Á, nem ment el (igy) jött, a 60-as években, de el nem ment, mert nem mehet. A legendák csak jönnek... és itt maradnak velünk, és túlélnek bennünket... mégha közben emberi , testi valóságukban esetleg "93 évesen el is húnynak".

Jancsó élő legenda volt és marad.

Az volt már a kezdetek kezdetén is...

Nem mondom, hogy mindenki fenntartás nélkül rajongott a filmjeiért, de mindenki tudta, hogy Jancsó nem mindennapi jelenség... Sokan még azt is bevallották, hogy "nem értik"... de mindenki tudott róla, beszéltek róla, értetlenül gúnyolódtak vagy ájuldoztak művészetén... ő meg - azt hiszem - mindig csak mosolygott, nyíltan, tiszta derűvel,, kedvesen, a világoskék szemeivel...

Én sem voltam kifejezett rajongója, de "fanyalgója" se. Az Oldás és kötést kifejezetten szerettem - ma is - bár az nem is jellegzetesen jancsós.. .A többi korabeli filmjét, évente újabbakat, mind megnéztem, (nem lehetett kihagyni!), és most utólag látom igazán, hogy mindig jól éreztem magam a nézésük közben, a hosszú térségeiben, vágásmentes snittjeiben, valahogy szabadnak, még ha a film épp a szabadság hiányáról (bár mindig a vágyáról is) szólt.... Szabadon lehetett lélegezni bennük. Ezt a szabadságot szimbolizálhatták a táncok is, néhány szereplő nő (ílymódon igenis nem öncélú) meztelensége, a nagy szabad térségek..., sőt a hosszú csöndek is... az idő ráérőssége... végtelensége, a téré mellett

A legutóbbi filmjei (az u.n. Pepe-Kapa filmek) már egy másik rendező, másik világlátása... tőlem - furcsa módon - távolabb állt. (Tán az ironikus szemlélet miatt, de hát közben a világ is megváltozott, s a viszonyunk is hozzá)

---

Közben, 1990-es évek közepe táján, nálunk is járt Jancsó, Makón (említése szerint az 50-es évek elején is már, filmhíradó készítése kapcsán)... A múzeumunkban ő nyitotta meg neves fényképészmesterünk Homonnai Nándor képeinek kiállítását (Szűcs Gábor grafikus üvegfelvételekból varázsolta elő őket és gyűjtötte össze albumba is ) Egyébként később döbbentem rá, hogy családomnak, felmenőimnek szinte minden fotóját Homonnai Nándor készítette, ott a képeken a cégjelzés lenyomata. Emlékezetes maradt ez a megnyitó, az, Jancsó jelenléte és közlendői miatt is... sőt mintha ő lett volna ennek az eseménynek - nem magacsinálta – főszereplője): akkoriban a Makói hétbe irkáltam különböző cikkeket, többek közt erről az eseményről, így Jancsóról is:

Milyen jellemző, és más (ellentétes) fénytörést kap most újra a (prousti)

cim: Eltűnt idő

Régi makói fotók közt téblábolunk a város újjászületésenek évfordulóján, a város napján, a Múzeumban. Ismerősöket keresünk. No, nem egymás közt! Hanem a falakon, a fotókon. Legtöbb feliratán pedig ez olvasható: ISMERETLEN. És van valami négy vaskos album, vagy háromezer még ismeretlenebb, azonosítatlanabb fotóval tele. Portrék 10-es, 20-as, 30-as évekből... Bár egyes vonások mintha ismerősök lennének! Mintha épp tegnap láttam volna... valószínűleg egy dédunoka futó mosolyában. De talán ő se ismerné fel ősét a századeleji fotón. Mint ahogy Jancsó Miklós, a múltat tisztelő és kutató filmrendező említette kiállitásmegnyitó eszmefuttatásában: saját magát se ismerné fel egy hintalovas képen. -Bizony, sajátmagunkat se tudjuk azonosítani mai önmagunkkal a régi képeken. Mert az idő múlik. Mi múlunk! De a fotó rögziti a múló időt. Egyetlen örök-jelen pillanatban. A fotók fölött áll az idő. Valamiféle örökkévalóságot árasztva...

Ezért is olyan meghatódott mindenki. Ez a múltnak kijáró tisztelet. Hódolat az "ismeretlenek"-nek. Akik előttünk voltak. Megörökítette őket Homonnai, a fotografus.

Nekünk. Most itt vannak. Az üveglemezekből újjáéledtek. Szűcs Tibor fotós-grafikus feltámasztotta őket üvegkoporsóikból. Előhívta őket a negatív dimenzióból, pozitívvá, láthatóvá téve, idevarázsolta az egykori Makót...

Oda csöppentünk hát. Ugyanott vagyunk: Makón. S ez egy világ, ami már nincs? A régi Korona, a valahai Faszinház, a fakabinos Maros-parti strand, Miklós Izsó üzlete, a Bauer varroda... Egyszerre élünk a múlttal, mely jelenné lett itt! Felülkerekedtünk a romboló időn! Egyszerre lélegzünk a feléledt múlttal... Nem egymást nézzük, hanem a múlt-emberek arcait. S ha eközben egy valóságos, hús-vér emberrel összeütközünk, akit netán évek óta nem láttunk, mert elvetődött Makóról, jobban örülünk egymásnak, mintha máskor, máshol történt volna ez a találkozás. Rádöbbenünk, hogy "makóinak lenni"i s lehet kiváltság és esemény! És aki nem makóiként van itt, az most szégyenkezve sajnálja, hogy nem az...

Pedig itt most az a lényeg hogy mindannyian (makóiságunkban is) emberek vagyunk... hasonlóak egymáshoz is, a fotókon láthatókhoz is, és a valóságosokhoz is.

Jancsó, a "Kövek üzenetei"-nek feltárója legszívesebben elküldené az egész fotóanyagot "üzenetként" a világűrbe, jeladásként, magunkról.

Ilyenek voltunk?

Ilyenek vagyunk!

Fényévnyi távolságokban évszázadnyi anomáliák is kiküszöbölődnek. S mik azok ahhoz az 50 000 évhez képest, amikorra a válasz - legalább is a mi cammogó-mechanikus képzeletünk szerint - ideérkezhetne!

Ezek a fotográfiák a Föld nevű bolygó Makó nevű városkájának emberi lenyomatai.

Dokumentumok arról, hogy itt voltunk. S tanúság arról, hogy itt vagyunk. Még.

Jancsó a megnyitó végén, a hangszóró dobozon, föléje görnyedve, emberközeli személyességgel és közvetlenséggel autogrammokat osztogat:

"...-nak, hogy emlékezzen..." -irja.

Feladatot kaptunk.

Emlékezzünk!"

-írtam a Makói Hétbe

---"

Igen. Emlékezzünk! Most már rá is…