a fotó 63-ban készült, 20 évesen

(egy egyetemi buszkiránduláson Pestre, amikor épp kiszálltunk Kecskeméten pár percre...)

 

és József Attila Tiszta szivveljét kommentelte hozzá, szembesitette vele B. R. barátom, egykor reiki mesterem-- (épp azt, ami miatt eltanácsolták őt az egyetemről, ill. a tanári pályáról)

("Húsz esztendőm  hatalom,

Húsz esztendőm eladom"")

 

 

Éreztem e a hatalmamat? (nem)

eladtam-e húsz évemet? (nem) (?)

 

 lányom versét találtam a Nő a tükörben c  (Művészeti és szabad bölcsészeti témájú ) weboldalon,  

"esti szép" ként (

erederileg a Héviz folyóiratből átvéve

Azt mondtad, igazán megérthetem,

hogy miért tűntél el az utóbbi években.

Nem azért, mert valami bajod volt velem,

hanem mert felnőttél, tényleg felnőttél,

és noha a barátságunk nem volt tévedés,

én mégis emlékeztetlek a régi tévedésekre.

Igazán megérthetem, mondtad,

és én, mint mindig, most is olyan megértő voltam.

Mégis boldog voltam, hogy végre felhívtál.

Azután felébredtem.

alatta 812 azaz nyolcszáztizenkettő! lájk (benne számtalan imádat is)

na és a hozzászólások!

• Enikő Balássy

  Nagyon fáj!

  

  4

  • Tetszik
  • Válasz
  • 6 n.
• Jó Andrea

  Aktuális...

  

  3

  • Tetszik
  • Válasz
  • 6 n.
• Botházy Kata

  

  

  2

  • Tetszik
  • Válasz
  • 6 n.
• Lelkes rajongó

  Zsófia Várady-Páll

  Turi Tímea mindig betalál 

MINDIG BETALÁL!!!!

 lányom versei, persze (s persze nem is mondta), majd ha kinyit a ktár, elolvasom (ha addig nem megyek Pestre, az Irók Boltjába)

egy kritikus irja róla. a lapbemutatóban : "Ironikusabb hangot üt meg Turi Tímea szintén fájdalmas vagy legalábbis kényelmetlen, de többnyire rejtve maradt, elleplezett tapasztalatról hírt adó verse, a Dal a láthatatlan munkáról: „ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat, / amíg a félpár zoknikat összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?"

Lantos (Leipniker) Péter újabb könyvet irt, a régi, feledhetetlen témájáról . de ezúttal gyerekek számára

már a cime is megrázó, sokatmondó és gyerekközeli

A fiú, aki nem akart meghalni (persze angolul irta a- de azért jó lenne, ha leforditanák magyarra)

The boy  who did't want to die

"Sokféleképpen lehet reagálni az élményre. Az egyik az, hogy megpróbáljuk folytatni az életet, és nem gyűlölni. A gyűlölet az érzelmek bumerángja, mert azt sújtja, aki gyűlöl... Megpróbáltam erőt merítetni Belsen tapasztalataiból. Úgy gondoltam, hogy ha túlélem Belsent, akkor mindent túlélek. És ez átsegített a későbbi nehézségeken." - mondta egy interjúban _

igen, ebben van valami, úgy tűnik, hogy a holokauszt túlélői, ha valóban sikerült ez nekik... sokáig is élnek! Megerősödtek, van is egy ilyen mondás, amibe nem pusztulsz bele, az erősebbé tesz... (persze ennek az erősségnek nagy ára van, egész életre kiterjedően - mi feladat is!

“I feel we have a moral obligation to tell the story and the reason for that is that we are the last generation who survived. Once we die, there won’t be anybody who can say: ‘I was there.’”

„Úgy érzem, erkölcsi kötelességünk elmesélni a történetet, és ennek az az oka, hogy mi vagyunk az utolsó nemzedék, aki túlélte. Ha egyszer meghalunk, nem lesz senki, aki azt mondhatná: „Ott voltam.”

 

és Péter jár az iskolákba, elmesélni a mai gyerekeknek a történetét :

 

“Surviving is not an achievement, it’s a question of luck. But that luck was that I had a mother who looked after me extremely well.”

 

„A túlélés nem eredmény, hanem szerencse kérdése. De a szerencse az volt, hogy volt egy édesanyám, aki rendkívül jól vigyázott rám.”

 

valóban párhuzamos a történetünk, ebben is....(ahogy a Parallel lines -sal... már rámutattam..)

 

és most itt van egy újabb vonás:

 

mindketten anyánknak köszönhetjük másodszor is az életünket!

 

Igy néztünk ki a háború, az éves  "kirándulás"unk után, anyáinkkal:

 

Á, nem ment el (igy) jött, a 60-as években, de el nem ment, mert nem mehet. A legendák csak jönnek... és itt maradnak velünk, és túlélnek bennünket... mégha közben emberi , testi valóságukban esetleg "93 évesen el is húnynak".

Jancsó élő legenda volt és marad.

Az volt már a kezdetek kezdetén is...

Nem mondom, hogy mindenki fenntartás nélkül rajongott a filmjeiért, de mindenki tudta, hogy Jancsó nem mindennapi jelenség... Sokan még azt is bevallották, hogy "nem értik"... de mindenki tudott róla, beszéltek róla, értetlenül gúnyolódtak vagy ájuldoztak művészetén... ő meg - azt hiszem - mindig csak mosolygott, nyíltan, tiszta derűvel,, kedvesen, a világoskék szemeivel...

Én sem voltam kifejezett rajongója, de "fanyalgója" se. Az Oldás és kötést kifejezetten szerettem - ma is - bár az nem is jellegzetesen jancsós.. .A többi korabeli filmjét, évente újabbakat, mind megnéztem, (nem lehetett kihagyni!), és most utólag látom igazán, hogy mindig jól éreztem magam a nézésük közben, a hosszú térségeiben, vágásmentes snittjeiben, valahogy szabadnak, még ha a film épp a szabadság hiányáról (bár mindig a vágyáról is) szólt.... Szabadon lehetett lélegezni bennük. Ezt a szabadságot szimbolizálhatták a táncok is, néhány szereplő nő (ílymódon igenis nem öncélú) meztelensége, a nagy szabad térségek..., sőt a hosszú csöndek is... az idő ráérőssége... végtelensége, a téré mellett

A legutóbbi filmjei (az u.n. Pepe-Kapa filmek) már egy másik rendező, másik világlátása... tőlem - furcsa módon - távolabb állt. (Tán az ironikus szemlélet miatt, de hát közben a világ is megváltozott, s a viszonyunk is hozzá)

---

Közben, 1990-es évek közepe táján, nálunk is járt Jancsó, Makón (említése szerint az 50-es évek elején is már, filmhíradó készítése kapcsán)... A múzeumunkban ő nyitotta meg neves fényképészmesterünk Homonnai Nándor képeinek kiállítását (Szűcs Gábor grafikus üvegfelvételekból varázsolta elő őket és gyűjtötte össze albumba is ) Egyébként később döbbentem rá, hogy családomnak, felmenőimnek szinte minden fotóját Homonnai Nándor készítette, ott a képeken a cégjelzés lenyomata. Emlékezetes maradt ez a megnyitó, az, Jancsó jelenléte és közlendői miatt is... sőt mintha ő lett volna ennek az eseménynek - nem magacsinálta – főszereplője): akkoriban a Makói hétbe irkáltam különböző cikkeket, többek közt erről az eseményről, így Jancsóról is:

Milyen jellemző, és más (ellentétes) fénytörést kap most újra a (prousti)

cim: Eltűnt idő

Régi makói fotók közt téblábolunk a város újjászületésenek évfordulóján, a város napján, a Múzeumban. Ismerősöket keresünk. No, nem egymás közt! Hanem a falakon, a fotókon. Legtöbb feliratán pedig ez olvasható: ISMERETLEN. És van valami négy vaskos album, vagy háromezer még ismeretlenebb, azonosítatlanabb fotóval tele. Portrék 10-es, 20-as, 30-as évekből... Bár egyes vonások mintha ismerősök lennének! Mintha épp tegnap láttam volna... valószínűleg egy dédunoka futó mosolyában. De talán ő se ismerné fel ősét a századeleji fotón. Mint ahogy Jancsó Miklós, a múltat tisztelő és kutató filmrendező említette kiállitásmegnyitó eszmefuttatásában: saját magát se ismerné fel egy hintalovas képen. -Bizony, sajátmagunkat se tudjuk azonosítani mai önmagunkkal a régi képeken. Mert az idő múlik. Mi múlunk! De a fotó rögziti a múló időt. Egyetlen örök-jelen pillanatban. A fotók fölött áll az idő. Valamiféle örökkévalóságot árasztva...

Ezért is olyan meghatódott mindenki. Ez a múltnak kijáró tisztelet. Hódolat az "ismeretlenek"-nek. Akik előttünk voltak. Megörökítette őket Homonnai, a fotografus.

Nekünk. Most itt vannak. Az üveglemezekből újjáéledtek. Szűcs Tibor fotós-grafikus feltámasztotta őket üvegkoporsóikból. Előhívta őket a negatív dimenzióból, pozitívvá, láthatóvá téve, idevarázsolta az egykori Makót...

Oda csöppentünk hát. Ugyanott vagyunk: Makón. S ez egy világ, ami már nincs? A régi Korona, a valahai Faszinház, a fakabinos Maros-parti strand, Miklós Izsó üzlete, a Bauer varroda... Egyszerre élünk a múlttal, mely jelenné lett itt! Felülkerekedtünk a romboló időn! Egyszerre lélegzünk a feléledt múlttal... Nem egymást nézzük, hanem a múlt-emberek arcait. S ha eközben egy valóságos, hús-vér emberrel összeütközünk, akit netán évek óta nem láttunk, mert elvetődött Makóról, jobban örülünk egymásnak, mintha máskor, máshol történt volna ez a találkozás. Rádöbbenünk, hogy "makóinak lenni"i s lehet kiváltság és esemény! És aki nem makóiként van itt, az most szégyenkezve sajnálja, hogy nem az...

Pedig itt most az a lényeg hogy mindannyian (makóiságunkban is) emberek vagyunk... hasonlóak egymáshoz is, a fotókon láthatókhoz is, és a valóságosokhoz is.

Jancsó, a "Kövek üzenetei"-nek feltárója legszívesebben elküldené az egész fotóanyagot "üzenetként" a világűrbe, jeladásként, magunkról.

Ilyenek voltunk?

Ilyenek vagyunk!

Fényévnyi távolságokban évszázadnyi anomáliák is kiküszöbölődnek. S mik azok ahhoz az 50 000 évhez képest, amikorra a válasz - legalább is a mi cammogó-mechanikus képzeletünk szerint - ideérkezhetne!

Ezek a fotográfiák a Föld nevű bolygó Makó nevű városkájának emberi lenyomatai.

Dokumentumok arról, hogy itt voltunk. S tanúság arról, hogy itt vagyunk. Még.

Jancsó a megnyitó végén, a hangszóró dobozon, föléje görnyedve, emberközeli személyességgel és közvetlenséggel autogrammokat osztogat:

"...-nak, hogy emlékezzen..." -irja.

Feladatot kaptunk.

Emlékezzünk!"

-írtam a Makói Hétbe

---"

Igen. Emlékezzünk! Most már rá is…

 hogy mi a varázsa? titka?

akárhányszor megnézném..

(keletkezése, 1966 óta, mikor is diplomáztam és kezdtem a tanitás...)

most is

mint a fényképész a nagyitott képeit...

én is keresek benne "valamit"

silabizálom a

titkot...

ebben a minden bizonytalan-ságban

és nem is találok semmi bizonyosat

de valószinű én is felvenném a pantomimesnek, a nem is  látható teniszlabdát

és hallanám a játék hangját is...

mert mi mást tehetnénk

minden illúzió

a létünk, (nemlétünk) is

ez a világ ilyen

(csak mese, csalódás, álom)

(Antonioni egy megúnhatatlan tökéletes csoda!)

 olvasom (fejezetenként) Müller Péter anyukájának magnótekercsekről szerkesztett csodálatos könyvét...

és meglepődöm az Egy szó c. fejezeten

tudniillik kiderül belőle, hogy Müller Péter szegről-végre zsidó (származású), még hozzá apja is és anyja révén is, 100 százalékig. És azon töprengek, hogy tudta ezt ennyire elrejteni saját irásaiban, megnyilatkozásaiban... Ir ugyan cadikról is, de épp olyan objektivan (vagy éppúgy szubjektivan) mint másokról

az anyukája viszont  többször is emliti zsidóságukat

és egyszer olyan vonatkozásban, ami ugyancsak elgondolkodtat

volt egy kései szerelme, akit egyetlen egy szava miatt hagyott el.. de végleg... még pár perccel azután, hogy elhangzott

"nálatok".... (tudod, hogyan megy ez nálatok...)

"ez a szó, hogy nálatok, úgy szíven ütött, mintha áramot vezettek volna belém. Egész testem összerándult. Megszédültem. Agyamba szaladt a vér.

A nálatok a zsidóságomra vonatkozott.

Az egész megkínzott, agyonvert, elpusztított és elgázosított családom emléke, lelkem összes temetetlen halottja, az üldözésem, a fiam mentése a gyilkosok elől... minden iszonyat  megjelent előttem

Ezek gyógyíthatatlan emlékek...

Hagytam elsuhanni tudatomban annak a sok újságcikknek és vallomásnak az emlékét, melyben elmondják a Don-kanyarban jártak, hogy abban a jégpokolban, ahol ez az ember elvesztette a lábát, hogyan bántak a  katonatisztek a fegyvertelen, zsidó munkaszolgálatosokkal. Betaposták őket a hóba, hogy odafagyjanak, mint az útmenti lovak....

Ez a nálatok sziven ütött. Szinte belehaltam...

Én régen elfelejtettem, hogy ő egy féllábú ember

Soha, még a lelkem legmélyén sem gondoltam arra, amikor vele voltam, hogy "nálatok", nyomorékoknál..."

...mert hogy ő nem zsidó volt, és ezzel utalt az elválasztó sztereotipiára

aminek semmi helye.... emberek közt

talán író fia épp ezért nem emliti saját zsidóságát, mondja is az anyja róla: "Péterben ez a megosztottság nem működik, Nem is érzi. .Inkább magyar érzelmű...

mert szerinte (is) egyek vagyunk! és semmi helye a megkülönböztetéseknek!

t

menetrendszerűen megvolt az évkezdő, januári honismereti körünk, rengeteg programmal, és rengeteg taggal (már vagyunk majd 30-an, ami nem csoda, annyira szinvonalasak és gazdagok ezek a foglalkozások, hála vezetőnknek a lelkiismeretes és szorgalmas Pné Zs Zsuzsának!

most is több napirendi pont volt: Sz Zsuzsa (múzeum- és könyvtárig bevezető köszöntője után, aki  Péter Lászlóról, meg Tóth Feri bácsiról mondott pár jószót, majd egy izes népi  rigmust újévi jókivánságokkal (sajna nem jegyeztem meg)

aztán Forgó Géza olvasta föl ülve s hadarva jegyzetét Péter Lászlóról (meglepett, hogy csendőr volt az apja...kár is volt emliteni), épp az én egyetemi éveim alatt tiltva is volt, a tanársága,  egy évig volt Makón múzeum igazgató, de ő inditotta el a makói irodalmi vonatkozások kutatását, "nem egészen dicstelenül", mit aztán folytatott Tóth Feri bácsi "teljes  dicsőséggel" Én külön hálás vagyok neki, hogy Móra és Tömörkény révén is olyan szépeket irt Békefi Antal iró-ujságiró ösömről, kár hogy nem hallgatták meg javaslatát, hogy ki kéne újra adni irodalmi műveit...

aztán Tamassy Gabi,  Bécsújhelyről tartott érdekes illusztrált előadást. Valaha ide járt gimibe, sőt Zs tanitványa, reneszánsz köröse volt, meg lelkes Pást tag..jelenleg művészetterápiával foglalkozik és maga is alkot!

meglepett, hogy lányom emlékezett arra, ahogy a nevét emlitettem pedig már negyedikes volt mikor ő elsős, de nagyon kedves és nem lekezelő volt ... az ragadt meg benne, hogy egyszer magára felháborodva mondta, hogy összeszámolta, és 7 nadrágja is van, mikor másnak nincs... úgy látszik ez a szociális érzékenysége megmaradhatott, mert sérült emberekkel foglalkozik, nagy odaadással

aztán az elmúlt évet néztük át , homályos fotóival..meg megterveztük az ideit

nyitva maradt Babits és/vagy Madách megünneplése... igazán mozgósithatnám magam, ötleteket mindenesetre próbáltam adni...

meg függőben van egy Kecskeméti Ármin konferencia is, azt is meg kéne tartani... (bár feloszlott a társasága:)...majd rajta tartom a szemem...

mert  -érthető okokból, ugyebár - szivügyem

a menzai húsételek hovatovább számomra nem fogyaszthatók

(annyira látszik, hogy spórolnak (rejtetten árat emelnek) a legvacakabb nyersanyagot használják fel, féladag eleve nincs 

szóval ma ez volt az ebédem: krokett (csak köret)

persze kevés volt, éhes is maradtam, de legalább jó

délután a gyöngy cukiban ettem egy somlóit... (a kávémat már kérés nélkül feltették, mert mindig azt kérek, de most már otthon megittam a második adagomat)

a Sparban látom, minden minden nap drágább... de végül is ott pótoltam ki az ebédem hiányosságait

megkérdeztem mit jelent a piros szin egyes árcédulákon, kiderült, hogy azt az árat fixnek kell tekinteni, de csak u.n. klubtagoknak (minden ki van találva, csak kötelezd el magad)

szerintem vezetünk inflációban

az árudavezetőh múltkor felvilágositott , hogy minden azért van hogy magasabb áfát kérhessenek

azt nem mondom , hogy mit javasolt a helyzet változására...mert kissé durva volt...

én egyébként tanácstalan vagyok, semmi kiutat nem látok...