jönnek sokan, átgázolnak a kavicsokon, a peremeken...meg se állnak, nemigen
egy anya és fia...az anya áll előtte, s mondja fiának ő nem tud szaladni, de hagyja őt, ő meg körbe-körbe végig a peremén...gyorsan, lélekszakadva fut (de persze meg se kottyan neki)
tudod, hogy min futsz ?! -kiabálok utána, a levegőbe
egy hatágú csillagon - teszem hozzá halkan
persze, tudja, igy az anyja, ki tudja ? - elmennek, ő a gyerek után keresztülgázolva a köveken
Hallottam egyszer egy történetet, amiről nem tudom, hogy valóságos-e, de olyan gyönyörű, hogy muszáj igaznak elképzelnem. Állítólag egy budapesti zsinagógában évekig minden szombat reggel megjelent egy idős hölgy, nagy hálós cekkerrel – szemmel láthatóan a piacról jött –, és a szombat reggeli tóraolvasás alatt a női karzaton szunyókált egy kicsit. Mire véget ért az istentisztelet, ő is felkelt, és hazament, és feltehetően folytatta háztartási kötelezettségeit.
Alvó nő a karzaton, piaci cekkerrel: csábító volna azzal kezdenem, hogy ez a kép szimbolizálja a magyar nők helyzetét a zsidó közösségeken belül, csak sajnos nem lenne igaz.
Vidéki kisvárosban nőttem fel, mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok, sokat olvastam erről, de valódi zsidó közösségi életnek nem voltam – nem lehettem – része. A közeli nagyvárosba jártam kamaszkoromtól néha zsinagógába, de aktívabban a Budapestre költözésem, valóban rendszeresen pedig a fiam születése után, mivel a zsinagógai közeg enyhítette a gyes alatti izolációt. Mára a családi és a társasági életem jelentős része zsidó közösségekhez kötődik, az időbeosztásomat a zsidó ünnepek tagolják. Van közösség, ahová tartozom és sok más közösséget is ismerek, tudok tájékozódni a különböző irányzatok között, ismerem az intézményrendszert. Vallásos életet élek, bár a hit spirituális vonatkozásai hidegen hagynak, a judaizmusra inkább egyfajta praktikus pakként tekintek, ami segít otthonosan berendezni a teret és az időt, ráadásul, mivel kiadói szerkesztő vagyok, közel áll hozzám a zsidóság írottszó-központúsága, filológusi hagyományszemlélete.
Milyen a nők helyzete ezekben a közösségekben?
Nem tudom azt mondani, hogy a nők ki vannak zárva bizonyos színterekről, mert ezek a színterek nagyon sokfélék és nagyon tagoltak.
És vannak reform, egalitárius és progresszív közösségek is (sőt, van, ahol progresszív ortodox közösségek is), amelyek egyre kevésé tűnnek párhuzamos valóságnak a neológia szempontjából sem, a különböző közösségek egyre inkább párbeszédképesek. De igazából még a neológ közegek sem kínálnak a férfiaknak olyan, valóban értelmezhető előjogokat, amelyekből a nők kevésbé részesülnének.
Ma a nőknek nem emancipációra van szükségük elsősorban a zsidó közösségeken belül, hanem választási lehetőségekre, és mindenekelőtt az ismeretekhez való könnyű hozzáférésre, hogy tudatosan választhassanak. Nem azzal a kérdéssel szembesülnek ugyanis először, hogy milyen jogosítványokat kaphatnak az imarendben egy közösségen belül, hanem azzal, hogy utat találnak-e egyáltalán a közösségekbe, vagy ha már részei azoknak, nem hullanak-e ki belőlük, vagyis a közösségek elég vonzó ajánlatokkal tudnak-e szolgálni a számukra éppen úgy, mint a férfiak számáraTuri Timea (fotó: jozsefvaros.hu)
Tapasztalatom szerint a létező zsidó közösségeknek egészen más kérdései vannak a gyakorlatban, mint azokon a szimbolikus színtereken, ahol a szokások feletti őrködés jellegzetesen magyar neológ stratégiái és a szekuláris, modern hétköznapok konfliktusa zajlik. A magyar neológ zsinagógákban az egyik ilyen kérdés az, hogy a nők beszámítanak-e a minjenbe, és kihívhatók-e a Tórához. A 2022-es Hunyadi téri Megila-olvasás ezért volt valóban forradalmi a neológ intézményrendszer szempontjából, de próbáljuk meg – komolyan mondom: próbáljuk meg! – elmagyarázni ennek a tettnek a revelatív voltát egy a zsidó hagyomány intézményrendszerében nem járatos barátunknak. Relatívvá válik annak a forradalmisága, hogy a bimához léphetnek a nők, egy olyan társadalomban, ahol már lehetnek repülőpilóták és végezhetnek agyműtétet. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbünket nem a női mivoltunk akadályoz meg a tóraolvasásban, hanem az, hogy egész egyszerűen kevesen tudnak és olvasnak jól héberül, ahogy egyébként a zsinagógába járó férfiak nagy része is.
Nem az legfontosabb kérdés, ki megy fel a Tórához, hanem hogy ki jön be egyáltalán a zsinagógába.
Nem lehet, hogy épp a szokások és a hagyományok reflektálatlan összekeveredése, a zsinagógai rítusok ezoterikussága, néhol muzealitása az, ami távol tartja azt, akinek talán adhatna valamit ez a hagyomány? Honnan tudja, aki ismerős nélkül betéved egy zsinagógába, mikor kell felállni, mikor kell leülni, ha nem szól hozzá senki? Honnan tudja, mi történik a bimánál, a tóraszekrény előtt, egyáltalán mik ezek? Mi köze van ehhez? Milyen ajánlatokat tesznek a zsidó közösségek a számunkra, hogy megszólítsanak minket? Pedig talán még soha nem volt nagyobb igény, mint most – egy tömeges izolációval súlyosbított világjárvány után, egy háborús konfliktus szomszédságában, az online kapcsolattartások szimulákrumvilágában –, hogy megtapasztaljuk, milyen valódi közösségekhez kapcsolódni, és ezen keresztül erőt meríteni a hagyományok nagyobb időtapasztalatából.
Zsidónak lenni lehet egyedül, de vallásos életet nem lehet közösség nélkül élni. Egészen egyszerűen nem ilyen a hagyomány logikája: a minjen nem azért fontos, hogy férfiak legyenek együtt, hanem annak a megtapasztalása miatt, hogy bizonyos imák csak közösen mondhatók, amiért például gyász esetén is különösen kötelező közösségben lenni.
Közösség pedig nincsen ember nélkül, ezért a közösségeknek meg kell hallaniuk tagjaik igényeit.
A zsidóság akkor lesz otthonos a számunkra, ha mindenki a saját alkatának megfelelő szerepet tölthet be a közösségben: választhat, hogy kössön-e tfilint, olvasson-e Tórát, rohangáljon-e a gyerekei után a padsorok között, megismerjen nőket és férfiakat, beszélgessen a rég nem látott ismerősökkel a női karzaton, vagy csak szunyókáljon egyet a mehice mögött.
én a negyedik unokatestvéred- negyedik unokatestvér
Ricardo Costin2020. szeptember 30-án 20:48-kor válaszolt
Jó tudni!
*****
Ó, de feledékeny is vagyok :
édes unoikabátyámnak. Ottónak, mostanában fog megszületni a negyedik dédunokája (Kanadában) az apróságok közt... (miközben távoli rokonaimat kutatgatom:)
ennél a Margóbeli interjúról készült képnél semmi se érzékeltethetné jobban azt, hogy a legfontosabb a könyv, élesen elől, nem számít ott hátul az iró, se a szerkesztő - elmosódva, homályosan , mert a lényeg, a KÖNYV, amit létrehoztak
a nemzekozi könyvfesztiválon ---részlet szegő szerk naplójából " :
Helyben vagyunk és időben is. Meg tömegben. Szombaton szinte lépni se lehetett. Mi, magvetősök is egyetlen lábbá álltunk össze a stand mellett ezen a képen. Ilyenkor munkánk tárgya már nem a könyv, az már megvan, a lábjegyzettől a fülszövegig, hanem az író és az olvasó. Ajánlunk és vélünk. Tolmácsolunk, tollat adunk, tologatjuk a dedikálásra váró sorokat. Míg a baráti beszélgetések jellemzője, hogy azt a felek bármikor tudják folytatni, addig a szakmabeli társalgások ismérve, hogy bármikor abba lehet hagyni. És sokszor muszáj is, mert helyzet van: olvasó jön, szerző szalad, de a könyves marad.
zárt kört alkotnak
kitaláltam melyik lábhoz tartozik lányom egészében
de ide, közibük (nekem) behatolni tilos!
de ők jól összetartoznak, egy a szeretett munkahelyük! "a könyv" a mindenük...
de ne bántsd köreiket; Noli tangere circulos meos) (lányom, mint Achimedesz követője - mondhatná, nekem, legalábbis
postáról jövet bemennék a kiscukiba, kis kávé mindig rámférne, hiba jár már 6 felé az idő, de ma még csak egyet ittam
nem nyilik az ajtó, hiába rángatom a kilincset, pedig csak 7-kor zár a cuki
na végre jön is a fiú, kinyitja az ajtót
hát annyi erőm sincs, úgy látszik...hiszen nem volt zárva
vagy rég nyithatták ki? beragadhatott? senki sincs bent (persze kint se a kis székeken, hiszen hideg van, itt az ősz, tegnap majd' megfagytam
de most mintha melegebb lenne! befűtöttek?
nem!
kérem a szokásos presszókávémat, kiszámolom a pénzt 500ast meg egy száz forintost... (590) nem számitok borravalót, hiszen itt hivatalból nincs felszolgálás, az asztalom is a pult mögött, csak egy lépés, vissza akarja adni a 10ft..t, legyintek csak, hagyja, hiszen nem ér az már semmit
és(de ő viszi.hozzaki a kávém az asztalomra...
ragaszkodik hozzá
takaros fatálca, szép kis kék bögre a kávénak s régies szimplaüveg pohár a viznek - egyenrangúan!
jól érzem itt magam, gyönyörű a környezet, és most még halkan zene is szól...
mikor majd fél óra elteltével, mégis szedelőzködöm, nem bírom ki hogy szóba ne elegyednék a diszkrét de udvarias fiúval...
ismeri a tulajdonosék nagymamáját? Etuskát?
nem nagyon.. (bizonytalan)
hát mert ő a nagy cukrászdában dolgozott régen,(a Bérpalota alatt volt, ha nem tudná), s remekül szolgált fel, ő mindig adott vizet a kávéhoz , később a fia cukijában is- ezért is jutott eszembe- mert maguknál is van víz (s csak a Gloriusban még, máshol nincs...)
sajnálom h nem ismeri Etuskát, mert nagyon sokat lehetne tanulni tőle...
de - teszem hozzá : maga majdnem olyan udvarias, mint ő volt!
(a 10 Ftos még mindig a tányérkán lapul. nem azért, de azért legközelebb majd mégis csak diszkréten 700-t adok )
