nem akartam a kiállításmegnyitó után ottmaradni a számomra (eddig)ismeretlen nevű (egyébként a közeli Vásárhelyről való) Fehér József könyvbemutatóján, valamiért a könyve címe se vonzott (sámánvér...lehet hogy a vérfóbiám miatt, mert a sámánok önmagukban inkább érdekelnének) de aztán úgy eltelt az idő, hogy nem mozdultam a kiállítási részleg kényelmes foteljéből -

maradtam (gondolván) az események mögött könnyebben ki tudok osonni, csakhogy végig maradtam, mert marasztaltak az idáig is szűrődő hallottak, ha foszlányokban is, amiket aztán le is jegyeztem , (meg fotózgattam is... itt hátul, nem zavarva senkit)

gyerekversekkel kezdett ..két kisfiának: Endrének és Árpádnak irt alkalmi verseket , ők ihlették az apát, akinek - a továbbiakból is kitűnik -, a család az első, a szerelem, a szeretet, kicsit pátoszosan is, és meghatódva önmagától. (egyébként a magyar kultúra lovagja , és valóban lovagiasak a gondolatai, érzései, tisztelni valók, ha nem is a legmagasabb irodalmi nyelven fejeződnek ki. Node mi is az az iroda-lom.... amikor azt hallom, mindennek a szeretetről kellene szólnia, s nem a háborúról, tökéletesen igazat adok neki! Jó, hogy ezt hirdeti... akárhogy is...

aztán megszólal a sámándobolás ami eszköz a földet az éggel összekötni, a felső dimenziókból fontos üzeneteket e lehozni - miközben átrezegtet testet lelket

"boldog asszony anyánk

tekints le ránk

áldásod add..."

hallok egy életfáról szóló dalt...... hetediziglen jönnek vissza az unokák...

örül, hogy 3 hetes az unokája, de külföldön él, felesége most jött vissza, skypon érintkeznek... de inkább az ősökkel foglalkozik..."őseimnek útját járom".."hazatértem, itthon vagyok, ez a hazám"...

nagyapám hivom

nagyapám hol vagy

nagyapám lelkét hivom...

....a címadó novella kapcsán felveti, valóban a szerelem a legfontosabb dolog? s azt mondja igen, s hogy nem a kritikusoknak írnak, hanem az olvasónak - és hogy felelősek mindenért. szívvel kellene írni. De nem kell mindent papírra vetni...

node:

elindul egy dallam

jönnek rá a szavak

mint madarak

...

hej rege róka, rege rejtem

nagyapám hivom

nagyapám hol vagy

nagyapám lelkét hivom...

a végén csak közelebb megyek megnézni a sámándob mintázatát, (Ditrói Zoltán kezében)

Igen, jól sejtettem, "az élet virága" van rárajzolva...

Egy fiatal - még többnyire ismeretlen - festő (egyébként nyomdász) (Boldizsár Gábor)állítja ki képeit a könyvtárban,

aki bemutatja viszont, régről ismerős. Még fiatalkorából, (korunkból), amikor Makón, a régi művésztelepen alkotott. Különleges, nonfiguratív, csodás színhatású, érzékletes képeit megjegyeztem. Kicsit szélsőséges, extravagáns modorát is, amire kissé talán rá is játszott, amikor pl szójátékot  facsarva a nevéből (Psicho)patakiként mutatkozott be... egy régi nyár régi kerthelyiségi asztala mellett (amit jellemző módon ma Matuzsálemnek  neveznek, ) elcsodálkozott a tarisznyámon, hogy mennyire aktuálisan benne sorakoznak  az aktuális műtermékek (könyv, folyóirat,  lemez stb) - ....

".... tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?..."

nem ismerném fel én se, őt se, hófehér lett a haja, és mennyire konszolidálódott, de milyen ragyogó dolgokat mond, izguló túlfiatal tanitványáról... és mennyire örökérvényűt, épp azt , hogy "a múlandóságot akarja megállitani"

(de hát ugyan ki nem? , aki alkot..., aki fest... ez a festő fotószerűen ugyan , s felhasználva a fotózást is, kiinduló alapnak, de lehagyva a felesleget, az esetlegest...

DE ugyan, ki tudná a múlandóságot igazán megállitani?....azt a múltak iszapján elcsúszó szegedi asztal is.

hol  van  a festő, akinek ugyanolyan színű volt a szeme mint az enyém (szürkés-zöldes-kékbejátszó.... vigyázzunk rá- mondta)

de az övé már csak az önarcképein látható..., mert már nincs... egy autóbaleset óta... (s az enyém is megfakult, szürkehályogtól)...

és hol van az a festő, akiről csak beszéltünk, legendákat, s nem sokkal később bele is halt a születésnapján, végleg beleveszve a legendákba (mellesleg akkor én is majdnem...)...

persze a képek , mégis, maradnak... túlélnek... megmaradnak... életeken túl... "ars longa" de "vita brevis"

Csak az lehet mégis  szomorú, ha mi magunk idő előtt kihalunk az életünkből...

ha elveszitjük a múltunkat, az emlékeinket , magunkat, ha kifakulunk, kikopunk mi magunk is, s nem csak a hajunk (szemünk).... (s még kép se őriz)

De azért inkább igy legyen, .. mint Dorian Gray..(arcképe ) esetében:..

fura, mikor már az ember tanitványai is, - úgymond "gyerekei" -... 30 éves érettségi találkozóra gyűlnek össze. (mellesleg egy kicsit az én noszogatásomra is, hiszen az évfolyam másik két osztályából a főszervező kért segitséget tőlem), de elég volt egy fb üzenet, s már ment is, mint a motolla a szervezés... 30 éve érettségiztek, akkor most még "csak" 48 évesek, de azért már nem is "gyerekek"... hiába... bár még nagyon is aktivak, és csúcsra törők, illetve magukat épp ott érzők (sokan vannak vezetőállásban)... nem, nem gyerekek, nekik vannak gyerekeik, nem is  sokkal fiatalabbak, mint az enyém. Én  - úgy tűnik -  megvártam az ő érettségijüket, s akkor született meg ,ill.  ezután, az én "igazi" gyerekem, most meg az ő gyereke,  azaz már unokám is van, hát hiába, ez volt az én főhirem számukra, hogy nagymama lettem. Mert amúgy mi változás is történhet már, ami látványos, az én koromban.... (?) mindenesetre furcsa volt viszontlátni magam már az éttermi asztalnál egy régi filmen, a ballagásukon, a sötét, s jól vágott-fésült hajammal (mindenkinek amúgy sokkal több haja volt, és sötétebb... ) Amúgy meg, nem is sokat változunk! Csak az évek, azok bizony ránkrakódtak. De amire, az nem változott...

Nem akarom a magam osztályfőnöki , meg magyar (ill félig orosz) tanári ténykedésemnek betudni, de az biztos, hogy büszke leetnék rájuk. Főleg azért, mert rendes emberek lettek, maradtak, MERT - BÁRMI HIHETETLEN - SZERETNEK DOLGOZNI, szeretik a munkájukat, családjukat! felelős emberek, a családjukkal is, "lefelé" (a gyerekeik) de felfelé is (a szüleik) irányában. Gondoskodók. Emberek.

És nem mellesleg feltűnt, hogy a fiúk milyen jóizléssel választottak nagyon helyes lányokat párjukul.

És milyen szép virágcsokrot is kaptam tőlük!

fura, mikor már az ember tanítványai is, - úgymond "gyerekei" -... 30 éves érettségi találkozóra gyűlnek össze. (mellesleg egy kicsit az én noszogatásomra is, hiszen az évfolyam másik két osztályából a főszervező kért segítséget tőlem), de elég volt egy fb üzenet, s már ment is, mint a motolla a szervezés... 30 éve érettségiztek, akkor most még "csak" 48 évesek, de azért már nem is "gyerekek"... hiába... bár még nagyon is aktívak, és csúcsra törők, illetve magukat épp ott érzők (sokan vannak vezetőállásban)... nem, nem gyerekek, nekik vannak gyerekeik, nem is  sokkal fiatalabbak, mint az enyém. Én  - úgy tűnik -  megvártam az ő érettségijüket, s akkor született meg ,ill.  ezután, az én "igazi" gyerekem, most meg az ő gyereke,  azaz már unokám is van, hát hiába, ez volt az én főhírem számukra, hogy nagymama lettem. Mert amúgy mi változás is történhet már, ami látványos, az én koromban.... (?) mindenesetre furcsa volt viszontlátni magam már az éttermi asztalnál egy régi filmen, a ballagásukon, a sötét, s jól vágott-fésült hajammal (mindenkinek amúgy sokkal több haja volt, és sötétebb... ) Amúgy meg, nem is sokat változunk! Csak az évek, azok bizony ránkrakódtak. De amire, az nem változott...

Nem akarom a magam osztályfőnöki , meg magyar (ill félig orosz) tanári ténykedésemnek betudni, de az biztos, hogy büszke lehetnék rájuk. Főleg azért, mert rendes emberek lettek, maradtak, MERT - BÁRMI HIHETETLEN - SZERETNEK DOLGOZNI, szeretik a munkájukat, családjukat! felelős emberek, a családjukkal is, "lefelé" (a gyerekeik) de felfelé is (a szüleik) irányában. Gondoskodók. Emberek.

És nem mellesleg feltűnt, hogy a fiúk milyen jóizléssel választottak nagyon helyes lányokat párjukul.

És milyen szép virágcsokrot is kaptam tőlük!

30 év után

fura, mikor már az ember tanitványai is, - úgymond "gyerekei" -... 30 éves érettségi találkozóra gyűlnek össze. (mellesleg egy kicsit az én noszogatásomra is, hiszen az évfolyam másik két osztályából a főszervező kért segitséget tőlem), de elég volt egy fb üzenet, s már ment is, mint a motolla a szervezés... 30 éve érettségiztek, akkor most még "csak" 48 évesek, de azért már nem is "gyerekek"... hiába... bár még nagyon is aktivak, és csúcsra törők, illetve magukat épp ott érzők (sokan vannak vezetőállásban)... nem, nem gyerekek, nekik vannak gyerekeik, nem is  sokkal fiatalabbak, mint az enyém. Én  - úgy tűnik -  megvártam az ő érettségijüket, s akkor született meg ,ill.  ezután, az én "igazi" gyerekem, most meg az ő gyereke,  azaz már unokám is van, hát hiába, ez volt az én főhirem számukra, hogy nagymama lettem. Mert amúgy mi változás is történhet már, ami látványos, az én koromban.... (?) mindenesetre furcsa volt viszontlátni magam már az éttermi asztalnál egy régi filmen, a ballagásukon, a sötét, s jól vágott-fésült hajammal (mindenkinek amúgy sokkal több haja volt, és sötétebb... ) Amúgy meg, nem is sokat változunk! Csak az évek, azok bizony ránkrakódtak. De amire, az nem változott...

Nem akarom a magam osztályfőnöki , meg magyar (ill félig orosz) tanári ténykedésemnek betudni, de az biztos, hogy büszke leetnék rájuk. Főleg azért, mert rendes emberek lettek, maradtak, MERT - BÁRMI HIHETETLEN - SZERETNEK DOLGOZNI, szeretik a munkájukat, családjukat! felelős emberek, a családjukkal is, "lefelé" (a gyerekeik) de felfelé is (a szüleik) irányában. Gondoskodók. Emberek.

És nem mellesleg feltűnt, hogy a fiúk milyen jóizléssel választottak nagyon helyes lányokat párjukul.

És milyen szép virágcsokrot is kaptam tőlük!

nem rég tudtam meg , hogy van egy iró , akit (szintén) nagyon foglalkoztat M.S. mester... olyannyira, hogy írt is róla egy regényt (írt egy korábbit is, csak ott valahogy kiszorult, mesélője sztorijából - jól lehet a számomra különösen fontos és foglalkoztató Vizitáció képe pont annak a könyvnek borítóján található.)

Nos, épp Szegeden voltam, amikor épp a zsidó hitközség dísztermében (még mindig nem egészen értem, miért ott) az őszi zsidó fesztivál alkalmából volt ennek a könyvnek a bemutatója, persze, hogy elmentem rá.

Az író dramaturg is, úgyhogy rögtön észleltem a színészek jelenlétét is (akik részben felléptek, részben az író hozzátartozói), node nem is ez a lényeg. A lényeget -remélem majd az elolvasni tudott könyvben találom meg, ha megtalálom.

A könyv címe A képiró. (utóbb derült ki, hogy lányoméknak többek közt ez is megvan,de őket nem érdekelheti annyira)

DE MOST NEM IS AKAROK AZ ÉN ÉRDEKLŐDÉSEMNEK MÉLY OKÁRÓL IRNI, CSAK PÁR GONDOLATOT ERRŐL A BEMUTATÓRÓL:

Az író: Horváth Péter - Szép Ernő idézettel kezd: "Nincs szerencsétlenebb ember az ismeretlen költőnél"..., aztán még egy személyesebb vonatkozás, ami némi magyarázat (önmagán túl?) a helyszínre, apja régi mondása, miszerint barátai közül a zsidókra mindig számíthatott, a keresztények elárulták.

Szecsődi hegedűművész régi témájú modern darabot ad elő fiatal tanitványával (Tóth Péter zeneszerző is a sorok közt)

Aztán az író, helyét keresve, kissé feszengve az asztal végébe ül , nem mögé! (hangsúlyozza, hogy asztal mögé csak a párttitkárok szoktak ülni, és az neki rossz emlék.)

A beszélgető újságíró viszont - bár nem párttitkár- oda ül, a túlsó térfélen,

és közli, hogy ma épp 14 kulturális esemény van a városban. (valóban , hiszen őszi kulturális események zajlanak, lányom könyvbemutatója is tegnap ütközött sok egyébbel)

de azért vagyunk elég sokan... itt (is)

"Szeged a kultúra városa"- hallom a büszke  indoklást (különösen kulturális fesztivál idején az - gondolom hozzá, s ha nem lennék holtfáradt, még elrohannék én is a Fekete házba az Örkény-kiállítás vezetésére (bár a PIMben már láttam), és a Kulkát is meghallgatnám a Somogyi könyvtárban , és a Belvárosi Moziban a Hanna Arendt filmet is megnézném (de idáig is alig tudtam elvonszolni magam, és a hely legalább közel van a hazavivő busz megállójához. Azért bejöhetnék többször is szegedi kultureseményekre - gondolom, csak egyre lassulok és fáradok, kár.)

node most itt, hallgatom a beszélő írót, mondja, ő tulajdonképpen dramaturg és rendező, s különösen azt emeli ki "szerepei" közül, hogy férj és apa, de vitorlázik is és tanit az egyetemen (mint később megtudom, "csak" forgatókönyvírást, egyszer láttam is a kommunikáció tanszéken)

M. S. mesterre még diákkorában festőművész tanára Kopasz Márta hívta fel a figyelmet. Csodás koloritú - selmecbányai oltár)képeire, amik egyedülállóak, a kor színvonala tetején vannak - a festőjük a semmiből jött, és aztán eltűnt. (tanúsíthatom: nyári galériabeli látogatásomkor láttam eredetiben a képeket, kiugrott a környezetéből (kora egyéb festményei közül) szinte, lenyűgözött, engem is  - mintha nem is a középkorban festették volna, annyira modernnek is tűnt - mint az én későbbi , vagy 15 évvel ezelőtti váratlan és meglepő látomásomban, a Vizitációpersziflázs, ami ebből szövődött - de ezt egyelőre hagyjuk... az írót már 15-16 éves korában el kezdte foglalkoztatni a  titokzatos festő alakja, majd  vagy 10 éve "kopogtatott nála", hogy "itt vagyok, írjál meg", született is egy könyv az inspirációra, de az 500 oldalán csak egyszer-kétszer említi M. S. mestert személyesen (az író a felelősségét tudatlan elbeszélőjére "Nyulacskára" hárítja, játékosan. De a lelkiismeret csak nem hagyta nyugodni, igy aztán utánanézett M. S. mesternek és megirta róla ezt a második kötetet.

M.S.ről kiderült, hogy bár nagy művész volt, ódzkodott a nagy alkotásoktól, csak kis dolgokat festett, (Dürernél),ő csak nézni akarta a világot, szemlélni (Mert tökéletesnek tartotta, s már nem kell hozzátenni szerinte...(ez engem elgondolkodtat, a színhelyen,ahol szombaton imádkozni szoktak, hiszen a zsidók szombattartásának pont ez a lényege, hogy a világ teremtéséhez nem szabad hozzátenni, ezért a munka alóli tilalom, a 7. napon - amikor isten is megpihent és gyönyörködött teremtésében)...(node úgy látszik M. S. mindig szombatot akart tartani? ez egyébként jó ideológia és mentség lehet lustáknak...)munka közben viszont éppen hogy rájött, hogy  hozzá kell járulni a teremtett világhoz, szolgálattal! A képei derűsek, életörömöt sugároznak, a munka öröme átsugárzik rajtuk. Holott se a kor, se a saját élete nem volt vidám. (ez meg depressziósoknak lehet jó tanács, a munka öröme az, ami fel tudja oldani a szomorúságot, derűvé)

--- aztán az utolsó felolvasás, nem M.S. mesterről,

hanem a most készülő, pár hónapja elkezdett regényéből, aminek hangneme igazolja is ezt a derűt ..."Kedves Isten" lesz a címe (már jó), és egy  10 éves fiú leveleit tartalmazza, 1960-ból, egy intézetből. (A szerző - nem véletlenül - akkoriban épp 10 éves lehetett)"A párttal, a néppel egy az utunk"... hallom a 60-as mozgalmidalszövegrészletet. Bezárul a kör. (miért is nem ült az asztal mögé ...?!) hanyas vagy? - jut eszembe... (azért azon belül is, mindenkinek mást is mondanak a kor mondatai... de valamennyire uniformizál, mindig is hasonlítunk egy korban élők, egymásra (koregyenruháinkban)- mert a közös kor nivellál (pláne az idő perspektivájában..Csak van aki kiemelkedik belőle, (leveti az egyenruhát vagy csak alóla előbukkan őmaga, mert belül nagyon meg tudja őrizni egyediségét), s van aki nem! (mert az egyenruha a testére ég, mintegy azzá lesz)...de csak azok meglátásai  - és festményei - maradhatnak fent, akik többnyire igen...

------

Miért érzem egyre jobban felelős nyomását , hogy megirjam, hogy én hogy látom (láttam) a dolgokat... S hogy változhat a látásunk. S  mi magunk is....jó esetben! (bár néha jobban hasonlitunk korabeli társainkra az adott korban, mint mostani vagy valóságos önmagunkra...bár minél mélyebbre ásunk magunkban, -és ez is az idővel jár- annál inkább hasonlók is vagyunk...de ez már nem a koruniformis felszini hasonlósága!)

----

dedikáltatom a könyvet. elárulom (nem emlitve okát)az én személyes vonzalmam is a csodás M.S. mester irányába, meg még a 10 éves kisfú irányába is, némileg . van köztünk azért vagy 10 hiátus év) - ...az iró odairja a dedikálása alá az email cimét, hogyha valami "újat" megtudok - könyve olvasása után, a megirtakhoz képest- M. S. ről, irjam meg neki, nagyon érdekli. (úgy látszik, még mindig... és még mindig maradt titok... az a gyanúm, fog is maradni... A lét titokzatos.... csak néha (sokszor:) összeérnek és megfejtödnek talányai... mert összefügg , összfügghet(ünk) Minden mindennel.

...legalábbis a  Jönnek az összes férfiak c. verskötetből, szerzőjükkel, lányommal együtt, akit egy "valóságos" férfi Darvasi László faggatott, a Grand Caféban - megannyi szegedi irodalmi esemény színhelyén, régi ismerősök közt

azóta eltelt vagy másfél évtized... érdekes fordulatokkal...

hát érdekes volt ez az indítás is, hogy a nagy barnaszemű kislány néz szembe a közelgő férfiakra... (utalt a könyvborító önarcképére is), és meséltette szerzőjét, az egykori kislányt - hiszen ő regényiró meg meseíró is

Makóról, az "impozáns és sokoldalú " gyerekkorról...

lányom meg a Tanu idézettel kezdett, viccesen:

"akkor még nem tudta(m), hogy békaemberekkel fogok találkozni"...

Makót úgy említi meg,

mint ahol mindenféle fontos dolog történik, és jó hatások érik, a nagy József Attila kultusz.. és az , hogy itt ivódott bele, hogy "az irodalom az fontos dolog" (kicsit összehúzva magam, hallgattam: Biztos az?, nem én vagyok a hibás, hogy én (is?) ezt sugalltam... mára már elbizonytalanodtam). De lányom, ki végül is az irodalmat választotta élethivatásul (többszörösen is) (kibújva a többi művészeti ág alól, amikben szintén tehetséges volt)..egyre biztosabb...benne... Számomra is meglepő dolgokat mond, pl, hogy igenis a vers(is) fontos: az önmeghatározáshoz. Már a kezdetekkor is. Hiszen természetesen, spontán irt.(azaz akkoriban, az első verseit nem is írta, mondta a magnóba.) Aztán, az iskola - ahogy mondja - a hanyatlás kezdete lett. Addig minden magátólértetődő volt. Közvetlenül beszélt a verseiben, "a gyerek aki én voltam" - hallom, megdöbbenve. Aztán el is menekült az irodalomtól zenébe, képzőművészetbe, de onnan - holott felvették a zenekonzervatóriumba, és már grafikusnak is készült, mégis az anyagnak való kiszolgáltatottság (pl a rézkarc a sósavnak) vissszavezette az irodalomhoz, ami - mint önkifejezés - "magányos alkatomnak jobban megfelelt."- hallom, megint csak kicsit meghökkenve. Tehát az intimitás vitt az irodalom felé? összegez Darvasi,...

aztán - új életállomásként -megemlítődik Szeged, a Bölcsészkar, a korai és rendszeres kulturális újságirással.- aminek szinte folytatása lett Budapesten a Bartók rádióban kulturális műsorok szerkesztése (amit kivételesen szeretett) (de szívesen hallgattam én is otthon, rendszeresen, az Irodalmi Újságban!)

Majd megemlítődik újabb késlekedésként a próza, a novellák, mik megjelentek komoly folyóiratokban - de (újabb meglepetéssel hallom) "ezekben nem tudtam magam  viszontlátni". Ez annál is meglepőbb , mert a Költözés c. kisregény (melynek voltak különböző és sikeres színpadi bemutatói és felolvasásai is) eseményszinten hiteles (szinte önéletrajzi), és mégse. A korai novellákat D. is ismerte, olvasta (a Tiszatájban ő vezette be.."ne legyen rendben" cimmel...) most kiderült, hogy azt kifogásolta, hogy nem engedett bele hibát, tévedést, saját magát? tudta, de nem szenvedte meg eléggé...ha félt is tőle , nem látszott (hát kellett volna?)..

"És aztán egyszer csak összeállt ez a kötet."- mondja, és tulajdonképpen elsőkönyves szerzővel beszélünk. De  ott vannak mögötte azok a, (vagy 3-4) "kivégzettek", miket nem tesz ki az ablakba írójuk.. igy aztán az első tulajdonképpen  4. Nem igazi elsőkönyv, amiben még lennének hibák, ez már sokadik könyv. Lenyűgözik benne a poetikai lehetőségek. Oravecz prózaverseihez hasonlítja,

1972-ben megjelent szerelmeskötetéhez. (annak idején az ÉS utolsó oldalán olvastam ezeket, először, mint a férfiak a sportrovatot, örültem hát ennek az összevetésnek!), és a további elemzésnek, ami szerint olyanok a versek, mint  KAVICS, már kavics, de a hegyből, és kézbe véve érezzük benne a hegy csúcsát is. Minden versből lehetne egy regényt irni. Szentenciaszerű bölcsességek, egyfelől, letisztultak, de másfelől nagy dzsungelekből, hegyekből jönnek az emberhez. .

Aztán: Olvass..

A migrén-t előbb... amiben van az ominózus cím-sor  

és jönnek az összes férfiak

és olyan jó hogy a cím látszólagos agrammatikájáról elhangzik, hogy stiláris emelés (és fenyegetésszerű, és ironikus is egyben). Eredetileg Történet lett volna a cime (én a nemtörténetet ajánlottam inkább) , de menetközben derült ki, hogy ebből nem lesz próza, versként pedig működni kezdett. A szerkesztő (férfiak a szerkesztők!) ezt a címet választotta, és az u. n. "csajos" versek tetszettek a folyóiratszerkesztőknek is  leginkább.

Újabb meglepő megfogalmazást hallok lányomtól:

"Én előbb húzok, aztán irok"..a prózairó forditva teszi - előbb ir, aztán húz. (valószinű ezért is annyira enigmatikusak lányom versei, hogy sokszor csak sokadik elolvasásra értem meg igazán)

Darvasi szerint meg olyanok a szövegei, mintha visszafelé bontanák le az anyagot, s csak a szentencia marad. De izgalmas , hogy mit lát mögé.

Bár a szerző tudja ("lábjegyzetelhetné" a történeteket, amikből lettek a lecsupaszított versek), de az nem fontos, letakarja , azt mondja, hogy az irodalom igazsága és az élet igazsága nem csereszabatos. Metakamaszkötetnek nevezi. (úgy látszik a kiskamaszkönyvről meg is feledkezik, pedig ilyenje is volt , 15 évesen)...azt látja ezekben a szövegekben - (és szívesen látja viszont magát) hogy régen milyen volt. Nem sokat változtál -veti közbe Darvasi (de ez csak a külső...) Éppen hogy a kötet egy idővel szembesülés. Dokumentum. Egy ügyetlen, reménytelen szerelmekbe bonyolódó kislányé, aki azt hitte, hogy az irodalom tud neki segíteni, és NEM. (mert férfiirodalmat olvasott - no, ez olyan mint a vád, de jogos... a hiányosan reprezentált nőirodalom nevében) Az egész tanagyagban a kezdeményező nőre csak Kosztolányinál talált egy példát a Csunya lány c elbeszélésben, (amit itt meg is irt. ) És ez szerintem nagyon szomorú - teszi hozzá.(valóban, ...de hát nem tudtam volna én ajánlani más műveket is, legalább? ha mást nem...)

A túlélő magánya után- a kérdés, hogy folytatható-e ez a vonal. Hiszen annyira lekerekített, egész. Hogy mész tovább, merre? - a kérdés

A mostani versek oldottabbak, könnyebbek... De a kérdései, tétjei ugyanazok, csak magyarázom a bizonyítványom már nincs. Végre jön a tárgyalás.( olvashatók folyóiratokban már, elhangoztak rádióban)

Zárómondatként valami olyat hallok  D. szájából...hogy ez a komoly, szép kötet még több törődést érdemelne...s örül, hogy megjelent.

Jöjjenek.. a többiek...

Szegedre jöttek az összes férfiak

...legalábbis a  Jönnek az összes férfiak c. verskötetből, szerzőjükkel, lányommal együtt, akit egy valóságos férfi Darvasi László faggatott, a Grand Caféban - megannyi szegedi irodalmi esemény szinhelyén, tégi ismerősök közt

...a beszélgetés elején felidézve azt az első találkozást,  a Délmagyar székházának lépcsőjén, amikor is 2 "nő" jött fel vele szemben (egy nagy barnaszemű kislány, és egy - mondjuk középkorú (?) már jócskán 50-en túli én) ki kezébe nyomta a kislány ..gyereknek lenni...c. verskötetet.....

azóta letelt vagy másfél évtized...érdekes fordulatokkal...

hát érdekes volt ez az inditás, hogy a nagy barnaszemű kislány néz szembe a közelgő férfiakra... (utalt a könyvboritó önarcképére is), és meséltette szerzőjét, az egykori kislányt (hiszen ő regényiró meg meseiró is, mellesleg az egykori kislány a szerkesztője)

Makóról, az "impozáns és sokoldalú " gyerekkorról...

lányom meg a Tanu idézettel kezdett, viccesen:

"akkor még nem tudta(m), hogy békaemberekkel fogok találkozni"...

Makót úgy emliti meg,

mint ahol mindenféle fontos dolog történik, és jó hatások érik, a nagy József Attilakultusz.. és az , hogy itt ivódott bele, hogy "az irodalom az fontos dolog" (kicsit összehúzva magam, hallgattam, Biztos az?, nem én vagyok a "hibás, hogy én (is?) ezt sugalltam... mára már elbizonytalanodtam). De lányom, ki végül is az irodalmat választotta élethivatásul (többszörösen is) (kibújva a többi művészeti ág alól, amikben szintén tehetséges volt)..egyre biztosabb...benne... számomra is meglepő dolgokat mond, pl, hogy igenis a vers(is) fontos: az önmeghatározáshoz. Már a kezdetekkor is. Hiszen természetesen, spontán irt.(azaz akkoriban, az első verseit nem is irta, mondta a magnóba.) Aztán, az iskola - ahogy mondja - a hanyatlás kezdete lett. Addig minden magátólértetődő volt. Közvetlenül beszélt a verseiben, "a gyerek aki én voltam" - hallom, megdöbbenve. Aztán el is menekült az irodalomtól zenébe, képzőművészetbe, de onnan - holott felvették a zenekonzervatóriumba, és már grafikusnak is készült, mégis az anyagnak való kiszolgáltatottság (pl a rézkarc a sósavnak) vissszavezette az irodalomhoz, ami - mint önkifejezés - "magányos alkatomnak jobban megfelelt."- hallom, megint csak kicsit meghökkenve. Tehát az intimitás vitt az irodalom felé? összegez Darvasi,...

aztán - új életállomásként -megemlitődik Szeged, a Bölcsészkar, a korai és rendszeres kulturális újságirással.- aminek szinte folytatása lett Budapesten aBartók rádióban kulturális műsorok szerkesztése (amit kivételesen szeretett) (de szivesen hallgattam én is otthon, rendszeresen, az Irodalmi Újságban!)

Majd megemlitődik újabb késlekedésként a próza, a novellák, mik megjelentek komoly folyóiratokban - de (újabb meglepetéssel hallom) "ezekben nem tudtam magam  viszontlátni". Ez annál is meglepőbb , met a Költözés c. kisregény (melynek voltak különböző és sikeres szinpadi bemutatói és felolvasásai is) eseményszinten hiteles (szinte önéletrajzi), és mégse. A korai novellákat D. is ismerte, olvasta (a Tiszatájban ő vezette be.."ne legyen rendben" cimmel... most kiderült, hogy azt kifogásolta, hogy nem engedett bele hibát, tévedést, saját magát? tudta, de nem szenvedte meg eléggé...ha félt is tőle , nem látszott (hát kellett volna?)..

"És aztán egyszer csak összeállt ez a kötet."- mondja, és tulajdonképpen elsőkönyves szerzővel beszélünk. De  ott vannak mögötte azok, vagy 3-4, "kivégzettek",amiket nem tesz ki az ablakba. Igy aztán az első tulajdonképpen

1972-ben megjelent szerelmeskötetéhez. (annak idején az ÉS utolsó oldalán olvastam,először, mint a férfiak a sportrovatot,örültem ennek az összevetésnek!), és a további elemzésnek, ami szerint olyanok a versek , mint  KAVICS, már kavics, de a hegyből, és kézbe véve érezzük benne a hegy csúcsát is. Minden versből lehetne egy regényt irni. Szentenciaszerű bölcsességek, egyfelől, letisztultak, de másfelől nagy dzsungelekből, hegyekből jönnek az emberhez. .. a 4. Nem igazi elsőkönyv, amiben még lennének hibák, ez már sokadik könyv. Lenyűgözik benne a poetikai lehetőségek. Oravecz prózaverseihez hasonlitja,

Aztán Olvass..

A migrén-t előbb... amiben van az ominozus cim-sor  

és jönnek az összes férfiak

és olyan jó hogy a cim látszólagos agrammatikájáról  elhangzik, hogy stiláris emelés (és fenyegetésszerű, és ironikus is egyben). Eredetileg Történet lett volna a cime (én a nemtörténetet ajánlottam inkább) , de menetközben derült ki, hogy ebből nem lesz próza, versként pedig működni kezdett. A szerkesztő(férfiak a szerkesztők!) ezt a cimet választotta, és az u. n. "csajos" versek tetszettek a folyóiratszerkesztőknek is  leginkább.

Újabb meglepő megfogalmazást hallok lányomtól:
"Én előbb húzok, aztán irok"..a prózairó forditva teszi - előbb ir, aztán húz. (valószinű ezért is annyira enigmatikusak lányom versei, hogy sokszor csak sokadik elolvasásra értem meg igazán)

Darvasi szerint meg olyanok a szövegei, mintha visszafelé bontanák le az anyagot, s csak a szentencia marad. De izgalmas , hogy mit látok mögé.

 

Bár a szerző tudja ("lábjegyzetelhetné" a történeteket, amikből lettek a lecsupaszitott versek), de az nem fontos letakarja , azt mondja, hogy az irodalom igazsága és az élet igazsága nem csereszabatos.

Metakamaszkötetnek nevezi. (úgy látszik a kiskamaszkönyvről meg is feledkezik, pedig ilyenje is volt , 15 évesen)...azt látja ezekben a szövegekben - és szivesen látja viszont magát) hogy régen milyen volt. Nem sokat változtál -veti közbe Darvasi(de ez csak a külső...) Éppen hogy a kötet egy idővel szembesülés. Dokumentum. Egy ügyetlen, reménytelen szerelmekbe bonyolódó kislányé, aki azt hitte, hogy az irodalom tud neki segiteni, és NEM. (mert férfiirodalmat olvasta - no, ez olyan mint a vád, de jogos... a hiányosan reprezentált nőirodalom nevében) Az egész tanagyagban a kezdeményező nőre csak Kosztolányinál talált egy példát a Csunya lány c elbeszélésben )amit itt meg is irt. ) És ez szerintem nagyon szomorú - teszi hozzá.(valóban, ..de hát nem tudtam volna én ajánlani más műveket is, legalább? ha mást nem...)

A túlélő magánya után- a kérdés, hogy folytatható ez a vonal. Hiszen annyira lekerekitett, egész. Hogy mész tovább, merre? - a kérdés

A mostani versek oldottabbak, könnyebbek... De a kérdései, tétjei ugyanazok, csak magyarázom a bizonyitványom már nincs. Végre jön a tárgyalás.( olvashatók folyóiratokban már, elhangoztak rádióban)

Zárómondatként valami olyat hallok  D. szájából...hogy ez a komoly, szép kötet még több törődést érdemelne...s örül, hogy megjelent.

Jöjjenek.. a többiek...

A távolsági busz egy országút menti megallóhoz közelìt. Jól meg tudom ìgy nèzni az árnyékban is szépségével szembetűnő, aranyosan sárguló lombozatú fát.Ösztönösen venném elő a fényképezőgèpem, megörökiteni, de mar robogunk is tovább. Nem baj! Látok a szemem szubjektív lencséjével, és iszom magamba a természet - elmúlásában is szépséges pompáját.

"Milyen szèp a vilàg!" jut eszembe a dal. És az is, hogy ez is egy jó szàm lenne majd a temetésemre.

A multkoriban Leonard Cohen Hallelujànak szántam ugyanezt a funkciót.

És elgondolkodom. Mindkét dal az életet,ha úgy tetszik Istent dicsőíti. S egyáltalàn nem szomorú gyászdal.

Talán az se véletlen, hogy a Kaddis (az elhunytakért mondott ima) is voltaképpen Isten dicsőítése és  hálamondás.

Hogy is van ez?

A halálban is őt (a Teremtőt) és/vagy az életet (tulajdonképpen a kettő: ugyanaz) dícsérjük.

Mint Kosztolányi a Szeptemberi áhítatában ("csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni."...

"Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?...

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?"

Vagy Petőfi a Szeptember végén c. versében - "Elhull a virág, eliramlik az élet...2

(amit épp Kosztolányi tartott a legszebb magyar költői verssornak)...

Milyen furcsa, most is szeptember vége van...

Ez a szeptemberi (múló) világ ilyen: még... és már...

elmúlás közeli és életet erősítő...

Mert van halál, attól , azért is becsesebb az élet...

és tulajdonképpen hálásak lehetünk. (egyébként a legtöbb zsidó ima is halél, (azaz hálaadás) Hálásak lehetünk, hogy élhet(t)ünk. Akárhogy is, akármeddig...

De amíg élünk, éjünk igazán!

Aztán köszönjük meg,  hogy élhettünk, egyáltalán... (Hiszen előfordulhatott volna, hogy meg se születünk, hogy kimaradunk a teremtésből, az élet csodájából. Pedig Milyen szép a világ! Halleluja....

"...Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm. (Ady)

igen, még azt is...!

A tavolsági busz egy megallõhoz közelìt ..jól meg tudom ìgy nèzni az ärnyékban is szépsgével szembetűnő, aranyosan sarguló lombozatú fát.ösztönösen venném elő a fényképezőgèpem.,megörökiteni,de mar robogunk is tovabb. Nem baj! Låtok a szemem szubjektív lencséjével.és iszom magamba a természet - elmúlåsåban is szépséges pompàjàt.

"Milyen szèp a vilàg!" jut eszembe a dal. És az is, hogy ez is egy jó szàm lenne majd a temetèsemre. A multkoriban Leonard Cohen Hallelujànak szåntam ugyanezt a funkciõt.

És elgondolkodom.Mindkét dal az èletet,ha úgy tetszik Istent dicsőíti. S egyåltalàn nem szomorù gyåszdal.

.