Sajnos a hatást, a tapsot, vagy inkább a megrökönyödött és meghatott csöndet nem érzékelheti
ezzel a szinpadias távozással....
De meg kell mondani: ez jó mulatság..(?) volt
Attila úgy távozott, ahogy élt
Eredetien, nem mindennapi módon, kreativan, és egy kis rejtett , huncut mosollyal,,,
Napokig kétséges izgalomban tartva, valaki irta "neki a lapjára" hogy nyugodjon békében, de sehol máshol semmi gyászhir....
mig aztán , napok múlva, megjelentek az ő sorai,,csakhogy posthumus, már a (zárt körű, csak fai jelenlétével történő)temetése után - bizonyára végrendelkezése eredményeképp:
·
BÚCSÚ, MELY ÖRÖKRE SZÓL
(Bozsogi Attila utolsó írása)
Nagy Szeretettel és Tisztelettel köszönök el (Búcsúzom) embertársaimtól, akiket mindig szerettem, akik oly sokat jelentettek nekem.
Mikor ezt olvassák, már megjártam a krematóriumot, és hamvaim a családi sírboltban találtak nyugalomra, Makón, a Katolikus temetőben.
Előrelátóan, még életem teljében kifizettem a temetésemmel kapcsolatos minden költséget, és utolsó kívánságomként meghagytam, temetési szertartás nélkül, az urnám elhelyezésekor csak két fiam legyen jelen-, minden ceremóniát kizárva.
Tudom, a búcsúztatást mások szokták elmondani, megírni, de mint utolsó mohikánnak, aki túlélte korosztályos barátait, már nincs senkim, aki ezt elvégezné.
Munkásságomról: „Író, költő, nóta és dalszerző, előadó és muzsikus voltam, mely tevékenységek életem értelmét adták.
Többmint ezer verset, ötszáz zeneművet alkottam.
Nem éltem hiába: „Tizenegy könyvem maradt az utókorra.
Életemben egyszer (Soha többé nem), egy olyan elismerésben részesültem, mely kissé morbid, de valós. Gyurik Jánosné nagyon szerette olvasni írásaimat. A „101 vers” című kötetem olvasása után csak annyit mondott: „Attila, figyelje meg, magát halála után el fogják ismerni”! Lehet, hogy tévedett, de jól esett paradox mondása”!
Családom szeretetéről, könyvet tudnék írni, de csak annyit: „Mindig szerettelek benneteket, de lehet, hogy soha sem eléggé”!
1939-09-16-án születtem hajnali félegykor, őt és fél kilós óriásbébiként 61 cm-rel.
Az utolsó dátumom a fejfámon olvasható.
2016. május 28-án, egy komoly törés volt életemben. Ekkor diagnosztizálták prosztatarákomat, melynek PSA értéke 78 volt, a megengedett 4 helyett. Szegeden, az Onkológián, sugárzást, illetve kemoterápiát javasoltak, és közölték velem, hogy e kezelések nélkül mintegy másfél évem van még. Megköszöntem őszinte orvosi szakvéleményüket, és elutasítottam a felkínált lehetőséget, arra gondolva, hogy én legalább éltem.
2021. 05-28-án jóslatukat már öt évvel túlélem. Három hónaponként kapok egy injekciót, Makón, az Urológián, hogy meddig, azt sajnos nem tudom.
Maximálisan jó állapotomnak köszönhetően, rendszeresen írok, mely írásaim a Facebook-on olvashatók. Köszönöm írásaim követőinek kitartását, és ez úton tudatom velük: Ez az utolsó írásom, odaátról már nem írok!
Naponta, harmonikámon gyakorolok egy újabb koncert reményében.
Remény: „Számomra az élettel kapcsolatosan már annyi csupán, mint annak, aki kiugrik a tizedik emeletről, és útközben szeretne szárnyakat növeszteni.”
Búcsúzom makói lokálpatriótaként, mindazoktól, akik szerettek és tiszteltek, és akiket én is szerettem és tiszteltem!
Hello!
Bozsogi Attila."
Micsoda lelkierő van a sorokban!
***
Én Attilát - makóiként - rég ismertem...
Első találkozásunk ill beszélgetésünk, a Marosparti strand homokjában, a büfé előtt, a kabinok sarkában zajlott, csak úgy ültünk szemben egymással a földön, én negyedikes múltam, ő meg nyolcadikos, és szabályosan, hosszan faggatgatott, ...én kislányként - aki már kezd nagyocska lenni -, egy kicsit zavarban is voltam, egy nagyfiú érdeklősésétől - a téma- úgy emlékszem elsősorban a sport volt - mindketten jól tornáztunk (s igen, még a strandon is)
Az én anyukám meg az ő anyukája egy irodában dolgoztak a Csongrád megyei vendéglátóipari vállalatnál...s egyszer fel is hivott Attila telefonon, csak úgy, hogy anyuról mondjon nagyon szépeket,,, (bár ez nem ritkaság, . hogy anyuról áradoznak -mégis ez unicum volt és nagyon jólesett!)
Gimiben egy ideig egy zenekarban játszottunk...de ő hamar "profi" zenész lett...
Aztán évtizedekig nem is láttam(?)
most , pár éve, a facebook révén is ,néha összetévedtünk..offline is..
olvastam az irásait, elmentem a hangversenyeire (hellyel-közzel, az utóbbiakra inkább)
nagyon szápeket irt a fotóimról (ez is kedves volt tőle...)
kedves ember volt, hiába...
s persze "Julikának" hivott (ahogy immár egyre kevesebben)
csodálatos volt a memoriája, s hogy mimindent tudott erről a városról, Makóról, lakóiról... jó hogy leirta
szerintem megválaszthatták volna diszpolgárnak, mert ő a szó igazi értelmében volt nem csak lokálpatrióta...
hiányozni fog, máris hiányzik
olyan jó volt az a kis bizonytalan időszak, amikor ha szorongva is, azt hihettem, még él...
