Lantos (Leipniker) Péter újabb könyvet irt, a régi, feledhetetlen témájáról . de ezúttal gyerekek számára

már a cime is megrázó, sokatmondó és gyerekközeli

A fiú, aki nem akart meghalni (persze angolul irta a- de azért jó lenne, ha leforditanák magyarra)

The boy  who did't want to die

"Sokféleképpen lehet reagálni az élményre. Az egyik az, hogy megpróbáljuk folytatni az életet, és nem gyűlölni. A gyűlölet az érzelmek bumerángja, mert azt sújtja, aki gyűlöl... Megpróbáltam erőt merítetni Belsen tapasztalataiból. Úgy gondoltam, hogy ha túlélem Belsent, akkor mindent túlélek. És ez átsegített a későbbi nehézségeken." - mondta egy interjúban _

igen, ebben van valami, úgy tűnik, hogy a holokauszt túlélői, ha valóban sikerült ez nekik... sokáig is élnek! Megerősödtek, van is egy ilyen mondás, amibe nem pusztulsz bele, az erősebbé tesz... (persze ennek az erősségnek nagy ára van, egész életre kiterjedően - mi feladat is!

“I feel we have a moral obligation to tell the story and the reason for that is that we are the last generation who survived. Once we die, there won’t be anybody who can say: ‘I was there.’”

„Úgy érzem, erkölcsi kötelességünk elmesélni a történetet, és ennek az az oka, hogy mi vagyunk az utolsó nemzedék, aki túlélte. Ha egyszer meghalunk, nem lesz senki, aki azt mondhatná: „Ott voltam.”

 

és Péter jár az iskolákba, elmesélni a mai gyerekeknek a történetét :

 

“Surviving is not an achievement, it’s a question of luck. But that luck was that I had a mother who looked after me extremely well.”

 

„A túlélés nem eredmény, hanem szerencse kérdése. De a szerencse az volt, hogy volt egy édesanyám, aki rendkívül jól vigyázott rám.”

 

valóban párhuzamos a történetünk, ebben is....(ahogy a Parallel lines -sal... már rámutattam..)

 

és most itt van egy újabb vonás:

 

mindketten anyánknak köszönhetjük másodszor is az életünket!

 

Igy néztünk ki a háború, az éves  "kirándulás"unk után, anyáinkkal: