fura, mikor már az ember tanítványai is, - úgymond "gyerekei" -... 30 éves érettségi találkozóra gyűlnek össze. (mellesleg egy kicsit az én noszogatásomra is, hiszen az évfolyam másik két osztályából a főszervező kért segítséget tőlem), de elég volt egy fb üzenet, s már ment is, mint a motolla a szervezés... 30 éve érettségiztek, akkor most még "csak" 48 évesek, de azért már nem is "gyerekek"... hiába... bár még nagyon is aktívak, és csúcsra törők, illetve magukat épp ott érzők (sokan vannak vezetőállásban)... nem, nem gyerekek, nekik vannak gyerekeik, nem is  sokkal fiatalabbak, mint az enyém. Én  - úgy tűnik -  megvártam az ő érettségijüket, s akkor született meg ,ill.  ezután, az én "igazi" gyerekem, most meg az ő gyereke,  azaz már unokám is van, hát hiába, ez volt az én főhírem számukra, hogy nagymama lettem. Mert amúgy mi változás is történhet már, ami látványos, az én koromban.... (?) mindenesetre furcsa volt viszontlátni magam már az éttermi asztalnál egy régi filmen, a ballagásukon, a sötét, s jól vágott-fésült hajammal (mindenkinek amúgy sokkal több haja volt, és sötétebb... ) Amúgy meg, nem is sokat változunk! Csak az évek, azok bizony ránkrakódtak. De amire, az nem változott...

Nem akarom a magam osztályfőnöki , meg magyar (ill félig orosz) tanári ténykedésemnek betudni, de az biztos, hogy büszke lehetnék rájuk. Főleg azért, mert rendes emberek lettek, maradtak, MERT - BÁRMI HIHETETLEN - SZERETNEK DOLGOZNI, szeretik a munkájukat, családjukat! felelős emberek, a családjukkal is, "lefelé" (a gyerekeik) de felfelé is (a szüleik) irányában. Gondoskodók. Emberek.

És nem mellesleg feltűnt, hogy a fiúk milyen jóizléssel választottak nagyon helyes lányokat párjukul.

És milyen szép virágcsokrot is kaptam tőlük!