Dolhai Attila szépen énekelt! (először Szegeden láttam szinpadon, évekkel ezelőtt, első szerepe lehetett a West Side Story Tonyja - már akkor feltűnt ereje és dinamizmusa..(ahogy átszáguldott a szinpad egyik sarkából föl a másikra, s .nomeg a szárnyaló,szép hangja ..

 megint kiállitás a levéltárban , ezúttal Fodor Ilda kerámiáiból

Oláh Nóra beszélgetett vele

két nő, nőiesen:

ja, és utána odasettenkedtem a büféasztalnál két másik művészhez, múveikre reflektáltam és eszmét cseréltem...(mikve, spiritualitás a szobrokban) és meglepődésemre jól esett nekik, és szivesen is beszéltek, és kölcsönösen köszöntük....

rádöbbentem , hogy a művészeknek is igenis szükségük van a visszajelzésre

s nem kell visszafogottnak lennem, nekem, mint közönségnek...ha van mondanivalóm (s mindig van:)

(hát, jókor jutott eszembe :)

(Ildának egyébként most csak annyit mondtam, hogy műalkotás, a megjelenése is ()mert még nem láttam  a dolgait, mikor őt)

**

ja, és ugy látszik nagyon beszédes kedvemben voltam,

szóba elegyedtem két kisfiúval is

akikről kiderült, hogy lányom volt tanárjának unokái, és az egyik mellesleg lányom osztálytársának fia  is volt, sőt pechére padtársa is,  aki egyszer jól elagyabulálta a lányom fejét(!) a vonalzójával...

a kisfiú elképedve feltette az egyedüli ártatlan  jogos kérdést::

de hát miért?

én is csodálkozom, azóta is...!

(pedig már az én unokém is hasonkorú- ők remélem nem hadakoznak, legfeljebb csak a kung fun, ami úgy tudom önvédelem, lányomra is ráfért volna(?)

aug 7

Timi "Kifejezetten élvezetes" verskötetéről a Népszavában

 

..a rend, az mennyi munka”

Földközeliség és transzcendencia, hétköznapok és ideák, 

háziasszonyi szerep és lírai én kettőssége jelenik meg 

Turi Tímea kifejezetten élvezetes verseskötetében. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Tartsd tőlem távol a dolgokat, / vidd tőlem el egész messze / azt, ami megsebezhet,

 / azt, ami megölelhet” – megindító fohász áll a kötet élén, mely a műfaj nagy-nagy 

hagyományait követve kér oltalmat a sors próbatételei, nyugtalanító-felkavaró 

élményei ellen. 

A nyitány emelkedetten spirituális jellegét folytatja, fölerősíti a szerkezet 

szembeszökő sajátossága: a rövid ciklusokat egy-egy (összesen kilenc) Bevezetés 

az imádkozásba című költemény indítja. E váltakozó hangvételű – hol játékos,

 (ön)ironikus, hol komoly, szentenciaszerű – művek valamiképpen egyaránt 

kiemelnek a mindennapokból, s összességükben kellő nyomatékkal idézik meg 

a magasabb eszmények, értékek vezérelte élet elemi igényeit.

 

A versekben a transzcendens eszmények mellett a földközeliség is 

folyamatosan jelen van. A leleményes Odüsszeusz például az egyik ciklusban 

nagyon is köznapi figuraként jelenik meg, kalandjai elég kisszerűek, 

s mint megtudjuk: az ithakai élet jóval egyszerűbb, zökkenőmentesebb volt 

az eposzi hős hosszú távollétében. Elhalványul, prózaivá válik a megidézett 

ószövetségi alakok borzongató különössége is:

Lót felesége visszafordul, és megy tovább – hangzik a verscím, melyben 

a lírai én azért hálás a sorsnak, hogy végül nem történt vele semmi rendkívüli, 

semmi olyan, mely veszélyeztette volna nyugalmát. Jónás ebben a líravilágban – 

groteszk módon – maga változik cetté, s a vízben kerengve hallgatja a ninivei 

piac távoli lármáját. Oidipusz apja, Laiosz pedig csak legyint a mitológiai 

szörnyűségekre: a fiam „dehogyis öl meg, se direkt, se tévedésből. / 

Egész egyszerűen csak elfelejti, hogy itt vagyok.” – Fent és lent, éteri és profán, 

mítosz és köznapiság – mindezek révén a karcsú kötet meglepően tágas 

és színes költői univerzumot tár elénk.

 

 

A versekben megjelenő lírai én élethelyzete rendszerint a még és a már 

szembesítésével jellemezhető: a jövő, a perspektívák övezete még sokfelé nyitott, 

de már kellő tapasztalat halmozódott fel. Még nincs itt a leltárkészítés, 

a nagy összegzések ideje, de az eddigi pálya már megannyi általánosabb 

tanulságot kínál.

 

Ennyiben is igen karakteres a Csak énekeljetek című költemény – egyszerre elégikus 

és csattanósan önironikus – felismerése: „A villamosra vártam, fújt a szél, / 

a kezemből kifordult az ernyő, / amikor eszembe jutott: / milyen régen jutottak 

eszembe a férfiak. / Sosem gondoltam volna, hogy ez elmúlhat, / 

míg oly sok minden más megmarad. / A migrén. A ragaszkodás. A félelem. / 

Nem is láttam az arcotokat a maszktól, / az alakotokat az esőtől. / 

És különben is: lassan / a fiaim lehetnétek.” De kiemelhetjük itt a címével, 

a műbeli szituációval Karinthyt idéző verset (Találkozás egy fiatal lánnyal) is, 

melyben a mai én a kamaszkori számára ad érdemi tanácsokat, ami így egyben 

kései önkritika is.

 

 

Számunkra e költészet egyik karakteradó csoportjához tartoznak azok az alkotások, 

melyek a mindennapok világát, ezen belül pedig az otthoni – hagyományosan 

(és jórészt változatlanul) a nőkre váró – feladatokat avatják témává (A ház asszonya, 

A konyhában, Dal a láthatatlan munkáról, stb.). A bennük kifejezett mentalitás,

 miként ezt egy Jelenkor-interjúban (készítette: Fekete Richárd) a szerző is kiemeli, 

jellegzetes kettősséget mutat: az elháríthatatlan háziasszonyi szerep immár 

hozzátartozik a lírai én identitásához, az önironikus túlzást rejtő versbeli kérdés 

erre utal:„ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat / amíg a félpár zoknikat

 összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?” De természetesen 

az önazonosságnak ez csak töredékét képezheti, melyet ráadásul a személyiség 

időről időre igyekszik – méghozzá szükségképp – háttérbe szorítani.

 Miközben persze, konkrét és absztrakt értelemben egyaránt igaz:

 „a rend, az mennyi munka”.

 

„A másik ember pokol, mondják, / de a másikban én mindig megnyugvást találtam” – 

hárítja el a szerző a bizalom, az empátia jegyében a Sartre-i komor pesszimizmust, 

miközben e versek világától egyáltalán nem idegenek a sötétebb tónusok – 

a kételyek, csalódások, fájdalmak teszik az összképet mélyen emberivé, 

nagyon is életszerűvé. A gesztusok sokszínűségén belül, a különféle, 

emlékezetes attitűdök közül is kiemelkedik az a sokat mondó visszafogottság, 

amelyik a Szurtos lányunk hazatért című költemény zárószakaszában jelenik meg:

 „És én válogatok a leárazásokon hosszan, / hogy végül megtaláljam azt a kardigánt,

 / ami úgy néz ki, mintha meglenne már régen.”

 

„Vannak szerzők, akik időről időre kimondják az ember helyett a gondolatait, 

és egészen félelmetesen rezonálnak arra, ami éppen mozgatja őket” – 

írja Turi Tímeáról, 

illetve a verseiről Szekeres Dóra (litera.hu), s ezzel szerintünk is valami nagyon

 fontosat jelez e líráról, egyszersmind általában a poézis értelméről. 

Mert a költészet elemi hívatásának ősi része – a híres Goethe-i mottóban rejlő 

gondolatot profanizálva –, hogy önmagukban néma érzéseinket, vágyainkat,

 lelki rezdüléseinket megszólaltassa, hogy ezáltal is enyhítse 

a világ eredendő idegenségét.

 

(Balogh Ernő)

 

 

 

 

 

kicsit későn értem ebédelni a Gloriushoz,de meglepődésemre tele volt a terasz, egyetle3n egy asztal várt üresen rám

igaz, a kedvelt menüből már nem volt, de rendeltem egy mindig bejövőú kisadag rántottcsirkelmellet  meg az újabban elmaradhatatlan colát

azt ki is hozták előbb

s mogötte a szembe asztalnál érdekes jelenségre lettem figyelmes

két ember ült ott

szemben velem egy ősz sovány úr elegánsan fehér öltönyben, sört iva, kiriva a környezetből,  mellette egy szerényebben öltözött  előtte kávé, szemmel láthatóan ő makói volt, mellette meg a fehér öltönyös külföldinek látszó elegáns

egyszer csak rádöbbentem, hogy ez a fehér öltönyös úr

a Böde Karcsi lehet, az általános iskolai szomszéd osztályból----

aki valóban külföldön élt szinte egész életében, zenészként, emlegették is talákozókon...mint legendát

egy szó most ide is hallatszott a beszédükból "zongorázott"..

stimmel, ő az,  hiszen dobolt, meg aztán énekelt(?)

kerestem a régi vonásait s egyre jobban meg is találtam

el is képzeltem hogy majd ebéd után esetleg mellettük megyek el és odaszólok? Szia Bödekarcsi

csakhogy ők mentek el előbb, hirtelen

fel a Gloriusba...

megebédeltem,, s felmentem fizetni

de már persze nyomuk se volt ott

és a  recenzióban hiába  érdeklódtem (indiszkréten?)  van-e egy BK nevű vendégük

csakhogy szigorúan elzárkóztak mindenfajta információ adásától

----

hm..

eszembe jutott a majdnem 70 éves emlék..

valahgy összetalálkozhattunk Karcsival a Szegedi utca elején, és mivel egy irányba mentünk , végig együtt, egymás mellett slattyogtunk föl, egézs  a főtéroig

kamaszlány voltam a javából, olyan 13 -14? ,akkor kezdtem igazán nagy lány lenni, félig "nő", de nagyon sete... azt hittem minden szembejáró minket, pongtosabban engem néz, bár valóban néztek is! (attól kezdve mindig megnéztek), de nekem ez volt kb az első emlékezetes alkalom, és rettenetesen zavarban voltam...

lehet hogy még most is? :)

de hol van már az a fiú és az a régi lány?

két rozzant öreg.,,,

a találkozás meg azt hiszem örökre el

 megjelent az Alföld irodalmi  folyóiratban, itt még online

Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen

Turi Tímea nem tud úgy írni, hogy azt ne lehessen megérteni. Kíméletlenül vágja arcunkba a férfi-női szerepviszonyok oldalait, a hagyományokkal folytatott hétköznapi küzdelmeket, a fiatalkori tévedésekkel és a régi barátokkal történő számvetést az öregedés során. A kötet egyik központi témája a különböző beszédalternatívák keresése az emberi kapcsolatokban, amelyek a légzés dinamikájához hasonló elhagyás-visszatérés vonalát követik. A beszédalternatívákban a megértés-megértetés módjai pedig egy transzcendens létező felé gravitálnak, akinek a jelenléte által egyfajta válaszlehetőséget kínál fel a kötet a beszédben létező igazságok és valóságok érvényességére: „Pedig semmit nem ért, de tudja jól, / hogy nem neki beszélnek, hanem maguk miatt. / Hogy nem ő segít, csak a beszéd” (Egyszerre egy beszéljen).

Turi Tímea Egyszerre egy beszéljen (Prae, 2023) című kötetének fókuszpontjában a küzdelem a beszéd nehézségeivel, illetve az egyén saját beszédmódjának keresése áll. Erősen közrejátszik ebben az ima mint közösségi beszéd. Az imának ugyanis közösségi létmódként erős összetartó ereje van, és az imádkozás a kötetben arra lehet példa, hogy az egy közösséget alkotók a beszélgetésekkel és a közös élmények, tapasztalatok megosztásával könnyebben felül tudnak kerekedni a beszéd és az éndefiniálás nehézségein. A Bevezetés az imádkozásba-versek szólamokra és témákra tagolják a szövegkorpusz szerkezetét, ami lényegében folyamatos próbálkozások sorozata a megszólalásra. A Bevezetés-versek azok, amelyek ezeket a szólamokat visszaterelik a kezdőpontra, és új esélyt adnak különböző beszédmódok kibontakozására. A verscímek és bizonyos gondolatok ismétlődése is egy imádságos jellegre utal, amiben benne van a bizonyosság és a lehetséges igazságok sokfélesége is. A Bevezetés-versek az imádkozás ambivalens jellegére is felhívják a figyelmet, bennük egyrészt akadályokat láthatunk a közösségi beszéd szabad mozgásában, másrészt a csend, az elhallgatás szükségességét is kiemelik. Példa erre a harmadik Bevezetés az imádkozásba-vers, amely a járvány alatti közös imádkozás jelenségére fókuszál: „Bizonyos imák viszont csak közösségben mondhatók, / és kérdés, hogy a galérianézet közösségnek minősül-e”.

Az Egyszerre egy beszéljen egy kinyílási folyamat csúcsának mondható az előző kötetek viszonylatában (A dolgok, amikről nem beszélünk[1]; Anna visszafordul[2]), amelyek szintén a beszéd felé gravitálnak. Az Anna visszafordul kötet második darabja, a Small talk például részben a nők közötti, a női szerepekben formálódó diskurzus oldalait mutatja be, kicsúcsosítva azt a pletyka jelenségére, annak a pozitív formájára és szükségszerűségére: „Mi, nők, tartsunk össze. / Beszéljünk a férfiakról. / Nem mondom, hogy rosszat, / de tegyük szóvá őket.” A pletyka köré épített általánosítások új nézőpontba helyezését megerősítő Egyszerre egy beszéljen kötetcímadó verse elveti azt a sztereotípiát, hogy minden nő hajlamos és kapható a pletykára mint negatív természetű beszédre: „Azt gondolta: érdekelhet, / hogy viszonya van két embernek, / akiknek a létezéséről addig nem is tudtam. / Nem felejtettem el, honnan jöttem, / csak nem akarok / visszamenni”. Az Anna visszafordul Small talk című verse emellett felhívja a figyelmet arra, hogy a különböző szerepekben élő emberek (anyák, apák, gyerekek, dolgozók) beszéljenek egymás között másokról, mivel a közös élmények – akárcsak a közösségi imádkozás – összetartó erővel bírnak, azonban a két ember közötti beszéd egy harmadik félről gyakrabban lesz negatív természetű. „Mi, akik ugyanolyanok vagyunk, / beszéljünk azokról, akik mások […] De Te ne beszéljél rólam: / tartsunk össze.” Tehát a szerepek viszonylatában történő diskurzus is a közösségi beszéd egyik alternatívájának mondható.

A kötetben megfigyelhető az a tendencia, hogy a lírai én és az egyes közösségek nem magukról, hanem másokról beszélnek, mindig mások kerülnek előtérbe különböző perspektívákból. A konyhában című vers – amely talán az egyik legerősebb darabja a kötetnek – egy tipikus összejövetelt mutat be, ahol a feleségeknek fizikai értelemben lehetőségük lenne beszélniük magukról, mégsem jutnak el a lényegi dolgokig, csak a felszínen maradnak. Egyrészt mivel a nemi szerepekelvárásokból adódó viszonyaik akadályokat állítanak eléjük: „Már megint nem volt bátorságom / elmondani, hogy hogy vagyok. […] Mi visszatértünk tálcányi sóssal, / és semmit nem tanultunk egymástól. […] Amíg a férjeink beszélgettek, / addig se magunkról beszéltünk”. Másrészt a szövegben érezhető frusztráció, illetve annak oka, hogy miért nem beszélgetnek egymás között magukról a feleségek, a hagyományos szerepelvárásokkal kapcsolatos berögzültségekre és meghasonlásokra vezethetők vissza: „Ez a háztartás az én birtokom, / de igazából ehhez sincs közöm. […] Mindenki mögött egy láthatatlan / kéz tartja rendben a dolgokat.” A nők közötti megértést-megértetést tehát a szövegben az akadályozza, hogy a közös érzések és tapasztalatok mellett (mint a magányos otthonlét) tabutémákat építenek egymás közé, például hogy helyettük egy bejárónő takarít otthon: „Nem mondtam el, de egy bejárónő / tartja rendben az életem”. Ironikus módon épp a hagyományos feleségképpel szakító bejárónő jelensége okoz a lírai énben szerepzavart, amire a konyha mint a feleség szerepköréhez társított helyszín ráerősít. A férjekről és férfiakról keretszerűen a vers elején és végén van szó, illetve a vers tengelyén is: „Nem gondolom, hogy szolga volnék, / s hogy minden férfi szörnyeteg.”Tehát a feleségként megjelenő lírai én szerepdilemmájában az is előtérbe kerül, hogy ő a férfi–női viszonyt már új nézőpontból értelmezi, és nem helyezi a hagyományos, sztereotipikusan berögzült viszonylatba. A férjek egymás közötti viszonyával szintén foglalkozik a szöveg: „A férjeink ugyanazt olvassák, / de mást gondolnak egymásról.”Bár a férjek közötti kapcsolatok külső perspektívából és csak futólagosan van megjelenítve, az idézett két sor a nőkhöz képest más értelmezési síkba helyezi a közös tapasztalatokat és a kapcsolódást vagy annak nehézségeit. Tulajdonképpen A konyhában a férfi–női viszonyrendszereket tekintve összekapcsolódik az A Férfiak ülnek a kertben című verssel, amely A dolgok, amikről nem beszélünk kötetben jelent meg: „Bent ülnek ők, és olvasnak / esténként sokféle könyvet, / olyat, amilyet férfiak / szoktak írni kint a kertben”.

A három kötet szépen követi a traumafeldolgozás vonalát. Az első kötet az elhallgatás, a második a meditáció, a harmadik pedig a szavakba öntés, a beszéd újrateremtése. Ez a tendencia a köteten belül is megfigyelhető. Az első, cím nélküli vers (Tartsd tőlem távol a dolgokat…) erősen elidegenítő hatású, a lírai én egy külső perspektívát igyekszik elérni, és az emberi identitást formáló dolgokat, például a szerelmet, a traumákat és az öregedést különböző médiumokba akarja zárni, ami által megképződhet róluk a beszéd: „Ami itt van, kérlek, vidd el. / A színpadra tedd fel őket. / A könyvekbe zárd be őket. / A hangokba rejtsd el őket.”

Markáns jellemzője a kötetnek, hogy több versben is bibliai-mitológiai típusok szólamai elevenednek meg. Ezek a prototípusok olyan eredettörténeti karakterek, akik ősi és egyedinek mondható attribútumokból épülnek fel, valamint tág tér nyílik általuk a hétköznapi szerepek és helyzetek bemutatására és azok értelmezési lehetőségeire. Emellett a típusok árnyalatlan jellegéből fakadóan sok esetben könnyű azonosulnia ezekkel a karakterekkel az olvasónak. Turi nagyon ért ahhoz, hogyan nézzen a dolgok mögé, és szólaltasson meg olyan szereplőket, akiknek a saját hangja kevéssé hallatszik az eredeti szövegben. A típusok új nézőpontba helyezésével a szövegek rákérdeznek olyan helyzetekre, amelyek az eredeti szövegben evidensnek vagy jelentéktelennek tűnnek. Ilyen alak a bibliából Sára vagy József. A József a börtönben című versben a nem-összeomlásra, a krízishelyzethez való hozzáállásra ad reflexiót a lírai én. Megnyílik a tér egy másfajta értelmezésnek, miszerint a történet főszereplője önkritikát gyakorol, és ő érti félre a környezetét, nem fordítva. „Az álmom hiába volt pontos, / félreértettem: a kévék körülöttem / nem meghajoltak, hanem dolgoztak, / csak én nem.” Ez a fajta önvizsgálati aktus, ami a hétköznapok része is lehet, teret ad a változtatásra, a versbéli József elkezd kifelé figyelni, és megképződik ezáltal a beszéd lehetősége. A bábeli történet a nyelvek különbözőségét, a szétválást mint a beszéd problematikáját boncolgatja, így az egyes kötetbeli aspektusok egyszerre mozognak egy személyes emberközi és általános síkon: „Mert az igazság elvált a valóságtól, / és már nem volt, aki megkülönböztesse őket.” (Bábel kútja).

A másik prototipikus szólamokat képviselő szál a mitológiai Odüsszeusz, Kirké, Laiosz és Pénelopé alakjait megmutató versek. Turi élénken tárja elénk Odüsszeusz történetét, és kiválóan használja fel az eszközöket arra, hogyan építse be a jelenkori értelemzésbe. Ilyen eszközök például az út-toposz vagy a férfi és női szereplők felruházása különböző attribútumokkal, azoknak részletesebb feltárása. A legrövidebb út című vers elején megfigyelhetjük, hogy az Odüsszeia kezdő mondatának kérdéssé alakításával a lírai én reflektál a hagyományra, és sorra veszi, mit venne és mit emelne ki belőle: „Férfiúról szólj nékem, múzsa, ki sokfele bolygott? […] A bolyongást ismerem, ezért szívesen hallgatnék történeteket / valami másról.” A versben megjelenik a közösségi beszéd archetipikus állapota ideális beszédlehetőségként, amikor az emberek a tűz köré gyűltek, és a történetek szájhagyomány útján terjedtek. Odüsszeusz tévelygése így a bibliai szereplőkhöz hasonlóan új kontextusba kerül, és ez alapján a Leleményes letér az idilli beszéd útjáról. A tévelygés a beszédben történő eltévedés metaforájaként értelmezhető úgy is, mint egyfajta bűnbeesés, ami kiindulópontul szolgálhat a beszédhez való visszataláláshoz és a beszéd alternatíváihoz, amelyekre a kötet is részben alapoz.

Az eltévedő-visszatérő férjalakok mellett hangsúlyt kap a mindent kibíró és várakozó nők archetípusa. A várakozás egyszerre van jelen vágyakozásként és a nyugalmas, befelé figyelő életvitel megteremtőjeként. Ezt a kettősséget a Lót felesége visszafordul, és megy tovább szemlélteti markánsan (amiben a nőalak visszafordulásának aktusa párhuzamba állítható az Anna visszafordul a perononnal). Az Otthon, édes a várakozás utáni állapotot szemlélteti, miután Odüsszeusz visszatér Pénelopéhoz: „Addig lehetett várni rá, és a várakozás / tagolta az időt”. A szöveg kiemelten foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy nem elég csak visszatérni, szembe kell nézni a változással járó kiábrándultsággal is, és a beszéd szükséges eszköz lenne az új egyensúly kialakításához: „És most itt van, és nehezebb elfogadni, / hogy úgy hallgat, hogy akár beszélhetne, / és a távolság mint mentség, mint magyarázat, / szertefoszlott.” (Otthon, édes). Emellett fókuszba kerül a Kirké elbocsátja Odüsszeuszt című versben a hazatérés motiváltsága és a kaland végének esete, amikor legegyszerűbb a hamis képzetekbe ringatás helyett kimondani az igazságot a végső megállapodáshoz. Odüsszeusz a tipikus kapuzárási pánikkal küzdő középkorú férfi alakját eleveníti fel, akihez Kirké szól egy korábbi nőként az életéből, és előrevetítve reflektál a kapcsolatukra: „cigarettát gyújtasz, mert még mindig örülsz / annak, hogy felnőtt vagy, és nincs közel a vége, / már őszül a szakállad.” A versben megjelenik a nemi szerepek felcserélődése, ahogyan arra már a cím is utal. A mitológiai történetben ugyanis Odüsszeusz lényegében rab Kirké szigetén, és a varázslónő ragaszkodik hozzá, a vers és annak címe azonban azt az érzetet kelti, hogy ez a viszony fordított. A szövegben is tetten érhető ez az állapot, a következő idézetet Kirké mondja: „Elmentem, de mégsem én voltam a hibás”. A nemi szerepek kifordítása Odüsszeusz viselkedésén is megfigyelhető, ami egyben utal arra, amit A konyhában című versben is megfigyelhettünk a nők saját magukkal kapcsolatos nem-beszédéről: „ha évek múlva akkor azt kérded magadtól, / hogy mért beszélsz könnyebben másról, mint magadról”. A nemi szerepviszonyok új perspektívába helyezése a vers végén ér tetőpontot, ahol Kirké elmondja a valódi okát az elválásuknak: „Nem is az, hogy nem voltál eléggé erős, / nem is tévedés volt, édes, hanem annyi, / hogy nem voltál elég jó / nekem”. Az idézet alapján Turi meghagy olyan attribútumokat a mitológiai alakokon, mint a férfin az erőt, a nő esetében a varázslónő alapvetően gonosz és kegyetlen természetét, viszont áthelyezi a nő monológjába a kedveskedő, de titokban lekicsinylő megszólítást (édes). Az önhibáztatás gyakran a hűtlen felekhez kötött jellemző, akik a feszültséget szeretnék tompítani a szakítás során (nem a te hibád, az enyém), Turi pedig megnyerően ironizál ennek a mozzanatnak a kifordításával: „Szeretném, ha tudnád, nem én rontottam el”.  

A nők sorsát illetően a várakozás mellett előtérbe kerülnek az otthonlét idejét kitöltő események, jelenségek, például a páros cselekvést igénylő munkák a Sára vendégeket vár című versben, ami rávilágít a házimunka közös felelősségére egy házasságban (,,Minden mozdulathoz tartozik egy másik.”). Ez a gondolatmenet egyébként már az Anna visszafordulban megjelenik: „Ha kidobod a szennyest, hajtsd fel előtte / a szennyesláda tetejét. […]  Néha énutánam, ahogy én / szoktam utánad.”(Fontosabb dolgok). A láthatatlan munka jelensége és ahhoz kapcsolódóan a nemek viszonya a korábban már említett A konyhában című versben hangsúlyossá válik a feleség szerepét érintő új társadalmi problémakörként: „Te megdicsértél azért, hogy látod, / már lepucoltam az ablakot. […] Az ablak, mintha láthatatlan / volna, fényben nevettünk.” A szövegben akkor látható az ablakpucolás eredménye, amikor a nők a konyhában egymás között vannak, azonban amikor csatlakoznak a férfiak társaságához, láthatatlanná válik. A Dal a láthatatlan munkáról című vers ambivalens elgondolást mutat be a láthatatlan munka jelenségéről, ugyanis amellett, hogy sok időt vesz el a házimunka végzése során, és nem is megbecsült, van oka annak, hogy miért csinál saját magának olykor még több munkát egy nő: „[…] ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat, […] mi maradna nekem önmagamból? / Hiszen ez lett az én időm […]”. Ezzel más nézőpontot tud felmutatni a kiégett anyák öngondoskodását illetően, valamint ismét tematizálja a beszéd nehézségeit és szükségszerűségét. A vers kiegészíti a Turi korábbi köteteiben is megtalálható Dal-versek triumvirátusát (Dal az emancipációról, Dal a családon belüli erőszakról), amelyek felhívják a figyelmet az otthonülő családanyák sok esetben már tipikusnak mondható helyzetére.

Az Egyszerre egy beszéljen talán a legerőteljesebb, nemi szerepviszonyokról szóló verse a Méreghinta. Mondhatni, ez a költemény a csomópont férfi és nő között. A korábban említett megosztott házimunka kétoldalúságának analógiája univerzálissá válik. Turi a férfi–női kettős viszonyt úgy értelmezi, mint egy egyensúlyba nem igazán hozható libikókát, amelynek végein a két fél ül, középen pedig a köztük létrehozható beszéd nehézségei vannak: „Te nem tudsz semmit, és én sem fogok / neked mondani semmit mégsem”. Az vers a kiismerhetetlenség problematikával is foglalkozik, a másik fél kölcsönös megmutatására, tanítására fordítja a figyelmet, és ezt igyekszik akadályokat megmutató ellentétekkel szemléltetni: „Taníts meg köpni, mint a férfiak. / Taníts meg nyelni, mint a nők”.

Megfigyelhető Turi narrációjában az erős radikalizálás, különösen a férfiakat illetően. A kötetben feltűnő az az ambivalenciát keltő jelenség, hogy erősen sztereotípiákban beszél, miközben a beszéd által épp ezeket szeretné kiforgatni, átépíteni, vagy egy részüket lerombolni. Bár Turi foglalkozik pozitívabb férfialakokkal, például József vagy a lépcsőházból kiáltozó fiú, mégis a domináns férfiábrázolást a hűtlen, nemtörődöm, mártírkodó és fanyarul öregedő Odüsszeusz és a hozzá kapcsolódó többi névtelen férfialak uralja. „A szívük kietlen udvar […], Az önérzetük áruház, benne hiánycikk minden termék.” (Férfiak partvonalon). Azonban gondosan meg tudja fogalmazni ennek a hangnak az okát, ezáltal alaposan kibontja a férfiábrázolás különböző oldalait. A Vakfolt című vers talán a legnyíltabb e tekintetben: „voltaképpen bárkivel együtt tudok érezni, / csak a férfiakkal nem. […] Nem képzelhetem magam a helyzetükbe, / hiszen ők minden, ami én nem. / Ezért szerethetem őket annyira”. Másik példa a Zsoltár női hangra: „A férfiakat mindig akkor tudtam megérteni, / ha nőnek képzeltem őket”. Ismételten a beszéd és a férfi–nő kettősség ellentétező, nehézségekbe ütköző voltára csúcsosodik ki a helyzet. Az erőteljes hang nem gyűlöletre, hanem nem-értésre, nem-érthetőségre és az ezáltal keletkező frusztrációra vezethető vissza. „azt hiszik, gyűlölöm őket, / pedig csak mondom, / hogy […] ti nem tudjátok, hol éltek.” (Férfiak ülnek a kertben). A megértésre irányuló kísérletet bizonyítja Az elkerülhetetlen című vers, amelyben a kopaszodó férfiak helyzetével való azonosulás kerül előtérbe, és a konklúzió végsősoron ahhoz a hozzáálláshoz vezet, hogy nem kell makacsnak lenni, amikor nem változtathatunk a dolgokon. Turi nevén nevezi a helyzetet, nem kertel a tények szembesítésében, ezáltal pedig új megvilágításba helyezi a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat. A jelenségre egyébként az előző kötetekben is történik kísérlet. Ahogyan a Sára vendégeket vár című versben, úgy a Férfiak ülnek a kertben (A dolgok, amikről nem beszélünk) címűben is megjelenik az, hogy a férfiak és a nők milyen különbözően hagyják el a másikat és az otthoni környezetet: „A férfi akkor sincs otthon, / amikor otthon van, csak test, / de a nő akkor is otthon / van, mikor úgy tűnik, nincsen.”

A férfi–nő szerepviszonyok mellett a kötet másik, a beszéd lehetőségeivel kapcsolatos aspektusa a transzgenerációs minták és a szülő–gyerek kapcsolatok. E tekintetben a beszéd fő problematikáját az értékátadás és a látásmód öröklésének aktusában láthatjuk A tékozló kisgyerek című versben: „És jól taníts, mert bárhogy is csinálod, úgy fogok látni, / ahogy te láttál”. Ebből kifolyólag a biblikus motívumon keresztül tematizált tévelygés okát a lírai hang az értékekről való beszéd módjában és hiányában látja. Az ezt követő Szurtos lányunk hazatért narrátora felveszi a népmeséket megidéző szurtos lány olykor hamis szerepét. Őt ugyanis nem érdekelné a rendetlenség, Turi transzgenerációs versei azonban találóan alkalmazzák a lom-motívumot, amivel a szurtos lány és a lépcsőházból kiáltozó fiú is számot vet. A rendetlenség és a lom mint tabutéma – materiális és absztrakt értelemben is – megmutatja magát, és eszközévé válik a változás folyamatának. Rávilágít az elhanyagolt problémák növekedésére, valamint az újabb és újabb generációknak a magukban történő rendrakás fáradságos munkájára, aminek gyakran nem lesznek tanúi, sem értelmezői a gyermeket eleve egy szereppel felruházott szülők: „És nem én álltam ki a próbát, / hanem a neveltetésem.” (Szurtos lányunk hazatért); „Pedig nem, amit megőrzünk, hanem az vagyunk, / amit ki tudunk dobni”(A természet rendje). A szülő–gyerek kontextusban is feltűnik az elengedés-visszatérés dinamizmusa, számot vetve a generációk közötti kapcsolatokat mozgásban tartó dolgokkal: „Jó annak, aki változik. / Az visszatérhet. Én nem.” (A fiú kiáltozása a lépcsőházból); „Miért pont én lennék változatlan?” (Szurtos lányunk hazatért).

Turi izgalmas szólamot épít be a verseskönyvébe, amikor megszólaltatja Laioszt, a bűnbakká kikiáltott szülőt. A transzgenerációs versek meglepően kis arányban foglalkoznak az idősebb generációk helyzetével, kevésbé fektetnek hangsúlyt a szülők önreflexiójára és a hibák beismerésére, holott ez mozdíthatna előre egy dinamikus, kétirányú és kölcsönös megértésen alapuló kommunikációt a felek között. Turi ezen változtat, amikor a Laiosz délután narrátora a feledésről, a szülőség sorvasztó oldalairól, a nézőpont jelentőségéről és az igyekezetről beszél. „S bár engem figyelmeztettek, / a történet főhőse a fiam lesz, / aki dehogyis öl meg, se direkt, se tévedésből. / Egész egyszerűen csak elfelejti, hogy itt vagyok”.

A kötet kissé merevnek, de annál tudatosabbnak mondható kompozíciója tehát a közösségi beszéd szólamait és annak nehézségeit igyekszik összefűzni egy elfogadásra késztető állapottá, miszerint a beszéd lételemként tartja mozgásban az embert és a közösséget. A dolgok, amikről nem beszélünk a nem-beszéd aspektusait mutatta be, amelyekből az Egyszerre egy beszéljünk is megtartott néhányat, de inkább negatív példaként vagy a változtatás eszközeként. A kötet azonban rávilágít a nem-beszéd esetleges szükségszerűségére és bizonyos szavak feleslegességére is, például a hetedik Bevezetés az imádkozásba fejezetben („Istenem, óvd meg nyelvemet a rossztól, / ajkamat a hamis beszédtől.”), ahol az összes vers a negatív hatású beszédtípusok bemutatására épül (Szavak, Kráter, Amikor nem vigyáztam a számra). A Lelkünk mint a por viszont magában hordozza a szavak által keletkezett bűnökből való feloldozást és a reményt is.

Az előző verseskönyvekhez képest egy kiforrottabb szövegkorpuszt olvashatunk, amelyben szépen összhangzattá érnek a beszéd belülről vedlő szólamai. A Leonard Cohen-intertextus akkordja[3] a kilencedik Bevezetés az imádkozásba-versben („Tudom, volt egy akkord, ami örömet okozott az Úrnak; / de azt is, hogy neki már csak az akkordok okoznak örömöt.”) magában hordozza a beszéd közösségi esszenciáját, és ezáltal a beszéd egyéntől történő független létét (Sem azé, aki fut; #maganelet), a hazugság és őszinteség relatív voltát (az első Bevezetés az imádkozásba; Bábel kútja), valamint a nem-beszéd olykori szükségszerűségét, amikor a beszéd leuralja a kapcsolatokat (A gyönyörű gát), végül azt, hogy az ember saját hangjának megtalálásához elengedhetetlen a hibázás. Az utolsó Bevezetés az imádkozásba-szekcióban visszatérünk az eredethez, ahol összefűződnek a szólamok. Előtérbe kerül a győzelem viszonylagossága (Egy irodalmi tábor reggelén), valamint az, hogy tulajdonképpen nem is maga a beszéd, hanem a hatás az, ami megmozgat bennünket. A kötet utolsó verseinek egyikében (A tízmillió költő országa) azt a helyzetet figyelhetjük meg, amikor egy vendégségben a házigazda előveszi a rossznak mondható verseit felolvasásra, és a lírai én az egyik vendég fejével gondolkodva, magában reflektál erre. A vers arra mutat rá, hogy nem mindegy, ki hogyan fog neki a versírásnak, ugyanis először a beszédhez kell felnőni. „Pedig hiába mondod ki, a szó attól még / nem lesz a tiéd, és a jelentése pláne.” Valamint nehézséget okoz a beszédben az, hogy ha pusztán a múltat akarja kibeszélni egy-egy kezdő költő, nem mindig számol a szöveg lehetséges hatásaival, csak vágyik valamilyenre, ez pedig szintén elsősorban az önmagunk miatti beszéd alternatívája. „Még nem tudja, milyen hatást szeretne, / s míg arcunkra fagy a biztató mosoly, ő hangtalan lapoz.”

Az Egyszerre egy beszéljen fő irányvonala, hogy hétköznapi szituációkat és szerepeket a sztereotip megítélések közepette új nézőpontba helyezzen, és átgondolásra késztesse az olvasót a megváltozott viszonyok értelmezését illetően. És ez alapján már rajtunk, együttesen áll, hogy ha Isten bedugja a fülébe az airpods-ot, elkezdünk-e jelelni.

Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen, Prae Kiadó, 2023.

[1]Turi Tímea, A dolgok, amikről nem beszélünk, Bp., Magvető, 2014.

[2] Turi Tímea, Anna visszafordul, Bp., Magvető, 2017.

[3]Az eredeti szöveg: https://youtu.be/ttEMYvpoR-k (letöltés ideje: 2023 augusztus 3.)

 úgy esett, hogy a cikkemnek elfelejtettem cimét leadni (A nagyapám iskolája)    lett volna, s csak egyszerúen - a cikk első szava lett: A agyapám.. (lányom szerint igy is jó)

a Keri nagyapa iskolája (ő alapitotta kereskedelmi kamarai elnökként)) épp ma tartotta 100 éves jubileumi évnyitóját - mint utólag megtudtam...

a cikkben főleg nagynénémről irtam, akit példát mutatandó ebbe a felső kereskedelmi iskolába iratott apja, s nem a gimnáziumba, mint a többi testvéret...s hova ő is vágyódott.

már tele volt a terem, mire odaértem, lap se jutott , Sz Zsuzsa ignő szerintem a saját példányát adta nekem,. csak úgy...

meg pótszékre ültem, hátra

ismertették a lapot , mások is irtak az iskoláról, főleg visszaemlékezéseket, előttem Stenger Gizella nevét mondták be, majd az én nevemet,a szerzők sorában)  mintha Stenger Gizike is még élne, (s nem 2009ben irta volna az újraközölt cikket) vagy mintha már én se élnék (?).,,

nem tudok örülni,,,

de azért jó,  hogy megint hagytam valami nyomot jeles rokonaimról, a "porban"....

(de azért fura hogy eszükbe nem jutna a 100 éves  iskolának alapitójuk unokáját meghivni az ünnepségre... ha már/még él...(ahogy az egykori tanulójukat . aki már nem - sem, egy találkozüóra sem...)

vagy ilyen az élet... c' est la vie