy rossz kupéban érezze magát. Kérlek hallgasd meg, és ítélkezz sorsa felett. Megbizom barátságodban és itéletedben. Barcsai és Zárdai utcai szeretettel.---" 

nem tudom, jó kupéban utaztam-e, (utazom-e).., nem tudom, jobb lett volna-e az a másik kupé...de már abban sem vagyok biztos, hogy menet közben nem lehet(ne) változtatni azokat a kupékat...azt hiszem részben (kis részben ) azt is tettem... , teszem... talán... Mindenesetre ez a vonat (a kupéival) nagyon nagyon gyorsan robog... 

(nem sikerült a felvételi, tán nem is nagyon akartam , hogy sikerüljön, a szinházzal, művészettel, kerültem(maradtam) közelebbi kapcsolatban - másképp, máskor, más formákban..., és később a bölcsészkari tanulmányokkal is megbarátkoztam...1962-es keltezéssel pár fotót találtam (sajnos noteszt, naptárt naplót nem - bár nagyon sok irásos dokumentomot: (alapos-gondos)egyetemi jegyzeteket!) Szeged közel volt, bár közlekedés szempontjából messzebb, mint manapság mikor fél óránként jár a busz Makó- Szeged közt, akkor csak egy ritkán járó vonat döcögött Újszeged és Makó közt... távoli állomásokkal... Kollégiumban laktam (a Hősök kapuja mellett, 2.évben 18-an(!) egy szobában (emlékszem, a közvetlenül mellettem alvó(s közben többnyire)horkoló évfolyamtárs, aki menyasszony is volt - távol a vőlegényétől - milyen pánikba esett a kubai válság kitörésekor, mert az akkor volt, ...(okt 14-28)... az atomháború kirobbanásának veszélye - ezekben a "hidegháborús" időszakokban nem is tűnt elképzelhetetlennek... okozott nekem is szorngásteli időket( ami akkor csitult, amikor, később, utazásaim során, személyesen tapasztalhattam, hogy mi van a (Kelet által ) rettegett Nyugaton, s viszont (ugyanúgy és feleslegesnek tűnően, egymást kioltva) a Nyugat által rettegett Keleten... de 62-ben még csak Makó és Szeged közt utazgattam... (hét közben félretéve a 40 fillért, hogy maradjon villamosjegyre a messzi állomásig (diákvasútbérletem volt) Nyaranként otthon "nyaraltam", a Maros parti strandon... Visszatekintve : szép idő volt... mindenestől... (a szegedi és a makói része is) (A "nyaralunk!" tudatos, játékos jelszava volt anyukámnak, amit egyetértően s vidáman átvettem, tényleg nem kellett elutaznunk "nyaralni", tudtuk nagyon is élvezni a "helybennyaralás" praktikus örömeit.

Ime, 1962 a fotóimon:

Szeged, 1962. április 

kollégiumi szobatársaimmal a Hősök 
Kapuja előtti padon...

a fotókat anyukám készitette, aki meglátogatott épp, Szegeden jártában)

fura , hogy mindenki mosolyog, csak én nem... ejnye!:( de anyu mosolyog a fotón, amit én csináltam, róla! 

a kollégium kapujában.... 

Makó, 1962. nyár

az udvarunk kapujában:

A KERTBEN

a Maros parti strandon, már szeptember elején... :

(s mindjárt kezdődik a 2. év Szegeden, az egyetemen)

találtam egy füzetet," Verseim" van ráirva , 1960-tól, s 1962-ből is egy pár... azt hiszem ezek alapján (is), hogy legpesszimistább korszakom ez volt...:(ideirok bizonyságul pár részletet belőle):

"...Telnek az évek. S utána kapkodunk. / Őrültként sírjuk vissza napjaink./ egyre csak a Nagy Idővel harcolunk./ És temetjük, feledjük vágyaink./ Velük együtt kicsit önmagunkat, és közben az ősz zenéje ringat."... (Hogy legyőzzük a halált... Makó, 1962. október 29.)

"...A világot nem tudom úgy látni, mint rég,/Mikor még azt hittem, nem csak ő örök,/ Hanem az is, -talán -, ki benn él s örül./ Felébredtem... S nem tudok már örülni sem./ Csak sírni, sírni, hangtalanul, magamnak,/ Nehogy megtudja más is, mi a bánatom." (Dekadens hangulatban. Szeged, 1962.december 30.)

(és most elárultam...) (ezt is...:)

ÉLET?

Örökkétartó előadás

A szereplők változnak, letűnnek,

A Halál tapsol - finálé nincsen

Csupán szüntelen színváltozás.

Szeged, 1962. december 30. (tan. szoba)

.... 

Harc a boldogságért

Ugye a többi ember boldog? /Csak te vagy bús , és nem./ S ugye a boldogság nem a földön jár?/ Te nem láttad még sose./Ugye aki boldog tud mégis lenni/Az szerény és igénytelen,/Azt nem többrevágyás hevíti,/Az nem érzi, hogy sorsa reménytelen,/Hogy véges, és emiatt boldogtalan.

Igen... Boldogan az tud élni csak,/Ki ilyen, Sorssal-kiegyezett.

Vagy mégsem? Adj választ nekem!/Te is! Te is! S mind, ti boldogok,/Nekem, ki boldogtalan vagyok.

 (Szeged 1962.december 30.)

Nos?(A választ most se tudom...) (2011-ben, s nem 19 hanem hanem 68 évesen) 

aliz2. :: 2011. aug. 23. 12:09 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: fotó :: Címkék: anyu, egyetem, emlekek, irodalom, kapcsolatok, MAKÓ, Maros, SZEGED, szineszek, szinház

 már a második "makói muzsika" előadást hagyom ki! mi van velem?... Makón nincs túl sok program, nem is mindig kedvemre való, de eddig azért többnyire elmentem arra, ami van, és épp itthon és ráérek... a Makói muzsika rendezvényei évek óta, a szomszédomban, a Hagymaház szabadtéri szinpadán, csak átsétálni kell(ene)... igaz, már a plakátokon láttam , az idén nem vonz különösebben egy előadás sem , de azért... múlt hétvégén A Tenkes kapitánya táncjátékot hagytam ki, bár vettem rá egy jegyet aznap délig halasztva... egyszerűen nem volt kedvem, inditékom, elég volt a hirtelen hűvösebbé váló idővel lebeszéltetni magam (aztán, másnap kicsit bosszankodva értesültem róla, hogy milyen ragyogó táncelőadás volt!), tegnap meg ...már tudatosan nem mentem ki a Van aki forrón szereti musicalre...(tán mert én nem ...:), bár a film szórakoztató volt, emlékezetes is (tán épp ezt nem akartam összemosni egy másfajta élménnyel? Marilyn Monroe, Tony Curtis, Jack Lemmon hármasa tényleg feledhetetlen...)...még lesz jövő héten egy koncert a Star Wars filmzenéből... nem tudom, nem hiszem, arra elmegyek-e(?)

20-án a szokásos fúvószenekari koncertek... a szokásos művésztelepi kiállitás... (arra eddig még minden évben elmentem, lehet, hogy idén mégse?)

meg aztán... látok fotókat a Marosról, mostanság úgy néz ki, mint "a régi, szépidőkben"..., sekély  és homokszigete van...!!! 

 2 foto

le kellene menni oda is végre, előkeresni a fürdőruhám!

de még az új fürdőben se voltam, fürdőruhástul...

mindjárt vége a nyárnak

mindjárt vége az életnek

s csak ülök itt magamban....

mi ez a fokozódó érdektelenség bennem?... jaj, ne már!...

....hol az a fürdőruha?!!

....

aliz2. :: 2012. aug. 18. 8:08 :: 2 komment :: Címkék: elmélkedés, hagymaház, MAKÓ

lányomék - végre - "haza"jöttek, ugyan nem direkt az augusztus 20-i ünnep alkalmából, de mégis úgy jött ki a "lépés" a sok(utazásos) elfoglaltság közt, hogy e napokat tudták felszabadítani - úgy hogy én most kicsit duplán ünnepelek...

augusztus 20-i hagyomány városunkban évről évre ismétlődő rítusa: a kirakodóvásár, a művésztelep zárókiállítása, az ünnepség a Szent István szobor körül, este a tűzijáték - és most derült ki igazán, hogy az ünnep egyik főjelentése: találkozni a (régi) ismerősökkel, mert ilyenkor mindenki az utcán van, s ilyenkor szoktak haza-hazajönni mások is , -akik már elköltöztek szülővárosukból -itt(hon)maradó hozzátartozóikhoz...

most bővült az ünneplés repertoárja a 19-i szoboravatással, és az utána  - némileg ehhez kapcsolódó - szabadtéri koncerttel, a 100 tagú cigányzenekarral. (ahol meglepetésemre klezmerzenével nyitottak, és zsidó zenével is zártak - bár a cigány-zsidó (népi?)zene már  elég sok elemében amúgy is összekapaszkodott. A műsor első részében velük zongorán játszó Szentpéteri Csilla meg a szintén bravúrosan játszó  cigányzenészekkel felvillantott egymást kölcsönösen (meg)tisztelő munkatársi és emberi kapcsolata ugyancsak példaszerű volt... mint ahogy az egész , teltházas(azaz szabadteres) makói közönség - amit pontosabban a jó makóiakat "meg is dicsért" az innen elszármazó zongorista, mondván, lehet, hogy vissza is költözik, majd... és (addig is  bebarangolták - biciklin - az egész várost)

így jönnek haza mások is,  akikkel össze lehet találkozni

illetve a hazalátogatóknak így lehet találkozni az ittmaradókkal...

lányomékat a buszmegállóból egyenesen a nemrég lezajlott szoboravatás színhelyére tereltem, ahol még mindig nem akart oszolni a "tömeg", míg ők megnézték a szobrot, én összetalálkoztam, régi jó ismerősünkkel-ügyvédünkkel, a család nagy barátjával, nagybátyám egykori ügyvédbojtárjával, aki nemhogy a lányomat de engem is már kislánykorom óta ismert, most -bemutatván neki férjét is, a szoborkörbejárás után - megkérdezte, tegezheti-e őket, miazhogy!- Vannak e városnak élő-eleven, nevezetes  "szobrai" is,  - mimindenről tudnak mesélni és hogy!-mindig öröm a velük való találkozás...

.

(és talán e képet láthatják azok a régi barátai-ismerősei is, akik nem, tudnak hazalátogatni - de talán így, most, kicsit örülnek legalább e -képen való - virtuális találkozásnak(?) - különösképp, ha most elmondom, róluk is beszéltünk, és az üdvözleteiket is átadtam! :)

aliz2. :: 2009. aug. 21. 21:38 :: még nincsenek kommentek

 augusztus 20-ról majdnem megfeledkeztem, nem csak a blogban, hanem a valóságban is, elfelejtettem előtte való nap bevásárolni, mert amúgy szinte minden nap szoktam, és minden, bármifelé ünnep előtt, amikor bezárnak a boltok, szinte pánikba esve vásárolok, nehogy másnap éhen haljunk. Igaz, hogy ezúttal csak magamra kellett volna gondolni -lányom nászúton, ott étkezik - talán ezért is feledkezhettem meg a vásárlásról is. Én akár bőjtölni is tudnék. Meg azért mindig találok itthon is valamit, most egy csomó olyan ételféleséget is, amit még neki vettem, az ő kedvenceit, az esküvő előtti napokban - gyanúsan sok maradt belőle, úgy látszik nem nagyon lehetett étvágya, talán az izgalomtól? jut eszembe, a lakodalmi lakomából se igen tudott fogyasztani - pedig volt bőven.

az ünnep amúgy elég szürkére sikeredett, mintha minden megfakult, kifakult volna mára, de évek óta folyamatosan

a kirakodó vásár olyan volt messziről, mintha nem is lett volna, ember alig, árúnak pedig semmi köze az ünnephez, de még hétköznapokból is a legsilányabbakhoz - szinte semmi nemes, kézműves, pláne folklorisztikus... nem értem, nem ellenőrzi ezt senki?  

az állítólag megújuló művésztelepi kiállítás meg - ami évről évre a nap fénypontja szokott volt lenni - felismerhetetlenül megváltozott. Kicserélődött a vezetőség, a régi tagok közül meg csak néhányat láttam szomorkodni, a képek közt vannak jók, persze, de nem érzem az összefogott tematikát (mintha otthonról is hoztak volna néhány "konzervet"?) Nem is láttam őket a városban, mint máskor, akár festés közben is, mintha itt se lettek volna, akár a grafikusok, ugyancsak új (bár régi ismerős) vezetőjüket elsőként vettem észre a közönség soraiban, lányom gondolkodott meghívja-e az esküvőjére, de azt hittük itt sincsenek - velük se találkoztunk. Most viszont üdvözölt, s egyből rákérdezett, milyen volt az esküvő. (Honnan tudott róla? Közös ismerősünk már előbb kijelentette mintegy nekem, hogy lányom ugye nászúton van, s mikor rákérdeztem, honnan tudja, őt nevezte meg. De hát ő kitől...? Meg hogy amúgy is, mindenki tudja, mindenki ezt beszéli... hm... Rejtélyes dolgok ezek...) Volt tanítványom - aki ott volt az esküvőn - fotót kért róla, mert hogy elfelejtette magával vinni a fényképezőgépét - mondom, még nekünk sincs, de majd adok, aztán megnéztük a körforgalom építményét tanítvány (tákolmányát:) (valami fűzfafonadékot, hagyma és egyben kápolnaszerűt - a művészeti író-kurátor szavai szerint legalábbis - aztán, ha már arra kanyarodtunk, mondja volt tanítványom megmutat nekem egy székelykaput, de még mielőtt megláttam volna a csodakaput, hatalmas, árpádsávos zászlót látok lobogni a ház oromzatán... legalább tudom, mik vannak kis városunkban (is). Felkanyarodtam a főtérre, a Szent István szoborhoz, ahol már szólt a fúvószene, próbáltam az első sorokból kilesni, kik az idei díjazottak, de csak egy régi kollégámat ismertem fel, akit tavaly nyugdíjaztak, egy másik középiskola igazgató helyetteseként, mikor az én kollégám volt, akkor még hamvasan fiatal... igen, múlik az idő, hogy megint ezt az igaz közhelyet mondjam... Hazajöttem, hogy megnézzem a "Társulat" István, a király -át a tévén, mert a városban semmi ünnepit nem érzékeltem, na talán majd itt, de teljesen konzervnek tűnt az előadás, kimódoltnak, élettelennek... aztán már a 9-kor kezdődő tűzijátékra ki se akartam menni, nem volt kedvem, de olyan puskaropogásszerű durranások visszhangoztak pont 9-től a lakásban, hogy inkább kimenekültem, hogy lássak legalább valamit, meg közelebb érve a kissé hiányos tűzalakzatokhoz, halljak a durrogások mellé egy pici zenét is... de mégis csak távolról, ha nincs benne az ember az eseményekben, semmi se, , a tűzijáték se az igazi... azt hiszem én távolodtam el a dolgoktól... már... mikor hazaértem, lányom épp hívott, ők is akkor értek a panzióba vissza , ők jazzhangversenyről, délben meg bográcsgulyást ettek -az önkormányzat vendégeként -, 

meg -végre- vett lányom magának az ottani kirakodóvásáron szappanbuborékfuvókát - amit tőlem egész gyerekkorában nem kapott meg (mert nem találtam elég higiénikusnak?) - dehát mi sem alkalmasabb erre a pótlásra , mint egy nászút - (férj megrökönyödésére...) amúgy jól ellehetnek, mert lapot készülnek alapítani Nyugodt címmel, csupa pozitívumról - én az életben ezt a programot (nyugodtnak lenni) jónak tartom, de ezt a valóban pihent-agyú ötletet az irodalomban már kevésbé; biztos bukás, gondolom az ötlet is elmúlik, mire visszajönnek a nem olyan nyugodt mindennapokba... 

aliz2. :: 2008. aug. 21. 5:44 :: 12 komment
Kategóriák: ünnep :: Címkék: kiallitas, lanyom, tevemusor, unnep, vasarlas

 délben az "ételbár" ma igazán kitett magáért; olyan finom marhapörköltet, köménymagos burgonyával, uborkasalátával - nomeg  húslevest, és citromos teát... ebédeltem, hogy csak na...! igazi ünnepit - hanem  előtte a "kirakadóvásár" szánalmas, semmi nép- vagy kézműves.. évről évre egyre inkább... 

a múzeum elé akkor kanyarodtam be a biciklimmel , 2 perccel 5 után, mikor épp elkezdték a művésztelep megnyitóját, a biciklimre a nyitó alatt is nekidőlhettem , közben egy-két fotót is elsütöttem, jó hogy újabban az épület előtti térségben tartják.., itt mégis csak jobb a levegő - bár ezúttal feltűnően kevesen voltak, ami persze relatív, a polgármester felidézte, hogy a szegedi Novák István főépitész (aki később megnyitotta a kiállitást; (l. balra) szerint Szegeden nem is szoktak ennyien (se) lenni egy-egy megnyitón... Hogy miért fűződnek a művésztelepi kiállitásmegnyitók nálunk, évről-évre, aug. 20-hoz, ez a kérdés nyitva maradt... (azt hiszem a múzeumigazgató nyitó szavaiban magát aug. 20-t is kicsit egyoldalúan (csak Szent Istvánnal?) értelmezte... (de ez részletkérdés - szószerint -viszont jó lenne már kicsit egységesebben és összetettebben látni a világot, netán aug. 20-t is - persze nem tudom.., késtem, csak félfüllel hallottam... )

a nyitón az ünnepség zárásaként  Tamás Péter    (az ugyanolyan nevű egykori osztálytársam fia, aki egyre jobban hasonlit az apukája egykori énjére, különösen a nyilt mosolya) klarinétozott, szépen-könnyeden:

szöveg hiány bocs!

a hétköznapokon se, amikor már leszedjük az ünnepi dekorációkat... és kihúnynak az ünnepi fények (és fényjátékok),

foto

és "végét vetik a zenének, s hazamennek a legények"....

aliz2. :: 2011. aug. 20. 23:51 :: 6 komment 
Kategóriák: naplószerűség, ünnep, vélemény, kultúra, fotó :: Címkék: kiallitas, MAKÓ, unnep

az igazi...

Mikor vesztettem el az

(igazi)

arcom?

Húszévesen még megvolt,

tán még 35 évesen is,

mert mondják képeire:

ez az igazi gondajuli...

mindjárt kétszer annyi...

de hol van már gondajuli?

még itt van

valahol

------

még itt vagyok!F

Keresem magam

még mindig

mint mindig is

de már csak   

visszafelé...(?)

aliz2. :: 2012. aug. 19. 12:05 :: 21 komment :: Címkék: élet, elmélkedés, fotók, kapcsolatok, múlt, vers

hát igen: "árva a ház, nincs kacagás,/ árvák a régi szobák"... , messzire jár, mint a madár, az ifjúság...

bár lányom külön hangsúlyozta, hogy azért se csinált külön rendet a szobájában, hogy azzal is jelezze, hogy marad minden úgy, ahogy eddig... hétvégek itthon, az anyai házban, vagy legalábbis rendszeresen...

valójában persze nincs is nagy rendetlenség sose nála, pláne, hogy már 5 éve többet tartózkodik Szegeden, mint "itthon"...

most viszont elég hosszú ideig nem látom, több mint egy hétig - s még a mobiltelefon is ritkán szólal meg, dehát minden érthető: a nászút ilyen; s ráadásul utána is a vőlegény férj (!) falujába mennek egyenesen, általános iskolai, 10 éves találkozóra. Ha ügyes vagyok, mivel a vonat itt megy keresztül, még integetni tudok az állomáson, addig az 5 percig, amíg áll, sőt talán valamit még oda is tudok adni, ami esetleg itthon maradt... mert hát nem veszíthetem el fontosságomat (vagy fontoskodásomat?) csak úgy , egyszeribe'... meg hát ilyen ürügyek jól el tudnak rejteni igazi, kevésbé racionális okokat...

A tévét - észrevettem - gyakrabban kapcsolom be , mint eddig. Vajon miért? Nem jobb a műsor. Oda se figyelek... de így nincs olyan nagy csönd!

És most, ebben a pillanatban megszólalt a mobil sms-t jelző pittyegése!... ("Most megyünk vacsizni, hívlak majd, ha visszaérünk. itt változatlanul minden szép és boldog.")

(Jól van! de azért ezt a kissé elhamarkodott blogbejegyzést már meghagyom - az örökérvényű Schubert dallal együtt, ami már - mert zene - eleve "felold", meg hát Tschöll papáék "kettecskén" vannak "bús öregek" - az is igaz. Hiába : "párosan szép az élet" ! - akárhonnan nézzük is. )

aliz2. :: 2008. aug. 19. 18:21 :: 6 komment :: Címkék: kapcsolatok, lanyom, nosztal