anyukám kórházban
anyukám pesten van
egy kórházban
én nővére boltjában itt
ő Lili néni
állok a pultnál
kuncsaftok kérdezik
kié ez a kislány
én válaszolok
Dusié
Dusi az anyukám
mindannyian
így hivják
hivták
nagyon rég
láttam én…
most jó volt legalább
a nevét kimondani
(nehogy azt higgyék
másé lettem
időközben)
(makói emlékcserepek )
láttam a hanyatlást
egész közelről
anyám erélyesből
botladozóvá vált lépteit
a mozdulatlan némaságig
amikor csak egy
hordágyról
kinyúló karral jelzett
s elnyelte a kórházi ágy
minden utak vége
vár majd rám is
csak a lányom
nem gondol rá
mint ahogy én se
hittem volna
még ifjan
hogy anyámra is ez
s hogy ez természetes
mint a növekedés
csak a visszája
ma se hiszem
mert hogy csinálja
a természet
megint pattannak
a rügyek
s él és nő újra
minden
de az emberek
vesznek
tavasztájt
még inkább
koratavaszi intelmek
támadnak fel bennem
ilyentájt
csalós ez az idő még ezt
mondta jó anyám
s a tanárom
hogy ne dőljünk be
ennek a marhaságnak
ha tél végén süt a nap….
Ma ez eszébe jutott a lányomnak
(hallotta tőlem eleget
ha nem is szívlelte meg)
de ma a játszótéren
unokámmal fáztak
a koratavaszi hidegben
a könnyebb kabátban…
megint hiába mondtam
öltözzenek melegen
2016 március 19
a nagyanyám
mindig fekszik
a bal könyökére dőlve
az ágya mellett
kis fekete asztal
és dohányzik
az arcszíne sárga
ő anyukám anyukája
ha rossz vagyok
bezárnak a fürdőszobába
s hiába dörömbölök
miután elfáradt az öklöm
nagymama kedvenc
bordó bakelitpoharával
mit el is török
s a farács alá dobok
hogy ne is lássam
miután a nagy csöndre
kiengednek
mélyen hallgatok
azt hiszem bűnös vagyok
jaj mit is csináltam
azzal a pohárral
szégyellem magam
bűntudattal nézek
nagyanyámra
vagy inkább sehogy
félek, szorongok
olyan vagyok mint egy
kislányremete
de nem kérdik a nagyok
hogy mi van velem
mi lett a pohárral
magamtól mondani
meg nem merem
később, emlékezem
anyukám odavezet
az ágyhoz
megpuszilni
nagyanyám
homlokát
mi nedves
azt mondják
meghalt már
de én nem értem
ezt az egészet
s csak az bánt
nem mondtam
el neki
hogy eltörtem
kedvenc poharát
kiküldenek a szobából
a nálam is kisebb
szomszédlánnyal
kukucskálunk be
az üvegajtón
valami ládát
szögellnek a padlón
abba teszik az ágyból
az én nagyanyám
rettenetes
(és hol az a pohár
ha széttörve is
már nincs a rács alatt
nyoma veszett)
nagyanyám mindig
csak az ágyában láttam
ezideig
egyszer vitték le
nagynehezen
a lépcsőn a kertbe
a virágai közé
miket még ő ültetett
de csak rövid időre
most meg elviszik
örökre
most mi megyünk ki
Goldival a kert végébe
s valahogy elvész ott
a fél pár fehér cipője
meg aztán valamikor
az utcán csatangolunk
s én belököm az árokba
sáros lesz
nem csak a cipője
ő egészbe
s én megint
bűntudatos
(micsoda gyerekkor
micsoda emlékek
végére nem érek…)
kegyetlen élet
kegyetlen gyerek
de miért fáj ma is
s akkor is fájt…
minden „rosszaság”
mint az a be nem vallott
eltört bakelitpohár…
de hát mi egy pohár
odalett a nagyanyám
s utána mindenki más
ki fölöttünk a
családfán
s kik maradtunk
megöregedett
gyerekek
felnőtt
unokák
ma már nagyapák
nagyanyák
(most én is éppen
ágyban fekszem
baloldalamra dőlve
bár nem cigizem
várom az unokám
távol lakik
néha eltöri
a szemüvegem
ha a közelemben
de nem számít!
küldött puszit
az előbb
a telefonba
cuppantva
kettőt is
….
mindkét
oldalamra)
a szája csak arcom
szemem hajam
érintette
a keze erősen
fogta kezem
csak ennyire
szeretett a teste
de a lelke teljesen
csak egy szavadba
kerül...… mondta
de azt a szót
sose mondtam
volna ki
tudtam én
és tudta ő is
hogy nem szabad
kiejteni
s hogy
„mindennek lehetni”
lehetetlen
feltételes mód
marad
örökre
nem csak
a szürke
búcsúzó
felhők alatt
maradt az
apai
s gyermeki
szeretet
de honnan is
tudtuk volna
hogy ez
pontosan
mit jelent
neki nem volt
gyereke
én apa nélkül
nőttem fel
mikor
hirtelen
húszévesen
megjelentem
előtte
felidézve
benne
szeretett
elvesztett
bátyját
az apám
azt hiszem
őt kerestük
egymásban
mindketten
többszörösen
reménytelen
nagyanyám ismerte a jelenlétet
tértől és időtől függetlenül
távol élt tőlünk Hollandiában
de jelen volt az életemben
rendületlenül
a szeretet nem ismer határt
s ő annak nagymestere volt
és jelen van itt
és most is
itt van, velem
ahogy megidézem -
halhatatlanul
ahogy ő
fia, apám halálában
nem akart hinni soha
és jelenvalóvá tette
mintha még élne
s nem ölték volna
meg soha
mert a szeretete nem
ismert határt
se halált
túl lépett időket
tereket
túlélt
mindeneket
drága nagyanyám
én is szerettelek
és most is szeretlek
nagyanyámnál
egy nagy szobában
egy köralakú asztal előtt
térdepelek egy kis széken
no nem büntetésből
hanem hogy elérjem
s lássam amit nagyanyám
elém tesz
a puha bordó terítőre
egy nagy albumból kivéve
szép színes rajzokat
mind apukám rajzolta
mikor még kicsi volt
nálam azért nagyobb
már kisiskolás….
egyszer majd lemásolom….
gondolom -
hogy közelebb legyek hozzá.
(emlékcserepek 7.)
nagyanyám
elvitt egyszer a templomba
a Dohány utcaiba
nagyon magasra vitt fel
majdnem a fellegekbe
honnan leláttam
a mélységekbe…
(évtizedekkel ezután
elvittem a lányomat
ugyanabba a templomba
ugyanarra a karzatra
hol nagyanyámmal voltam
valaha
aztán a Madáchba mentünk
megnézni hogy is vannak
a hegedűsök a háztetőkön
Anatevkában
mostanában)
(emlékcserepek 6.)
