KADDISH AZ ANYÁKÉRT

Lányok, anyák

Elmeséletlen női történetek II.

Szerkesztette Pécsi Katalin

Novella Könyvkiadó, Budapest, 2013. május 23.

296 oldal, 1990 Ft

Anyám ügyes volt, gyors és erélyes. Anyám nem volt sznob, a kultúrát a magatartásában hordta. Anyám soha nem tudta túltenni magát azon a kudarcon, amit én jelentettem számára. Odaadó, gyengéd, állandóan tevékenykedő anyánk kicsit távolinak látszott. Anyám a villámhárító volt, és a családi béke őre. Anyámmal a kapcsolatunkat leginkább a kényszeresség jellemezte. Anya feloldhatatlanul magához láncolt. Anyám újra bátornak bizonyult. Anyaként sosem szerettél, Anyaként csak rosszindulat áradt felőled. Anyám egész lényével elutasította az ésszerűtlen dolgokat. Anyámmal az utolsó évben, amikor már szinte fel sem kelt az ágyból, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Anya utáni kutatásom egyre indulatosabb, ijedtebb és görcsösebb lett. Néha a tükörben anyukám arcát vélem fölfedezni. Anya lendületes és dinamikus, mindenre képesnek látom. Anyukám alakította ki a dolgok rendjét, mértani pontossággal. Anya úgy szorongott, mint egy elveszett kisgyerek, magam is csak szoronghattam mellette. Őszinte beszélgetés alakult ki köztünk, életünkben először.

Ahány emlékező, annyiféle anyakép, annyiféle valóságos anya, és annyiféle anya-lánya viszony. És a háttérben, vagy az előtérben, kinél hogy, „hallgatások és elhallgatások útvesztőjében”, ahogy az előszó szép címe mondja, a zsidó élet képei, aztán a gettó, a láger, a Duna-partra hajszolt menet, a bujkálás és szökés jelenetei a hétköznapi élet sok apró részletével. Megrendítő adalékok a szolidaritás és a barátság erejéről, anya a lányt, lány az anyát, nővér a nővért: vérszerintit és lágertestvért ment meg pusztán azzal, hogy jelen van; az együttlét, az egymással törődés erősíti és életben tartja őket.

Többségben lányok, másod- vagy harmadgenerációs holokauszt-túlélők írnak, nem egyszer anyjuk szavait, jegyzeteit, naplóját vagy síron túli, képzeletbeli beszédét idézve, vagy éppen a nagymamáét, mert három, sőt időnként négy nemzedék üzen egymásnak. De a beszéd nem könnyű.

Anyám sokat beszél, és sokat hallgat a múltról.

Anya éjszakai fölriadásai, kiáltásai mögött valami sötét titok lappang, amiről én nem tudhatok.

Anyám elhallgatott, ültünk a réten. Aztán még annyit mondott, hogy erről soha többet nem akar beszélni.

Annál is nagyobb teljesítmény, hogy ez a könyv beszél, az elmeséletlen női történeteknek ez a kötete, másodikként a Sós kávé c. antológia után. De csak maga az elmesélés aktusa kínál meleget, a mese maga nem. Hogyan is kínálhatna, amikor a családi múlt elbűvölő meséi mindig úgy végződtek, hogy: „…és őket is elégették”. Amikor az elbeszélőnek arra a kérdésére, hogy hol van most az édesanyja, a kápó válaszképpen a krematórium füstjére mutat.

Akivel természetes halál végzett, az „meghalt”, akiket megöltek, azok „elpusztultak”. A titkot fedő szépítő szavak: a családból mindenki „elpusztult a II. világháborúban”, az elhurcolt munkaszolgálatos „elment”, „nem jött vissza”. A durva tények kimondása gyötrelmes. Ahogy az egyik emlékező nagyon pontosan mondja: Eleinte szégyelltem beszélni. Szégyelltem, hogy megeshetett velem, hogy nem haltam meg inkább. Szégyelltem az emberiség nevében, hogy képes volt végignézni.

A csend sok családban kényszeres, az anya karján lévő számot is hallgatás övezi. Van, ahol kóser háztartást vezetnek, van, ahol a szombatot sem tartják. A családok többsége asszimilált zsidó, felvilágosult polgár, az egyik történetben a nagyapa meghatóan „ügyelt a szép magyar beszédre”. Magyarok voltak mind. (Fiam történészként a dualizmus kori magyar zsidóság helyzetével, életével, eszméivel foglalkozik, így gyakran olvasok nála idézeteket az Egyenlőség című neológ politikai hetilapból. Szívszorító, hogy milyen hűséggel és igaz érzelemmel vallanak magyarságukról, hogy milyen bizalommal szeretik a hazát, öntudatlan bizalommal, mit sem sejtve, hogy néhány évtized múlva mit tesz velük ez a haza.)

A szolidaritás, a barátság, sőt, az apró életörömök mellett természetesen jelen vannak a borzalmak is, az appelek, a hírek a kukorékoltató századokról, a munkaszolgálatosról, aki átnyújtott egy májkonzervet a kerítésen, és az őrök azonnal lelőtték, vagy a szolidaritást durván megtagadó sorstársakról. Mégis, „még a legrettenetesebb időkben is akadtak boldog pillanatok” – mondta egy anya, nem is egyszer, a lányának. Kertész Imrétől tudjuk: a naplemente Auschwitzban is szép…

Szerzőink négy égtájról küldték írásaikat, kibucból, Jeruzsálemből, Párizsból, Torontóból, Sydney-ből és persze Budapestről. Van köztük író, újságíró, tanár, pszichológus, jógaoktató, mézeskalácskészítő, könyvelő és még sokan mások, sokfélék, van aki évtizedek óta holokauszt túlélők csoportjával dolgozik, interjúvol, pszichoterápiás segítséget nyújt, és jó néhányan a holokauszt és az antirasszista oktatás területén dolgoznak, emlékbeszédeket tartanak, iskolákba járnak, hogy elmondják a fiataloknak. „Ezért maradtam életben” írja egyikük, „foglalkozásom: holokauszt aktivista”, így a másik. Ezt a kötetet is tekinthetjük ennek a munkának a részeként: lábjegyzetelve vannak a jiddis szavak, a zsidó ünnepek és szokások és a lágerszótár szavai, tehát nyilván a nagyközönségnek, a témát nem feltétlenül ismerőknek szólnak az írások, vagy nekik is.

A szerzők rövid bemutatkozása többnyire már önmagában egy-egy életregény. És mindenki megjegyzi, hány gyereke, unokája, dédunokája van, mert akartak gyereket, „hogy megmutassuk Hitlernek, hogy minket nem lehet kipusztítani”. És mert az élet lényege: a továbbadás.

Ha nem látjuk szerettünket a ravatalon, ha nem temethetjük el, akkor még felfoghatatlanabb a halála, akkor a gyászmunka végtelenített idő. Eltelt hetven év. Ma már nemcsak fiúk mondják apjuk felett a Kaddisht, de lányok is: okos, tiszta női öntudattal megírva ez a kötet egy Kaddish az anyákért, nagyanyákért.

Köszönet a gyűjtésért, összeállításért és szerkesztésért Pécsi Katalinnak és segítőinek, László Klárának, Surányi Verának és Szekeres-Varsa Verának.