A napokban kerül nyomdába Nicole Flattery Semmi különös című regénye, N. Kiss Zsuzsa fordításában. A szerkesztő nem szeret kedvenceket választani a munkái közül, szerencsére nem is kell, mint a Melyiket a kilenc közül? melodramatikus példázatában, de mégis vannak könyvek, amelyek különösen megszólítanak. A Semmi különös Andy Warhol stúdiójának mindennapjait meséli el „alulnézetből”, a Warhol magnókazettái alapján annak dokumentumregényét begépelő lányok szemszögéből, valójában azonban egy nagyon rokonszenves és unortodox felnövéstörténet, ahol a gépírólány nem a művészet által lesz kiváló, hanem a munka segítségével találja meg az autonómiáját. Flattery feminizmusa nagyon más, mint amit ma Magyarországon a magazinok feminizmusnak gondolnak: szelídebb, viccesebb, empatikusabb, és épp ezért radiálisabb is.

És mint olyan ember, aki maga is a klaviatúra előtt tölti a napjait, szövegek gondozásával és sok háttérmunkával, egy olyan munkahelyen, ahol még mindig a nők vannak többségben, bizony némely részeknél meg kellett állnom, hogy vegyek egy mély levegőt.

„Tudtam, én is átalakulhatok. Az lehet belőlem, akit én találok ki. Megölhetem a korábbi önmagamat a teljesítményemmel, az itteniekre tett jó benyomással. Eszembe sem jutott, hogy azon a helyen minden lány erre törekszik.”

A napokban megy nyomdába, és alig várom, hogy maga a könyv majd meg is érkezzen onnan, Visnyai Zoltán éppenhogy különös borítójával.