A hazai könyvkiadás jelenlegi helyzetéről, szerkesztők és szerző viszonyáról, társadalmi és szellemi felelősségvállalás lehetőségéről szólt a Kalligram-kör első alkalma. Szűcs Anna Emília, Balogh Endre, Kelemen Pál és Turi Tímea szerkesztőkkel Tóth Ramóna Mirtill beszélgetett. Kádár Fruzsina beszámolója.
A kiadó: szövetséges vagy ellenfél? – erre a kérdésre keresték a választ a Kalligram-kör meghívottjai október 7-én a Három Hollóban. A beszélgetést irányító Tóth Ramóna Mirtill kezdőmondataiban hangsúlyozta, az egyre jobban felforgatott kultúrszférában örömpillanatként kell felfognunk minden olyan platform felbukkanását, ahol a kiadók munkatársai azzal a céllal gyűlhetnek össze, hogy egységként gondolkodjanak helyzetükről, feltérképezzék külső-belső viszonyrendszereiket, pozícionálják önmagukat. A frissen útjára induló Kalligram-kör hasonló vállalást tűz maga elé: lehetőséget kíván adni az újrakezdésre, a korábbi definíciók újraértelmezésére és a közös eszmecserére. Ennek szellemében a meghívottaknak először arról kellett számot adniuk, hogy miként élték meg az első találkozást a könyvszakmával, és ehhez képest hogyan látják mai helyzetüket.
Szűcs Anna Emília külsős munkatársként kezdett dolgozni a Napkút Kiadónál, három évnyi szerkesztői tapasztalattal a háta mögött azokat a pillanatokat tartja a legmeghatározóbbnak, amelyek önállóságra nevelték. Bár nem a könyv, hanem a folyóirat volt az első szerelem Balogh Endre életében, ma már mindkét közegben otthon érzi magát, fontosnak tartja továbbá, hogy kiadóként nemcsak szellemi, hanem anyagi felelősséget is vállal a vele dolgozó emberekért. Kulturális újságíróból lett szerkesztő a Magvető Kiadónál Turi Tímea, aki kiemelte, számára nagy öröm, hogy részt vehet egy ilyen típusú beszélgetésen, hiszen eddigi tapasztalataiban a szakmai kapcsolódás momentumai inkább kötődtek baráti viszonyokhoz és véletlen találkozásokhoz, mint szervezett fórumokhoz. Társaihoz hasonlóan Kelemen Pál is külsős munkatársként kezdte a könyvszakmát, az egyetem rigorózus világából csöppent a kiadói mindenes informalitásába, amiben különösen nagy élvezetet lel.
Innen kanyarodott rá a beszélgetés kiadó és társadalmi felelősségvállalás kapcsolatára. Kelemen Pál fontosnak tartotta leszögezni, hogy meg kell próbálnunk kiszabadulni az elefántcsonttoronyból: a kiadó által viselt és generált felelősség két különböző dolog, ezért fontos, hogy olyan kötetek is napvilágot lássanak, amik hatással lesznek az olvasó életére akkor is, ha ez anyagilag nem mindig kifizetődő. Turi Tímea hozzátette, itt lényegében két pólus, gazdasági vállalkozás és szellemi műhely egyensúlyba hozásáról van szó; a kiadó feladata, hogy könyvei által belépjen egy nagyobb kommunikációs hálózat szövetébe, közben pedig összhangot teremtsen a két funkció között. Szűcs Anna Emília ezzel kapcsolatban óvatosságra intett, szerinte nem szabad elfelejtenünk, hogy minden kiadvány mögött egy sor olyan munka áll, ami sosem térül gazdasági haszonná, kulturális befektetés marad, emiatt tulajdonképpen csak azért tudunk felelősséget vállalni, hogy a megszülető kötetet jól megcsináljuk. Az elefántcsonttorony halszálkákból épül fel, melyek végül az alulfizetett és túldolgozott szakemberekre záródnak. Balogh Endre kiemelte, a kiadói műhelymunka nem áll meg a könyv megjelenését követően, lényeges a visszajelzés, az értő viszonyok kialakítása a szerzővel, hiszen mindkét fél érdeke a termékeny együttműködés az életmű felépítésében.
Szűcs korábbi észrevételéhez visszacsatolva a moderátor megjegyezte, külső szemmel sokszor átláthatatlan, hogy kik is munkálkodnak egy könyv létrejöttén, főként a piac jelenlegi helyzetében, amikor számos olyan alternatív gyakorlattal találkozunk, ahol szerző/szerkesztő/könyv hármasának viszonyai felborulnak. A hagyományostól eltérő könyvkiadást Turi főként a verseskötetek esetében látja kézenfekvőnek, mivel nagyobb mozgásteret biztosítanak a kísérletezésre. Szűcs ezzel szemben problematikusabbnak látja a témát: a különféle kuratóriumok és magánkiadások a hagyományos kiadói szokások kiiktatásával inkább érnek el kirekesztést, mint inklúziót, a hazai piac nem elég progresszív ahhoz, hogy egy szerző képviselet nélkül igazán boldogulni tudjon. Balogh kevésbé szigorúan fogalmazott, szerinte az ilyen kezdeményezések működőképesek, ha jól átgondolt koncepció áll mögöttük – ami igazából felszámolja a Gutenberg-galaxist, az a támogatással való trükközések miatti bizonytalanság, a patthelyzetek és függési viszonyok, amik mozgásképtelenné bénítják a könyvszakmát. Ebben az extrém kiszolgáltatottságban kell megtalálni a kiadónak, hogyan tartsa fenn magát (a radar alatt), termeljen piaci hasznot és képviseljen kulturális értéket. Ilyen körülmények között mennyire érdemes valakit szóhoz juttatni, ha a könyve nem feltétlenül jut el a széles nyilvánossághoz? Kelemen Pál ehhez ismét annyit fűzött hozzá, hogy merni kell vállalni olyan tartalmak előállítását, amelyek értékesek, de tisztán piaci szemmel nézve kedvezőtlenek.
Maga a piac is megosztó tényező: egyszerre értelmezhető a szabadság lehetőségeként, az esztétikai integritás felszámolójaként és az állami gépezet ellenpontjaként. Adott a kérdés: a kiadó szabadságát a piac, az állam, vagy a kettő összebékítése biztosítja? Turi szerint bár ezek közül inkább az első segíti a művészi autonómia megőrzését, nem lehet elhanyagolni a kultúrasegítő intézmények szerepét, hiszen számos értékes kezdeményezés csak ezek révén képes fennmaradni. Hozzátette, ami nehezíti a hazai kiadók helyzetét, pont az válik előnyükre is: a nyugati hierarchizált struktúrákkal szemben itthon már egész fiatalon fontos döntéseket hozhatnak a szakmabeliek, és ezért lényeges, hogy aktívan tegyünk az öncenzúrázó gesztusokkal szemben. A piacorientált gondolkodás ellenében az elsőkönyves szerzők megjelentetését hozta példaként: az ilyen projektek vállalásával a kiadó a jövőbe néz, és bizonyos szempontból ez a legperspektivikusabb befektetés. Balogh hozzátette, ritka ma már a szerző, aki a semmiből bukkan elő, a legtöbben folyóiratokban publikálnak, mielőtt kiadóhoz kerülnek. A kérdésre, hogy mennyire etikus szerzőt „rabolni”, humorosan emlegette a piac szirénhangjainak csábítását, ezeket régebben nehezen tudta feldolgozni, de ma már könnyebben viseli; hisz abban, hogy kiadóként bízni kell a szerzőben, hiszen az életműről gondozásáról van szó. Turi sem tartja rossznak a versenyt, de ő is a felek közötti együttműködésben látja a kérdés nyitját.
Turi Tímea – Fotó: Kalligram
A nyugati és hazai könyvkultúra viszonyára kitérve Kelemen Pál határozottan a kis terjesztők mellett foglalt állást; magát „szamizdatkiadóként” határozta meg olyan értelemben, hogy nem él meg belőle, de fontos dolgot csinál. Olyan közösségben dolgozik, amelyben a könyvek szeretete az első, és szerinte ezek a bensőséges kapcsolatok tűntek el a nagy külföldi kiadóhálózatok kiépítésekor. Szűcs a transzparenciát hiányolja a témában, ebben a félig állami, félig piaci környezetben nehéz kiigazodni, főként a pályakezdőknek. Kelemen elmondása alapján itt inkább arról van szó, hogy a szakma professzionalizálódása nem érte el azt a szintet, ahol határokat jelölhetünk ki. Beépített önkizsákmányolás zajlik, amibe folyamatosan belehajszoljuk magunkat, ez elől kellene menekülni. Szenvedélyszakmák ezek, válaszolta Turi, és kiemelte, rendszerszintű a probléma, így amikor reformról beszélünk, olyan, mintha egy düledező háznak egyetlen falát glettelnénk le. Tóth Ramóna Mirtill ennek kapcsán megjegyezte, a szerelemprojekt-diskurzussal egyetérteni nem kell, de jelenlétét tudatosítani igen. Balogh egy korábbi hasonlatára utalva (miért csak négynaponta kap enni a kutya) szerinte a kérdés, hogy az utánunk következő generációknak azt tanítjuk-e meg, hogy fogadják el, hogy ennyi jár és tanulják meg beosztani, vagy sokkal inkább azt tudatosítjuk bennük, hogy ennél többet ér a munkájuk, és a „porcióval” van a gond. Erre reflektáló zárószavaiban Turi adott összegzést: kevés dolgon tud a kiadó változtatni, egyedül azért szavatol, hogy saját munkáját becsületesen elvégezze; ezt nem lehet elvenni tőle.
