megjelent az Alföld irodalmi  folyóiratban, itt még online

Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen

Turi Tímea nem tud úgy írni, hogy azt ne lehessen megérteni. Kíméletlenül vágja arcunkba a férfi-női szerepviszonyok oldalait, a hagyományokkal folytatott hétköznapi küzdelmeket, a fiatalkori tévedésekkel és a régi barátokkal történő számvetést az öregedés során. A kötet egyik központi témája a különböző beszédalternatívák keresése az emberi kapcsolatokban, amelyek a légzés dinamikájához hasonló elhagyás-visszatérés vonalát követik. A beszédalternatívákban a megértés-megértetés módjai pedig egy transzcendens létező felé gravitálnak, akinek a jelenléte által egyfajta válaszlehetőséget kínál fel a kötet a beszédben létező igazságok és valóságok érvényességére: „Pedig semmit nem ért, de tudja jól, / hogy nem neki beszélnek, hanem maguk miatt. / Hogy nem ő segít, csak a beszéd” (Egyszerre egy beszéljen).

Turi Tímea Egyszerre egy beszéljen (Prae, 2023) című kötetének fókuszpontjában a küzdelem a beszéd nehézségeivel, illetve az egyén saját beszédmódjának keresése áll. Erősen közrejátszik ebben az ima mint közösségi beszéd. Az imának ugyanis közösségi létmódként erős összetartó ereje van, és az imádkozás a kötetben arra lehet példa, hogy az egy közösséget alkotók a beszélgetésekkel és a közös élmények, tapasztalatok megosztásával könnyebben felül tudnak kerekedni a beszéd és az éndefiniálás nehézségein. A Bevezetés az imádkozásba-versek szólamokra és témákra tagolják a szövegkorpusz szerkezetét, ami lényegében folyamatos próbálkozások sorozata a megszólalásra. A Bevezetés-versek azok, amelyek ezeket a szólamokat visszaterelik a kezdőpontra, és új esélyt adnak különböző beszédmódok kibontakozására. A verscímek és bizonyos gondolatok ismétlődése is egy imádságos jellegre utal, amiben benne van a bizonyosság és a lehetséges igazságok sokfélesége is. A Bevezetés-versek az imádkozás ambivalens jellegére is felhívják a figyelmet, bennük egyrészt akadályokat láthatunk a közösségi beszéd szabad mozgásában, másrészt a csend, az elhallgatás szükségességét is kiemelik. Példa erre a harmadik Bevezetés az imádkozásba-vers, amely a járvány alatti közös imádkozás jelenségére fókuszál: „Bizonyos imák viszont csak közösségben mondhatók, / és kérdés, hogy a galérianézet közösségnek minősül-e”.

Az Egyszerre egy beszéljen egy kinyílási folyamat csúcsának mondható az előző kötetek viszonylatában (A dolgok, amikről nem beszélünk[1]; Anna visszafordul[2]), amelyek szintén a beszéd felé gravitálnak. Az Anna visszafordul kötet második darabja, a Small talk például részben a nők közötti, a női szerepekben formálódó diskurzus oldalait mutatja be, kicsúcsosítva azt a pletyka jelenségére, annak a pozitív formájára és szükségszerűségére: „Mi, nők, tartsunk össze. / Beszéljünk a férfiakról. / Nem mondom, hogy rosszat, / de tegyük szóvá őket.” A pletyka köré épített általánosítások új nézőpontba helyezését megerősítő Egyszerre egy beszéljen kötetcímadó verse elveti azt a sztereotípiát, hogy minden nő hajlamos és kapható a pletykára mint negatív természetű beszédre: „Azt gondolta: érdekelhet, / hogy viszonya van két embernek, / akiknek a létezéséről addig nem is tudtam. / Nem felejtettem el, honnan jöttem, / csak nem akarok / visszamenni”. Az Anna visszafordul Small talk című verse emellett felhívja a figyelmet arra, hogy a különböző szerepekben élő emberek (anyák, apák, gyerekek, dolgozók) beszéljenek egymás között másokról, mivel a közös élmények – akárcsak a közösségi imádkozás – összetartó erővel bírnak, azonban a két ember közötti beszéd egy harmadik félről gyakrabban lesz negatív természetű. „Mi, akik ugyanolyanok vagyunk, / beszéljünk azokról, akik mások […] De Te ne beszéljél rólam: / tartsunk össze.” Tehát a szerepek viszonylatában történő diskurzus is a közösségi beszéd egyik alternatívájának mondható.

A kötetben megfigyelhető az a tendencia, hogy a lírai én és az egyes közösségek nem magukról, hanem másokról beszélnek, mindig mások kerülnek előtérbe különböző perspektívákból. A konyhában című vers – amely talán az egyik legerősebb darabja a kötetnek – egy tipikus összejövetelt mutat be, ahol a feleségeknek fizikai értelemben lehetőségük lenne beszélniük magukról, mégsem jutnak el a lényegi dolgokig, csak a felszínen maradnak. Egyrészt mivel a nemi szerepekelvárásokból adódó viszonyaik akadályokat állítanak eléjük: „Már megint nem volt bátorságom / elmondani, hogy hogy vagyok. […] Mi visszatértünk tálcányi sóssal, / és semmit nem tanultunk egymástól. […] Amíg a férjeink beszélgettek, / addig se magunkról beszéltünk”. Másrészt a szövegben érezhető frusztráció, illetve annak oka, hogy miért nem beszélgetnek egymás között magukról a feleségek, a hagyományos szerepelvárásokkal kapcsolatos berögzültségekre és meghasonlásokra vezethetők vissza: „Ez a háztartás az én birtokom, / de igazából ehhez sincs közöm. […] Mindenki mögött egy láthatatlan / kéz tartja rendben a dolgokat.” A nők közötti megértést-megértetést tehát a szövegben az akadályozza, hogy a közös érzések és tapasztalatok mellett (mint a magányos otthonlét) tabutémákat építenek egymás közé, például hogy helyettük egy bejárónő takarít otthon: „Nem mondtam el, de egy bejárónő / tartja rendben az életem”. Ironikus módon épp a hagyományos feleségképpel szakító bejárónő jelensége okoz a lírai énben szerepzavart, amire a konyha mint a feleség szerepköréhez társított helyszín ráerősít. A férjekről és férfiakról keretszerűen a vers elején és végén van szó, illetve a vers tengelyén is: „Nem gondolom, hogy szolga volnék, / s hogy minden férfi szörnyeteg.”Tehát a feleségként megjelenő lírai én szerepdilemmájában az is előtérbe kerül, hogy ő a férfi–női viszonyt már új nézőpontból értelmezi, és nem helyezi a hagyományos, sztereotipikusan berögzült viszonylatba. A férjek egymás közötti viszonyával szintén foglalkozik a szöveg: „A férjeink ugyanazt olvassák, / de mást gondolnak egymásról.”Bár a férjek közötti kapcsolatok külső perspektívából és csak futólagosan van megjelenítve, az idézett két sor a nőkhöz képest más értelmezési síkba helyezi a közös tapasztalatokat és a kapcsolódást vagy annak nehézségeit. Tulajdonképpen A konyhában a férfi–női viszonyrendszereket tekintve összekapcsolódik az A Férfiak ülnek a kertben című verssel, amely A dolgok, amikről nem beszélünk kötetben jelent meg: „Bent ülnek ők, és olvasnak / esténként sokféle könyvet, / olyat, amilyet férfiak / szoktak írni kint a kertben”.

A három kötet szépen követi a traumafeldolgozás vonalát. Az első kötet az elhallgatás, a második a meditáció, a harmadik pedig a szavakba öntés, a beszéd újrateremtése. Ez a tendencia a köteten belül is megfigyelhető. Az első, cím nélküli vers (Tartsd tőlem távol a dolgokat…) erősen elidegenítő hatású, a lírai én egy külső perspektívát igyekszik elérni, és az emberi identitást formáló dolgokat, például a szerelmet, a traumákat és az öregedést különböző médiumokba akarja zárni, ami által megképződhet róluk a beszéd: „Ami itt van, kérlek, vidd el. / A színpadra tedd fel őket. / A könyvekbe zárd be őket. / A hangokba rejtsd el őket.”

Markáns jellemzője a kötetnek, hogy több versben is bibliai-mitológiai típusok szólamai elevenednek meg. Ezek a prototípusok olyan eredettörténeti karakterek, akik ősi és egyedinek mondható attribútumokból épülnek fel, valamint tág tér nyílik általuk a hétköznapi szerepek és helyzetek bemutatására és azok értelmezési lehetőségeire. Emellett a típusok árnyalatlan jellegéből fakadóan sok esetben könnyű azonosulnia ezekkel a karakterekkel az olvasónak. Turi nagyon ért ahhoz, hogyan nézzen a dolgok mögé, és szólaltasson meg olyan szereplőket, akiknek a saját hangja kevéssé hallatszik az eredeti szövegben. A típusok új nézőpontba helyezésével a szövegek rákérdeznek olyan helyzetekre, amelyek az eredeti szövegben evidensnek vagy jelentéktelennek tűnnek. Ilyen alak a bibliából Sára vagy József. A József a börtönben című versben a nem-összeomlásra, a krízishelyzethez való hozzáállásra ad reflexiót a lírai én. Megnyílik a tér egy másfajta értelmezésnek, miszerint a történet főszereplője önkritikát gyakorol, és ő érti félre a környezetét, nem fordítva. „Az álmom hiába volt pontos, / félreértettem: a kévék körülöttem / nem meghajoltak, hanem dolgoztak, / csak én nem.” Ez a fajta önvizsgálati aktus, ami a hétköznapok része is lehet, teret ad a változtatásra, a versbéli József elkezd kifelé figyelni, és megképződik ezáltal a beszéd lehetősége. A bábeli történet a nyelvek különbözőségét, a szétválást mint a beszéd problematikáját boncolgatja, így az egyes kötetbeli aspektusok egyszerre mozognak egy személyes emberközi és általános síkon: „Mert az igazság elvált a valóságtól, / és már nem volt, aki megkülönböztesse őket.” (Bábel kútja).

A másik prototipikus szólamokat képviselő szál a mitológiai Odüsszeusz, Kirké, Laiosz és Pénelopé alakjait megmutató versek. Turi élénken tárja elénk Odüsszeusz történetét, és kiválóan használja fel az eszközöket arra, hogyan építse be a jelenkori értelemzésbe. Ilyen eszközök például az út-toposz vagy a férfi és női szereplők felruházása különböző attribútumokkal, azoknak részletesebb feltárása. A legrövidebb út című vers elején megfigyelhetjük, hogy az Odüsszeia kezdő mondatának kérdéssé alakításával a lírai én reflektál a hagyományra, és sorra veszi, mit venne és mit emelne ki belőle: „Férfiúról szólj nékem, múzsa, ki sokfele bolygott? […] A bolyongást ismerem, ezért szívesen hallgatnék történeteket / valami másról.” A versben megjelenik a közösségi beszéd archetipikus állapota ideális beszédlehetőségként, amikor az emberek a tűz köré gyűltek, és a történetek szájhagyomány útján terjedtek. Odüsszeusz tévelygése így a bibliai szereplőkhöz hasonlóan új kontextusba kerül, és ez alapján a Leleményes letér az idilli beszéd útjáról. A tévelygés a beszédben történő eltévedés metaforájaként értelmezhető úgy is, mint egyfajta bűnbeesés, ami kiindulópontul szolgálhat a beszédhez való visszataláláshoz és a beszéd alternatíváihoz, amelyekre a kötet is részben alapoz.

Az eltévedő-visszatérő férjalakok mellett hangsúlyt kap a mindent kibíró és várakozó nők archetípusa. A várakozás egyszerre van jelen vágyakozásként és a nyugalmas, befelé figyelő életvitel megteremtőjeként. Ezt a kettősséget a Lót felesége visszafordul, és megy tovább szemlélteti markánsan (amiben a nőalak visszafordulásának aktusa párhuzamba állítható az Anna visszafordul a perononnal). Az Otthon, édes a várakozás utáni állapotot szemlélteti, miután Odüsszeusz visszatér Pénelopéhoz: „Addig lehetett várni rá, és a várakozás / tagolta az időt”. A szöveg kiemelten foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy nem elég csak visszatérni, szembe kell nézni a változással járó kiábrándultsággal is, és a beszéd szükséges eszköz lenne az új egyensúly kialakításához: „És most itt van, és nehezebb elfogadni, / hogy úgy hallgat, hogy akár beszélhetne, / és a távolság mint mentség, mint magyarázat, / szertefoszlott.” (Otthon, édes). Emellett fókuszba kerül a Kirké elbocsátja Odüsszeuszt című versben a hazatérés motiváltsága és a kaland végének esete, amikor legegyszerűbb a hamis képzetekbe ringatás helyett kimondani az igazságot a végső megállapodáshoz. Odüsszeusz a tipikus kapuzárási pánikkal küzdő középkorú férfi alakját eleveníti fel, akihez Kirké szól egy korábbi nőként az életéből, és előrevetítve reflektál a kapcsolatukra: „cigarettát gyújtasz, mert még mindig örülsz / annak, hogy felnőtt vagy, és nincs közel a vége, / már őszül a szakállad.” A versben megjelenik a nemi szerepek felcserélődése, ahogyan arra már a cím is utal. A mitológiai történetben ugyanis Odüsszeusz lényegében rab Kirké szigetén, és a varázslónő ragaszkodik hozzá, a vers és annak címe azonban azt az érzetet kelti, hogy ez a viszony fordított. A szövegben is tetten érhető ez az állapot, a következő idézetet Kirké mondja: „Elmentem, de mégsem én voltam a hibás”. A nemi szerepek kifordítása Odüsszeusz viselkedésén is megfigyelhető, ami egyben utal arra, amit A konyhában című versben is megfigyelhettünk a nők saját magukkal kapcsolatos nem-beszédéről: „ha évek múlva akkor azt kérded magadtól, / hogy mért beszélsz könnyebben másról, mint magadról”. A nemi szerepviszonyok új perspektívába helyezése a vers végén ér tetőpontot, ahol Kirké elmondja a valódi okát az elválásuknak: „Nem is az, hogy nem voltál eléggé erős, / nem is tévedés volt, édes, hanem annyi, / hogy nem voltál elég jó / nekem”. Az idézet alapján Turi meghagy olyan attribútumokat a mitológiai alakokon, mint a férfin az erőt, a nő esetében a varázslónő alapvetően gonosz és kegyetlen természetét, viszont áthelyezi a nő monológjába a kedveskedő, de titokban lekicsinylő megszólítást (édes). Az önhibáztatás gyakran a hűtlen felekhez kötött jellemző, akik a feszültséget szeretnék tompítani a szakítás során (nem a te hibád, az enyém), Turi pedig megnyerően ironizál ennek a mozzanatnak a kifordításával: „Szeretném, ha tudnád, nem én rontottam el”.  

A nők sorsát illetően a várakozás mellett előtérbe kerülnek az otthonlét idejét kitöltő események, jelenségek, például a páros cselekvést igénylő munkák a Sára vendégeket vár című versben, ami rávilágít a házimunka közös felelősségére egy házasságban (,,Minden mozdulathoz tartozik egy másik.”). Ez a gondolatmenet egyébként már az Anna visszafordulban megjelenik: „Ha kidobod a szennyest, hajtsd fel előtte / a szennyesláda tetejét. […]  Néha énutánam, ahogy én / szoktam utánad.”(Fontosabb dolgok). A láthatatlan munka jelensége és ahhoz kapcsolódóan a nemek viszonya a korábban már említett A konyhában című versben hangsúlyossá válik a feleség szerepét érintő új társadalmi problémakörként: „Te megdicsértél azért, hogy látod, / már lepucoltam az ablakot. […] Az ablak, mintha láthatatlan / volna, fényben nevettünk.” A szövegben akkor látható az ablakpucolás eredménye, amikor a nők a konyhában egymás között vannak, azonban amikor csatlakoznak a férfiak társaságához, láthatatlanná válik. A Dal a láthatatlan munkáról című vers ambivalens elgondolást mutat be a láthatatlan munka jelenségéről, ugyanis amellett, hogy sok időt vesz el a házimunka végzése során, és nem is megbecsült, van oka annak, hogy miért csinál saját magának olykor még több munkát egy nő: „[…] ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat, […] mi maradna nekem önmagamból? / Hiszen ez lett az én időm […]”. Ezzel más nézőpontot tud felmutatni a kiégett anyák öngondoskodását illetően, valamint ismét tematizálja a beszéd nehézségeit és szükségszerűségét. A vers kiegészíti a Turi korábbi köteteiben is megtalálható Dal-versek triumvirátusát (Dal az emancipációról, Dal a családon belüli erőszakról), amelyek felhívják a figyelmet az otthonülő családanyák sok esetben már tipikusnak mondható helyzetére.

Az Egyszerre egy beszéljen talán a legerőteljesebb, nemi szerepviszonyokról szóló verse a Méreghinta. Mondhatni, ez a költemény a csomópont férfi és nő között. A korábban említett megosztott házimunka kétoldalúságának analógiája univerzálissá válik. Turi a férfi–női kettős viszonyt úgy értelmezi, mint egy egyensúlyba nem igazán hozható libikókát, amelynek végein a két fél ül, középen pedig a köztük létrehozható beszéd nehézségei vannak: „Te nem tudsz semmit, és én sem fogok / neked mondani semmit mégsem”. Az vers a kiismerhetetlenség problematikával is foglalkozik, a másik fél kölcsönös megmutatására, tanítására fordítja a figyelmet, és ezt igyekszik akadályokat megmutató ellentétekkel szemléltetni: „Taníts meg köpni, mint a férfiak. / Taníts meg nyelni, mint a nők”.

Megfigyelhető Turi narrációjában az erős radikalizálás, különösen a férfiakat illetően. A kötetben feltűnő az az ambivalenciát keltő jelenség, hogy erősen sztereotípiákban beszél, miközben a beszéd által épp ezeket szeretné kiforgatni, átépíteni, vagy egy részüket lerombolni. Bár Turi foglalkozik pozitívabb férfialakokkal, például József vagy a lépcsőházból kiáltozó fiú, mégis a domináns férfiábrázolást a hűtlen, nemtörődöm, mártírkodó és fanyarul öregedő Odüsszeusz és a hozzá kapcsolódó többi névtelen férfialak uralja. „A szívük kietlen udvar […], Az önérzetük áruház, benne hiánycikk minden termék.” (Férfiak partvonalon). Azonban gondosan meg tudja fogalmazni ennek a hangnak az okát, ezáltal alaposan kibontja a férfiábrázolás különböző oldalait. A Vakfolt című vers talán a legnyíltabb e tekintetben: „voltaképpen bárkivel együtt tudok érezni, / csak a férfiakkal nem. […] Nem képzelhetem magam a helyzetükbe, / hiszen ők minden, ami én nem. / Ezért szerethetem őket annyira”. Másik példa a Zsoltár női hangra: „A férfiakat mindig akkor tudtam megérteni, / ha nőnek képzeltem őket”. Ismételten a beszéd és a férfi–nő kettősség ellentétező, nehézségekbe ütköző voltára csúcsosodik ki a helyzet. Az erőteljes hang nem gyűlöletre, hanem nem-értésre, nem-érthetőségre és az ezáltal keletkező frusztrációra vezethető vissza. „azt hiszik, gyűlölöm őket, / pedig csak mondom, / hogy […] ti nem tudjátok, hol éltek.” (Férfiak ülnek a kertben). A megértésre irányuló kísérletet bizonyítja Az elkerülhetetlen című vers, amelyben a kopaszodó férfiak helyzetével való azonosulás kerül előtérbe, és a konklúzió végsősoron ahhoz a hozzáálláshoz vezet, hogy nem kell makacsnak lenni, amikor nem változtathatunk a dolgokon. Turi nevén nevezi a helyzetet, nem kertel a tények szembesítésében, ezáltal pedig új megvilágításba helyezi a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat. A jelenségre egyébként az előző kötetekben is történik kísérlet. Ahogyan a Sára vendégeket vár című versben, úgy a Férfiak ülnek a kertben (A dolgok, amikről nem beszélünk) címűben is megjelenik az, hogy a férfiak és a nők milyen különbözően hagyják el a másikat és az otthoni környezetet: „A férfi akkor sincs otthon, / amikor otthon van, csak test, / de a nő akkor is otthon / van, mikor úgy tűnik, nincsen.”

A férfi–nő szerepviszonyok mellett a kötet másik, a beszéd lehetőségeivel kapcsolatos aspektusa a transzgenerációs minták és a szülő–gyerek kapcsolatok. E tekintetben a beszéd fő problematikáját az értékátadás és a látásmód öröklésének aktusában láthatjuk A tékozló kisgyerek című versben: „És jól taníts, mert bárhogy is csinálod, úgy fogok látni, / ahogy te láttál”. Ebből kifolyólag a biblikus motívumon keresztül tematizált tévelygés okát a lírai hang az értékekről való beszéd módjában és hiányában látja. Az ezt követő Szurtos lányunk hazatért narrátora felveszi a népmeséket megidéző szurtos lány olykor hamis szerepét. Őt ugyanis nem érdekelné a rendetlenség, Turi transzgenerációs versei azonban találóan alkalmazzák a lom-motívumot, amivel a szurtos lány és a lépcsőházból kiáltozó fiú is számot vet. A rendetlenség és a lom mint tabutéma – materiális és absztrakt értelemben is – megmutatja magát, és eszközévé válik a változás folyamatának. Rávilágít az elhanyagolt problémák növekedésére, valamint az újabb és újabb generációknak a magukban történő rendrakás fáradságos munkájára, aminek gyakran nem lesznek tanúi, sem értelmezői a gyermeket eleve egy szereppel felruházott szülők: „És nem én álltam ki a próbát, / hanem a neveltetésem.” (Szurtos lányunk hazatért); „Pedig nem, amit megőrzünk, hanem az vagyunk, / amit ki tudunk dobni”(A természet rendje). A szülő–gyerek kontextusban is feltűnik az elengedés-visszatérés dinamizmusa, számot vetve a generációk közötti kapcsolatokat mozgásban tartó dolgokkal: „Jó annak, aki változik. / Az visszatérhet. Én nem.” (A fiú kiáltozása a lépcsőházból); „Miért pont én lennék változatlan?” (Szurtos lányunk hazatért).

Turi izgalmas szólamot épít be a verseskönyvébe, amikor megszólaltatja Laioszt, a bűnbakká kikiáltott szülőt. A transzgenerációs versek meglepően kis arányban foglalkoznak az idősebb generációk helyzetével, kevésbé fektetnek hangsúlyt a szülők önreflexiójára és a hibák beismerésére, holott ez mozdíthatna előre egy dinamikus, kétirányú és kölcsönös megértésen alapuló kommunikációt a felek között. Turi ezen változtat, amikor a Laiosz délután narrátora a feledésről, a szülőség sorvasztó oldalairól, a nézőpont jelentőségéről és az igyekezetről beszél. „S bár engem figyelmeztettek, / a történet főhőse a fiam lesz, / aki dehogyis öl meg, se direkt, se tévedésből. / Egész egyszerűen csak elfelejti, hogy itt vagyok”.

A kötet kissé merevnek, de annál tudatosabbnak mondható kompozíciója tehát a közösségi beszéd szólamait és annak nehézségeit igyekszik összefűzni egy elfogadásra késztető állapottá, miszerint a beszéd lételemként tartja mozgásban az embert és a közösséget. A dolgok, amikről nem beszélünk a nem-beszéd aspektusait mutatta be, amelyekből az Egyszerre egy beszéljünk is megtartott néhányat, de inkább negatív példaként vagy a változtatás eszközeként. A kötet azonban rávilágít a nem-beszéd esetleges szükségszerűségére és bizonyos szavak feleslegességére is, például a hetedik Bevezetés az imádkozásba fejezetben („Istenem, óvd meg nyelvemet a rossztól, / ajkamat a hamis beszédtől.”), ahol az összes vers a negatív hatású beszédtípusok bemutatására épül (Szavak, Kráter, Amikor nem vigyáztam a számra). A Lelkünk mint a por viszont magában hordozza a szavak által keletkezett bűnökből való feloldozást és a reményt is.

Az előző verseskönyvekhez képest egy kiforrottabb szövegkorpuszt olvashatunk, amelyben szépen összhangzattá érnek a beszéd belülről vedlő szólamai. A Leonard Cohen-intertextus akkordja[3] a kilencedik Bevezetés az imádkozásba-versben („Tudom, volt egy akkord, ami örömet okozott az Úrnak; / de azt is, hogy neki már csak az akkordok okoznak örömöt.”) magában hordozza a beszéd közösségi esszenciáját, és ezáltal a beszéd egyéntől történő független létét (Sem azé, aki fut; #maganelet), a hazugság és őszinteség relatív voltát (az első Bevezetés az imádkozásba; Bábel kútja), valamint a nem-beszéd olykori szükségszerűségét, amikor a beszéd leuralja a kapcsolatokat (A gyönyörű gát), végül azt, hogy az ember saját hangjának megtalálásához elengedhetetlen a hibázás. Az utolsó Bevezetés az imádkozásba-szekcióban visszatérünk az eredethez, ahol összefűződnek a szólamok. Előtérbe kerül a győzelem viszonylagossága (Egy irodalmi tábor reggelén), valamint az, hogy tulajdonképpen nem is maga a beszéd, hanem a hatás az, ami megmozgat bennünket. A kötet utolsó verseinek egyikében (A tízmillió költő országa) azt a helyzetet figyelhetjük meg, amikor egy vendégségben a házigazda előveszi a rossznak mondható verseit felolvasásra, és a lírai én az egyik vendég fejével gondolkodva, magában reflektál erre. A vers arra mutat rá, hogy nem mindegy, ki hogyan fog neki a versírásnak, ugyanis először a beszédhez kell felnőni. „Pedig hiába mondod ki, a szó attól még / nem lesz a tiéd, és a jelentése pláne.” Valamint nehézséget okoz a beszédben az, hogy ha pusztán a múltat akarja kibeszélni egy-egy kezdő költő, nem mindig számol a szöveg lehetséges hatásaival, csak vágyik valamilyenre, ez pedig szintén elsősorban az önmagunk miatti beszéd alternatívája. „Még nem tudja, milyen hatást szeretne, / s míg arcunkra fagy a biztató mosoly, ő hangtalan lapoz.”

Az Egyszerre egy beszéljen fő irányvonala, hogy hétköznapi szituációkat és szerepeket a sztereotip megítélések közepette új nézőpontba helyezzen, és átgondolásra késztesse az olvasót a megváltozott viszonyok értelmezését illetően. És ez alapján már rajtunk, együttesen áll, hogy ha Isten bedugja a fülébe az airpods-ot, elkezdünk-e jelelni.

Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen, Prae Kiadó, 2023.

[1]Turi Tímea, A dolgok, amikről nem beszélünk, Bp., Magvető, 2014.

[2] Turi Tímea, Anna visszafordul, Bp., Magvető, 2017.

[3]Az eredeti szöveg: https://youtu.be/ttEMYvpoR-k (letöltés ideje: 2023 augusztus 3.)