igen, a könnyek a film legeslegvégén érkeztek a szemembe, teljesen váratlanul, meglepetésszerűen -mint a kiváltója a temetési jelenet legvégén...mikor már mindenki elfele megy...őt csak háttal látjuk, s csak a meglepett arcokat, akik az "idegenre" ránéznek...de tudjuk csak ő lehet, az ápolatlan, bár összefogott szőke hajáról,de elegáns azaz alkalomnak megfelelő a fekete kabát, táska ...és méltóságteljes, határozott léptek viszik a sirhoz,,, nincs kétség apja sirjához, aki,,,,,,élt s halt,
mondhatni belehalt, a "tékozló lány" elvesztésébe .... aki vezekel ugyan ,(ennek része a mosatlan haj is) de apjától (a régi életétől, a családtól) elszakitva magát (az egykori szépségkirálynő anyjától lelkileg is, meg se állnak, az anyja fel se ismerheti).....
nem akarom elmondani a storit, meg lehet nézni: Amerikai pastorale, vagy tán elolvasni az eredeti regényt Philip Róthtól, aki a keretben mármint az iró figurájaként szerepel is, az ő szemével látunk mindent... illetve ahogy egy kései osztálytalálkozón elmeséli neki is az egykori osztálytárs-barát épp holnap temetendő bátyja történetét...az iskolában kiemelkedő "svéd" megrázó , diadala helyett összeomlását...a lánya miatt. és mégis...a végén ott a katarzis, ami egyben valami elégtétel is
azok a könnyek jobban el tudnák magyarázni, miért jelentkeztek, én most nem is tudom,
de érzem
és nem is kicsit
