Semmi különös... Pontosabban Turi Tímea blogbejegyzése és #életamagvetőben
Semmi különös... Pontosabban Turi Tímea blogbejegyzése és #életamagvetőben
Timi "benne van" az októberi jelenkorban, versekkel és tanulmány ill. kritika róla Út és arabeszk cimmel
"
Három szerző szerepel még a versrovatban. Solymosi Bálint három számozott részletet közöl a felderítés és szuvenír feliratú ciklusából. Kontemplatív, egzisztenciális karakterű írások, amelyek jócskán túlmutatnak a személyes jelentőségen, és valósággal a létértelmezés húrjait pengetik. Ráadásul nemcsak az egyes versek végére illesztett bibliai idézetek nyitnak asszociációkat, hanem számomra például ez a versbeszéd – például amikor azt olvasom, hogy „mint a bohóc / hold óriási lépte, mit az idő, a kora télen is »virágzó halál« oszt / jelentéktelennek (és vak öröklétnek) tűnő apró részletekre”, vagy azt, hogy „Miféle alkalmak adódnak találkozásokra? Sokfélék, ámde, / végül is, a közös elhallgatás helyszíneiként maradnak / emlékezetünkben, mint mikor a bábszínészek elhúzzák / kezüket a játékfiguráktól” – Pálinkás György írásait (líráját és prózáját egyaránt) juttatja eszembe, a magyar költészetnek azt a cirkalmas, érzéki, kimunkált, monologikus megszólalásmódját, amely a szövegelés és a szövegirodalom határmezsgyéjén kerít be magának legelőt.
A Solymosi-féle versbeszéd szöges ellentétének tűnik Turi Tímeáé. A vers közgazdaságtana szikárabb hangon és egy hétköznapi banalitás – ezúttal egy leszakadt redőny és annak megjavítása – kapcsán jut el nem csupán különféle életvezetési belátásokhoz („eldöntöttem: / én máshogy csinálom”), hanem keserűen ironikus irodalomszakmai (de kiterjesztve akár kultúrpolitikai) tanulságokhoz is: „kértem, / javítson meg mindent. // Mégis meglepődtem az árajánlaton. / Egy verseskötet honoráriuma. / És akkor arra gondoltam, kvittek vagyunk.”
Kizárólag egy reményeim szerint kimódolható keretes szerkezet kedvéért Poós Zoltán Idő című versét említem utolsóként (de nem utolsósorban). Mint a lapszám legtöbb lírai közleménye, ez is kontemplatív igényű, az élet és a halál kérdéseivel számot vető írás. Egyszersmind Parti Nagy Lajos lapszámot nyitó költeményével is párbeszédbe lép. Amíg a Semmi labóra című PNL-opus egy konyhai óra elromlását és megjavítási kísérletét jelenetezi szimbolikusan, és kissé beletörődőn jut arra a következtetésre, hogy természete szerint „Az idő megy magától”, addig Poós verse, miután szembesül annak tériszonyával, hogy „milyen hosszú az élet”, azért derűs zárlatba fut ki: „te, örök gyerek. A kert vár / valamire. Ráér. Övé a világ összes ideje.”
"A kritikarovatban ugyanis mindenki pécsi. Az élen Tolnai Ottó Szeméremékszerek című regényfolyamának harmadik, A fröccsöntés kora alcímű részéről értekezik a Jelenkor Online munkatársa, Fenyő Dániel. Szerkesztőkollégám, Görföl Balázs Turi Tímea új, Egyszerre egy beszéljen című verseskötetéről és a versanyag életműbe hozott újdonságairól ír részletekbe menően. Szintén a Jelenkor Online munkatársa Veszprémbe elszármazott kollégánk, Fekete Richárd, aki ezúttal Szijj Ferenc Ritka események című verseskötetét teszi mérlegre. Mekis D. János lendületes és világos írásban fejti ki álláspontját Balázs Imre József A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben című monográfiájáról. Sári B. László pedig öt bekezdésben fejti ki a véleményét Cormac McCarthy kései párregényéről, Az utasról és a Stella Marisról – kendőzetlenül."
alig várom, hogy kézbe vehessem..."részletekbe menően" (vagy 5 oldalon) ,egyébként az egész szám jó, nem csak Timi miatt :)
nem szeretek a Lidlbe járni bevásárolni, pedig ott a legolcsóbb és ott a legfinomabb a választék stb
tudom miért
mert el kell mennem a régi házunk előtt
(olykor hátsó utcán kikerülöm, és onnan csak a háztetőt látom)
de ma este kifutottam az időből, szombat is volt, nem volt más választásom (a pennyt hanyagolom) meg reménykedtem hogy tán unokám közelgő szülinapjára látok valami jót (legutóbb ott fedeztem fel egy neki való könyvet)
de most nem csak a saját régi házunk torpantott meg, nem is azon az oldalon mentem, hanem éppenséggel a szembeszomszédoké
először a volt védőnöm szüleié, sokkal szerényebb régies volt a házuk, nem is az övék csak bérelték, és idő előtt ki is költöztették őket valamilyen öröklési változások miatt, s úgy hallottam nem is igen tudták megszokni az új lakást. hamar el is mentek..
a védőnőmék is, de ők csak elköltöztek
a kapuhoz egy nevezetes emlék fűzőtt, azt nyitottam ki (újszülött gyerekemnek akartam valamit kérni - mihelyt észrevettem hogy szabadon van a kutya és veszettül ugat, felémrohanva, már hiába fordultam meg s szaladtam, utolért s bele is harapott a vádlimba
oltási igazolványt nem, tudtak mutatni... de nem is kaphattam meg a veszettség elleni oltást, mivel azt állitották, hogy megvan az oltás, csak papír nincs róla, adtak tetanust, és hetekig rettegtem a veszettségtől, mindig megkérdeztem tőlük mikor találkoztunk, hogy hogy van a kutya
ez az emlékem a kapuról, ami nem igy nézett ki, fából volt, s nem lehetett az udvarra belátni (sajna)
most szép appartman lett belőle, egész új
a mellette levő házban meg Borosék laktak
hozzájuk rohantam mindig át, ha telefonálni kellett, hajnalban is, a legalkalmatlanabb időben
Boros, a tévészerelő mindig készségesen fogadott, s empátiával, jó szíve volt, a tévénket is szinte ingyen javította, ... igazi jó szomszédként
évekkel azután hogy elköltöztünk találkoztam vele a penny előtt, váratlanul, akkor jót beszélgettünk hosszú idő után, nagyon megörültem neki, hogy még él ő is. de nem sokáig....aztán újra nem is láttam
s mára már a tábláját is levették a kapu mellől...
más költözhetett be a lakásba
a kisebb fia is meghalt már...
igy múlik el minden...
a régi Szegedi utca már csak nyomokban....
a mi egykori házunk tobbszörös, szörnyú metamorfózisáról nem is beszélve...
50 éves találkozón voltam! nem osztályfőnökként, de a nagyon kedves és határozott hivásnak nem tudtam ellent mondani, magyarra tanitottam őket, meg a fél osztályt oroszra is)
tehát a tanitványok is már 68 évesek (csupa nyugdijas, unokás)
én mikor tanitottam őket, még nem múltam 30 (?!)
persze megint voltak akik nem ismertek meg (néha én se őket :(
de érdekes volt, hallani, ami emlékeikben élt rólam...
hogy milyen választékosan, nőiesen öltöztem, s hogy a hajam is mindig tökéletes volt, és haragudtam, ha ők fiatal lányokként a verselemzésem közepette buszmegálló felé is leskelődtek, nem csak rám figyeltek...(most is utálom, ha nem figyelnek)
nade a legemlékezetesebb ez volt, mikor megkérdezték, hogy tudom-e, hogy mentem fel a lépcsőkön?
szlalomoztam - vágtam rá egyből
nevettünk...
ez nagyon megmaradt bennük
most legalább megtudták, miért... (nem koncentrálás miatt mint vélték)
én meg most elgondolkodtam, hát már 30 alatt is nehezemre esett a lépcsőzés, már akkor se birta a szivem?
(pedig szinte a lépcsők miatt mentem viszonylag könnyű szivvel nyugdijba -és ahogy nyugdijba mentem kapott liftet az iskola!)
Parti Nagy Lajos hetvenéves lett, mi pedig írókat és költőket kértünk fel, hogy köszöntsék mesterüket, pályatársukat. Az elkövetkező napokban külön cikkekben jelentetjük meg ezeket az írásokat, ezúttal Turi Tímea írását adjuk közre.
(Könyves magazin)
A gyermekkor gyerekbetegség,
ki kell nőni, mint a mumpszot,
a megszokott kellemetlenség,
az idő sose nekünk drukkol.
*
Gombolkozom, tehát fagyok.
A tél közelg, de amonnan, a téli világból
az ősz melege megülé helyemet.
*
A gyermekkor gyerekbetegség,
ki kell nőni, mint a mumpszot,
a megszokott kellemetlenség,
az idő sose nekünk drukkol.
*
Gombolkozom, tehát fagyok.
A tél közelg, de amonnan, a téli világból
az ősz melege megülé helyemet.
TURI TIMEA TÁRCATÁRÁBÓL ÉSben
Vannak dolgok, amelyek csak készületlenül érhetik az embert. Szerelembe esni, megtanulni úszni, először vezetni oktató nélkül, tanácsot adni bizalmas kérdésben vagy idegen országba utazni: vannak helyzetek, amelyekhez hiába gyártanak szabásmintákat, azok használhatatlanok.
Az ilyen helyzeteket – a múlhatatlanul szükségeseket leszámítva – többnyire mindig is igyekeztem elkerülni. Most mégis arról szeretnék mesélni, hogy mi történt velem, amikor felfelé és lefelé sétáltunk az Olajfák hegyén. Pedig még az sem rajtam múlt, hogy egyáltalán elutaztam; még az utolsó előtti pillanatban is kifogásokat kerestem, de a férjem barátja ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy ne hülyéskedjek, én is tartsak velük. Ez lett az első és az eddigi egyetlen utazásom Izraelbe, a férjem már sokszor volt előtte is, ő lett az ötfős társaság idegenvezetője.
Soha olyan szabad nem voltam, mint azokban a hetekben: már nem voltak óráim az egyetemen, de még nem kezdtem el rendszeresen dolgozni. Csakhogy én nem szeretek szabad lenni. Már az első napon azt éreztem, hogy bármelyik Ikeában szívesebben lennék, mint ebben az országban, ahol a szűk sikátorok mélyéből nyújtják az árusok a ragadós halvát kóstolásra. A helyzetet tovább nehezítette, hogy még otthon emlékeztetett mindenki arra, hogy érezzem át a hely szakralitását. Ezen viszont nem sokat segített, hogy a tel-avivi repülőtéren bérelt autó beépített GPS-e, ha nem találta az utat, nem azt mondta, hogy újratervezés, hanem azt, hogy veszélyes területre lépsz, és innen nem vállal felelősséget érted. Ez gyakran megtörtént, hiszen Betlehem is a palesztin területekhez tartozik. A GPS legbensőbb félelmeimnek adott hangot, amikor a biztonsági fal palesztin oldalán az arabul beszélő taxishiénák szenvedélyesen állították, hogy csak ők tudnak a Születés templomához vezetni. Ugyanolyanok voltak, mint a Déli pályaudvarnál az engedély nélküli sofőrök; csakhogy nem ismertem őket, nem beszéltem a nyelvüket, és fogalmam sem volt, hogy miért jönnek olyan közel hozzám, éppúgy, mint mások, mindenki máshoz is.
Minden este elmentünk a Siratófalhoz. A férjem állította, hogy a legegyszerűbben a Jaffa kapun keresztül lehet megközelíteni az Óvárost, a leggyorsabban pedig az arab negyeden átvágva lehet eljutni a falhoz. Nem mondom, hogy kételkedtem volna, annak ellenére, hogy a bazársoron átvágva úgy éreztem magam, mint amikor gyerekként az Aladdin videójátékban nem tudtam továbbjutni még az első szinten sem, itt viszont furcsamód minden bénaságom ellenére célt értünk. Napokba telt, míg rájöttem, ide sem csak egy út vezethet.
Szerinted az itt élők mit esznek?, kérdezte tőlem türelmetlenül a férjem barátja, amikor haboztam megkóstolni a nagy tál ismeretlen kencét a Via Dolorosa egyik piszkos talponállójában. De csak a félelem győzhető le észérvekkel, a bizalmatlanság soha. A félelem a racionalitás világába tartozik, ha a kisgyereknek felgyújtod a villanyt, megnyugszik, hogy nincsenek a szobájában szörnyek. De nincs érv elmagyarázni valakinek, hogy bízzon valami ismeretlenben, mert a bizalom mindig halálugrás, egy légtornász repülése a levegőben, aki még nem tudja, elkapja-e a társa. A bizalom: hit.
És akkor megérkeztünk az Olajfák hegyére, és láttuk Szent József sírját, és csak utólag kezdtem gyanakodni, hogy ez már a harmadik sírja volt, amit eddig láttunk, és hogy ennyi nem lehet. Itt, az Olajfák hegyének lábánál van Jeruzsálem legrégebbi zsidó temetője, mert a hagyomány szerint a Messiás ide fog eljönni először, és itt van a Gecsemáné-kert is, ahol elfogták Jézust az utolsó széderestéje után, amikor rádöbbent, hogy ha Isten is az apukája, akkor is le kell egyszer válnia.
Az Olajfák hegye mindezt leszámítva mégiscsak egy kellemes lakóövezet, ahol házak állnak és emberek élnek. A férjem barátja kiteregette a térképét, és felfelé indult, hogy majd csak látunk valamit. Az utcák kihaltak, szűkültek. Az egyik kapu előtt a Tomb of the Prophets feliratú kartontábla tényleg úgy nézett ki, mintha egyenesen a Micimackó kuckójából került volna elénk, és nem is értettem, a többiek miért nézik érdeklődve a takaros családi ház elvadult portáját. Hamarosan fel is tűnt a házigazda, aki állította, a kertjében a próféták sírja van, és szívesen megmutatja. És valóban mintha Nyuszi odúja lenne a kert közepében, egy lépcső vezetett a földbe, ahova a legnagyobb meglepetésemre mindegyik útitársam követte őt, így én sem maradhattam le. Mintha egy borospince mélyén lennénk, egy közönséges borospincében: egyre sötétebb vájatokba mentünk utána. Féltem. És ami több: bizalmatlan voltam. A férjem barátjának viccelődése sem segített, hogy lám, biztos mindjárt záródik mögöttünk az ajtó. Aggeus, Zakariás, Malakiás. És aztán gyorsan ki a fénybe.
Nem történt semmi, de nem tudtam feldolgozni. Ahogy mentünk feljebb és feljebb, a férjem barátja elővette a farzsebéből az útikönyvet, és az orrom alá dugta a látnivalók tételes felsorolását. Próféták sírja, nyitvatartás: rendszertelen, érdeklődni: az ott lakó családnál. Furcsa, de hogy mindez le van írva, valóban adott némi nyugalmat.
Az izomláz és a dac miatt keveset láttam a Mennybemenetel templomából. Állítólag innen, az Olajfák hegyének legtetejéről dobbantott a maga testi valójában feltámadott Jézus a menny felé. Ezt soha nem tudtam elhinni. Vallásos vagyok, de zsidó: az összes vallás közül a legbizalmatlanabb. Nincs okom elhinni, hogy a megváltás már megtörtént; és nincs okom elhinni, hogy ne jönne el.
Talán mégis újra kéne gondolnom a másokhoz fűződő bizalmamat. Talán tényleg ugyanolyan ember a másik, mint én vagyok: ezen gondolkoztam, ahogy ballagtunk lefelé az Olajfák hegyén. Lefelé mindig könnyebb haladni. A szűk utcákat tág terek váltották fel. Egyre nagyobb az esélye, hogy véletlenül – ahogy az ember az újságban lapoz a rovatok között – betévedjünk egy magánlakás teraszára. Be- és betévedtünk, majd kiértünk újra a terekre, az olajfák meleg árnya alá. Gyönyörködtem a tájban, lemaradtam a többiektől, nevetést hallottam, egy kisfiú mellém szaladt. Nagy táskát cipelt, nyilván az iskolából tartott hazafelé. Rám nézett, és kacagott. Én pedig minden bizalmammal rámosolyogtam.
És akkor leköpött. Pontosan célzott, és gyorsan elszaladt. Még hosszan hallottam, hogyan távolodik a szívből jövő nevetése.
tegnap ez volt
nem is tudom mióta
és azt se hogy miért csak a lánygyerekeknek... (?)
de most minden lányos anya (észnélkül de büszkén) felteszi a fotóját a lányával , én se akarok lemaradni, bár egyre kevesebb ilyen fotóm van: /ez is tavalyi/
egyébként lányom szülinapjára is (mit ki nem áll és bojkottál) azt kivántam, hogy MINDEN napja boldog legyen!
****
utána néztem:
hatalmas fekete zászló a Hagymaház homlokzatán
úgy érzem csak itt van, de nem gondolok Bálint Mártára, az egykori lelkes, gondos igazgatóra, hiába hallottam két hete rajztársamtól a rossz hírt, hogy nagyon beteg, s az orvosok megmondták a fiának, hogy készüljön a legrosszabbra,
arra nem lehet felkészülni, és mindig tévedhetnek az orvosok
de ezúttal nem tévedtek, úgy látszik
nagyon sajnálom!
jókat beszélgettünk, mikor összefutottunk
nem is olyan rég a Szegedi utca elején
nem tudtam, hogy utoljára...
milyen szeretettel vezette a hagymaházat.. szinte sajátjaként
s saját vendégeiként kezelt bennünket
még a régi hagyma(kultúr)házban dolgozott, amikor meghalt az anyukája, ami nagyon lesújtotta, akkor nemrégiben halt meg az én anyukám is, és vigasztalni akartam saját transzcendens és megnyugtató tapasztalásaimmal, megnyugtatni....de elmaradt, nem mutatott érdeklődést, én meg nem akartam előhozni többször a témát...(nehéz is ilyen dolgokról beszélni...)
de azóta ő is tudja a titkot.... remélem