folyton új lakásba akartam költözni
már mindig előttem jársz
bár mindig lemaradtál
egyszer-kétszer
el is hagytál
azt híve
könnyebb lesz
nekem
nélküled
akkor
magadnak is
teher voltál
de e gondolat
volt az őrület
ahogy H prof
is megmondta
s méltányoltad
ki anya
ilyet nem tehet
és mindig
meggyógyultál
pár hét után
mindig kisütött
belső napod
s melegitett
világitott
mindenkire
leginkább
rám
de nem mindig
vettem észre
elvakitottak álnapok
s csalóka fények
miktől óvnod
nem lehetett
......
most anyák napján
lányom felköszöntött
tudod az unokád
a csillagod
kire mindig
felragyogott
mosolyod
már neki is van gyermeke
ki felköszöntse e szép napon
én meg rád gondolok
de már semmit se adhatok át
mostanában én maradok le mindig
egyre lassabban járok és élek
s te már mindig előttem jársz
heverészünk, elenyészünk...
utódainknak
egyre kevesebb közük
hozzánk
tán néha teher is
bár eltitkolják
kötelességből hívnak
naponta többször is
de néha elfelejtik
azt is hogy a másik
agyonaggódja magát
miattuk, értük
de nem is értik
nem értenek már
eltávolodtatok
nem csak kilóméterekben
mérhető e messzeség
mi közétek ékelődött rég
s fárasztó az utazás
fel kéne szállni
lelkünk gyorsvonatára
s áthidalni
mi közénk áll
arra még van mód
talán
......
bár az az út
"lélektől lélekig"
s nem csak
Tóth Árpád szerint
ugyancsak jaj....
csilllagmessze
van
e
igen, a könnyek a film legeslegvégén érkeztek a szemembe, teljesen váratlanul, meglepetésszerűen -mint a kiváltója a temetési jelenet legvégén...mikor már mindenki elfele megy...őt csak háttal látjuk, s csak a meglepett arcokat, akik az "idegenre" ránéznek...de tudjuk csak ő lehet, az ápolatlan, bár összefogott szőke hajáról,de elegáns azaz alkalomnak megfelelő a fekete kabát, táska ...és méltóságteljes, határozott léptek viszik a sirhoz,,, nincs kétség apja sirjához, aki,,,,,,élt s halt,
mondhatni belehalt, a "tékozló lány" elvesztésébe .... aki vezekel ugyan ,(ennek része a mosatlan haj is) de apjától (a régi életétől, a családtól) elszakitva magát (az egykori szépségkirálynő anyjától lelkileg is, meg se állnak, az anyja fel se ismerheti).....
nem akarom elmondani a storit, meg lehet nézni: Amerikai pastorale, vagy tán elolvasni az eredeti regényt Philip Róthtól, aki a keretben mármint az iró figurájaként szerepel is, az ő szemével látunk mindent... illetve ahogy egy kései osztálytalálkozón elmeséli neki is az egykori osztálytárs-barát épp holnap temetendő bátyja történetét...az iskolában kiemelkedő "svéd" megrázó , diadala helyett összeomlását...a lánya miatt. és mégis...a végén ott a katarzis, ami egyben valami elégtétel is
azok a könnyek jobban el tudnák magyarázni, miért jelentkeztek, én most nem is tudom,
de érzem
és nem is kicsit
