Földközeliség és transzcendencia, hétköznapok és ideák,
háziasszonyi szerep és lírai én kettőssége jelenik meg
Turi Tímea kifejezetten élvezetes verseskötetében.
„Tartsd tőlem távol a dolgokat, / vidd tőlem el egész messze / azt, ami megsebezhet,
/ azt, ami megölelhet” – megindító fohász áll a kötet élén, mely a műfaj nagy-nagy
hagyományait követve kér oltalmat a sors próbatételei, nyugtalanító-felkavaró
élményei ellen.
A nyitány emelkedetten spirituális jellegét folytatja, fölerősíti a szerkezet
szembeszökő sajátossága: a rövid ciklusokat egy-egy (összesen kilenc) Bevezetés
az imádkozásba című költemény indítja. E váltakozó hangvételű – hol játékos,
(ön)ironikus, hol komoly, szentenciaszerű – művek valamiképpen egyaránt
kiemelnek a mindennapokból, s összességükben kellő nyomatékkal idézik meg
a magasabb eszmények, értékek vezérelte élet elemi igényeit.
A versekben a transzcendens eszmények mellett a földközeliség is
folyamatosan jelen van. A leleményes Odüsszeusz például az egyik ciklusban
nagyon is köznapi figuraként jelenik meg, kalandjai elég kisszerűek,
s mint megtudjuk: az ithakai élet jóval egyszerűbb, zökkenőmentesebb volt
az eposzi hős hosszú távollétében. Elhalványul, prózaivá válik a megidézett
ószövetségi alakok borzongató különössége is:
Lót felesége visszafordul, és megy tovább – hangzik a verscím, melyben
a lírai én azért hálás a sorsnak, hogy végül nem történt vele semmi rendkívüli,
semmi olyan, mely veszélyeztette volna nyugalmát. Jónás ebben a líravilágban –
groteszk módon – maga változik cetté, s a vízben kerengve hallgatja a ninivei
piac távoli lármáját. Oidipusz apja, Laiosz pedig csak legyint a mitológiai
szörnyűségekre: a fiam „dehogyis öl meg, se direkt, se tévedésből. /
Egész egyszerűen csak elfelejti, hogy itt vagyok.” – Fent és lent, éteri és profán,
mítosz és köznapiság – mindezek révén a karcsú kötet meglepően tágas
és színes költői univerzumot tár elénk.
A versekben megjelenő lírai én élethelyzete rendszerint a még és a már
szembesítésével jellemezhető: a jövő, a perspektívák övezete még sokfelé nyitott,
de már kellő tapasztalat halmozódott fel. Még nincs itt a leltárkészítés,
a nagy összegzések ideje, de az eddigi pálya már megannyi általánosabb
tanulságot kínál.
Ennyiben is igen karakteres a Csak énekeljetek című költemény – egyszerre elégikus
és csattanósan önironikus – felismerése: „A villamosra vártam, fújt a szél, /
a kezemből kifordult az ernyő, / amikor eszembe jutott: / milyen régen jutottak
eszembe a férfiak. / Sosem gondoltam volna, hogy ez elmúlhat, /
míg oly sok minden más megmarad. / A migrén. A ragaszkodás. A félelem. /
Nem is láttam az arcotokat a maszktól, / az alakotokat az esőtől. /
És különben is: lassan / a fiaim lehetnétek.” De kiemelhetjük itt a címével,
a műbeli szituációval Karinthyt idéző verset (Találkozás egy fiatal lánnyal) is,
melyben a mai én a kamaszkori számára ad érdemi tanácsokat, ami így egyben
kései önkritika is.
Számunkra e költészet egyik karakteradó csoportjához tartoznak azok az alkotások,
melyek a mindennapok világát, ezen belül pedig az otthoni – hagyományosan
(és jórészt változatlanul) a nőkre váró – feladatokat avatják témává (A ház asszonya,
A konyhában, Dal a láthatatlan munkáról, stb.). A bennük kifejezett mentalitás,
miként ezt egy Jelenkor-interjúban (készítette: Fekete Richárd) a szerző is kiemeli,
jellegzetes kettősséget mutat: az elháríthatatlan háziasszonyi szerep immár
hozzátartozik a lírai én identitásához, az önironikus túlzást rejtő versbeli kérdés
erre utal:„ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat / amíg a félpár zoknikat
összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?” De természetesen
az önazonosságnak ez csak töredékét képezheti, melyet ráadásul a személyiség
időről időre igyekszik – méghozzá szükségképp – háttérbe szorítani.
Miközben persze, konkrét és absztrakt értelemben egyaránt igaz:
„a rend, az mennyi munka”.
„A másik ember pokol, mondják, / de a másikban én mindig megnyugvást találtam” –
hárítja el a szerző a bizalom, az empátia jegyében a Sartre-i komor pesszimizmust,
miközben e versek világától egyáltalán nem idegenek a sötétebb tónusok –
a kételyek, csalódások, fájdalmak teszik az összképet mélyen emberivé,
nagyon is életszerűvé. A gesztusok sokszínűségén belül, a különféle,
emlékezetes attitűdök közül is kiemelkedik az a sokat mondó visszafogottság,
amelyik a Szurtos lányunk hazatért című költemény zárószakaszában jelenik meg:
„És én válogatok a leárazásokon hosszan, / hogy végül megtaláljam azt a kardigánt,
/ ami úgy néz ki, mintha meglenne már régen.”
„Vannak szerzők, akik időről időre kimondják az ember helyett a gondolatait,
és egészen félelmetesen rezonálnak arra, ami éppen mozgatja őket” –
írja Turi Tímeáról,
illetve a verseiről Szekeres Dóra (litera.hu), s ezzel szerintünk is valami nagyon
fontosat jelez e líráról, egyszersmind általában a poézis értelméről.
Mert a költészet elemi hívatásának ősi része – a híres Goethe-i mottóban rejlő
gondolatot profanizálva –, hogy önmagukban néma érzéseinket, vágyainkat,
lelki rezdüléseinket megszólaltassa, hogy ezáltal is enyhítse
a világ eredendő idegenségét.
(Balogh Ernő)
