Turi Tímea írásai a Jelenkor folyóiratban>

Érzelmekkel teli versről van szó, a képiség és a verstani értelemben vett zeneiség viszont távol áll tőle. Miért dalként jelölted meg a műfaját?

Nemcsak a láthatatlan munka érdekel, de az arról való társadalmi beszéd is, hogy egy eredetileg közgazdaságtani fogalom – a GDP számára láthatatlan, vagyis fizetetlen munka – hogyan vált a közbeszédben a nem megbecsült, többnyire a nők által végzett házimunka szinonimájává. Máskor is történt már olyan, hogy egy kérdésről nagyon sokáig gondolkoztam, olvastam, mert valami reflexív szöveget szerettem volna írni, de addig töprengtem, míg végül csak egy rövid vers lett belőle. A „dal” szóval ezt az ellentmondást szerettem volna megmutatni: hogy egy társadalmi kérdésről beszélek versben.

A vers nyelvhasználata a retorizált élőbeszédet idézi, ugyanakkor rendkívül ravasz, (néhol illogikusnak tűnő) logikai megoldások biztosítják, hogy a szöveg ne váljon homogénné. A különórákra járó gyereknek a különórák helyett (mellett) „rám” (a szülőre) van szüksége, a takarító előtt kitakarít a beszélő, ahogy ki is vasal, pedig direkt úgy tereget, hogy ne kelljen vasalnia. Ez alkotástechnikai szempontból aránykérdés, hiszen szabályozni lehet vele az olvasás ritmusát. Az első szövegváltozatba már benne voltak ezek a megoldások vagy utómunka eredményei?

Nagyon szeretem a hosszú felsorolásokat, de fontos az is, hogy ezek ne legyenek unalmasak, ezért a belső játékok. Egy feminista szervezet anyagai között láttam egy plakátot, amin fel volt sorolva pár többnyire nők által végzett fizetetlen munka, és egy felszólítás, hogy gondold végig, mennyit töltesz ezekkel. Elkezdtem gondolkodni, és arra jutottam, persze, sokat, de nagy részükhöz azért ragaszkodom. Ha például megbetegszik a gyerekem, nem azért maradok vele otthon, hogy megspóroljam a bébiszittert, hanem mert gondoskodni akarok róla. Vagy egy végigdolgozott (és az számomra: végigolvasott) nap után kifejezetten pihentető tud lenni átpakolni a szekrényt. Tehát először a retorikai váz ötlete volt meg: hogy úgy kezdődjön a vers, hogy „Ha visszakapnám azokat az órákat”, a felsorolások végén viszont úgy térjen vissza ugyanez a kérdés, hogy „ha egyszer valaki elvenné tőlem”. Az érdekelt, hogy meg lehet-e oldani, hogy ez a váltás a lehető legészrevétlenebbül történjen meg, mintegy láthatatlanul.

A fenti példákat, a takarítást, a vasalást és velük együtt a vendégség előtti négykézláb mászást is el lehet képzelni komikus jelenetként, a láthatatlan munka érvénytelenítéséről szóló segélykiáltás viszont olyannyira a nyomasztó igazságtalanságra irányítja a figyelmet, hogy újraolvasáskor akár szégyenérzete is lehet az olvasónak, ha valaha is nevetett bármelyik szituáción. Megfordult ilyesmi a fejedben írás közben? Vagy én gondolom túl?

Semmiképpen sem állt szándékomban sem a nyomasztás, sem a szégyenkeltés, isten ments! Épp ellenkezőleg. Egy csomó társadalmi kérdés megbeszélését pont a szégyen nehezíti meg. „Szégyelld magad!”, ezután nem lehet elkezdeni beszélni, mert rögtön óvónénik leszünk, a vitapartnerünket meg óvodásnak tüntetjük fel. Én is azt gondolom, hogy bár hatalmas vívmányokat ért el a nők emancipációja, sok dologban még nincs teljes jogegyenlőség, ahogy a férfiak között sincsen. De van valami, amin a legharcosabb feminizmus sem tud változtatni, és ez a múlt. A múltbéli patriarchális struktúrákon már nem tudunk változtatni, és akkor lehet változni, ha beismerjük, innen indultunk, innen indulunk.

Sokadik olvasásra tűnt fel, hogy a takarítós eseten kívül nincs olyan helyzet, melybe ne kerültem volna még, mégis egyértelműnek tűnik, hogy női beszélőről van szó. Nem is azért, mert te írtad, inkább a címbéli láthatatlan munka miatt. Visszaolvasva a verset, szerinted érvényesül benne a nemi szempont?

Lehet, hogy a láthatatlan munka láthatatlan, de nem igaz, hogy ne beszélnénk róla sokat, és főleg a nők fizetetlen munkájával kapcsolatban; nyilván ez a reflex is vezeti az olvasást. És jól ismerem a nők közötti társalgások és elhallgatások játékait és összekacsintásait, de ez egész egyszerűen egy adottság, nem tulajdonítanék neki túl nagy jelentőséget, ezt ismerem, innen tudok meríteni.

A vers retorikai tetőpontján lévő kérdés kapcsán akármerre indulok el, gondolati szinten végül mindig A kis herceg közhelyéhez jutok: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat”. A láthatatlan munka ebben az értelemben nem munka, hanem az identitás alkotóeleme, mint minden, amire sok időt szánunk. Vagy másról, többről van itt szó?  

Én szerkesztőként dolgozom, a Magvető Kiadóban, és ez bár gazdaságilag nem láthatatlan munka, de szerkezetileg mégiscsak van benne valami láthatatlanság. A háttérben dolgozom, és ott is érzem magam komfortosan. A láthatatlan munkák nagy része pedig épp arra irányul, hogy a saját láthatatlanságát fenntartsa: szerkesztőként akkor dolgozom jól, ha a szövegen nem látszik, hogy dolgoztam rajta. Ahogy a takarításnak is része, hogy a végén elteszed az útból a felmosóvödröt és a porszívót.

A láthatatlan munka ugyanakkor relatív. Most tavasszal hat év után újra meg fog jelenni verseskönyvem, a Prae-nél, és miután otthon elújságoltam a hírt, a fiam megkérdezte a férjemet a konyhában, hogy „jó-jó, de mikor írta?” Tehát a velem együtt élő családtagjaim számára épp a versírás, ami láthatatlan munka, hiszen nincs behatárolható helye és ideje. És ez így van jól.

Az utolsó előtti sorban a megelőző sortörésnek köszönhetően erős a csábítás, hogy az „istenek” kifejezést ne csak felkiáltásként értelmezzük, hanem az utolsó mondatra vonatkoztatva megszólításként is. S ha ez így van, még inkább adja magát az aktuálpolitikai olvasat. Kik az istenek? És mikor született a vers? Őszről nem emlékszem kirívóan ostoba nyilatkozatra a láthatatlan munkáról. Persze elfelejthettem, nagy a zaj, és jó pár éve folyamatosan visszatérő futam a Novák Katalin-féle „sikeres nő” képe, akinek a láthatatlan munka igazi öröm.

Nem szabad engedni, hogy a hírek mondják meg, mikor miről gondolkodik az ember: az egyik legnagyobb kihívás szerintem ma éppen az, hogy a nagy kommunikációs zajban a gondolkodásunk ne legyen reaktív. Ne versenyezzünk azon, hogy ki tud pikírtebben vagy indulatosabban reagálni az egyre gyorsabban megújuló szalagcímekre. Ebben paradox módon épp a láthatatlan munka tapasztalata sokat segít. Ha rendben kell tartanod a házad, az életed, a munkádat, a mindennapjaidat, máshol vannak a súlypontok. Minden választási kampányidőszakban megkérdi pár elemző, hogy hogyan lehetne mozgósítani az apolitikus választókat, pedig ők sem ok nélkül apolitikusak, hanem ezzel védik a józan eszüket.

A zárlat kapcsán adja magát a kérdés: mit vettek még el az „istenek”?

Kitől mit. Mindig törekszem arra, hogy a vers ne csak magánbeszéd legyen, hanem közösségi beszéd, ami másokkal összeköt. Kinek nincsenek veszteségei? Akik bármilyen veszteség után már találtak vigaszt abban, hogy kitakarították a hűtőt, ez a vers azoknak szól.