Szép Ernőről  ír lányom, és megemlíti, hogy már akkor ismerte, amikor még nem is olvasta, mert már  gyerekkorában az anyja (én) mindig idézett (idéztem) tőle egy mondatot, ezt:

"Boldog voltam, csak nem vettem észre"

nos, én már ezt el is felejtettem... de arra emlékeztem (jellemző!), hogy valamelyik naplómban, fiatal tanár koromban, írtam erről a fontos mondatról (s ami valóban belém vésődött)...

úgy látszik lányom emlékezetébe is, ha nem jobban,  2008-ban az iskolája jubileumi ünnepségén, a rajzkiállítás megnyitását is ezzel a mondattal kezdte:

"Boldog voltam, csak nem vettem észre” – sokszor eszembe jut ez a kesernyésen nosztalgikus Szép Ernő-mondat, ha az általános iskolai évekre emlékezem, pedig nincs bennem semmi keserűség: ha a jelenre gondolok, nem bánom, hogy felnőttem; ha pedig a múltra, nem azt kérdezem, miért múlt el olyan hamar, hanem örülök, hogy olyan volt, amilyen. De van valami tagadhatatlan tény: az, hogy csak utólag értékelhető igazán az az adomány, hogy művészetben, művészettel, művészet által nőttünk fel."...(2008.szept.)

kikerestem most a naplómban, 1969. december 14-i a be jegzés ezzel a fontos mondattal:

"Visszatérek egy színházi közvetítés kapcsán a dec.4-i "utóiratomhoz". "lehet, hogy nem ismerve fel a kikötőket, áthajózom rajtuk,"
 
Nos: Szép Ernő tudatosan álmod(oz)ó hőse mondja a darab végén. "Boldog voltam, csak nem vettem észre." - A felismerés késői, de mindenesetre igazolja egy korábbi tételemet is: "a boldogságról", ami akkor tudatosul, ha már elveszítettük. -" (1969.decermber 14.)

itt kb annyi idős vagyok, mint lányom most, sőt fiatalabb 1-2 évvel...

az én  bejegyzéseim elég szomorúak, olykor kétségbeesettek,  de legalább is szkeptikusak,

előszedtem egy fotóalbumot is ebből az időből, s találtam egy meglepő fotót... amin meglehetősen vidámnak tűnök, 1970-ben, 27 évesen, a Balaton kövein, egy hűvösebb napon.

mintha tényleg boldog lettem volna, csak nem vettem észre...(?!)

legalább  is az adott jelenben

mert emlékszem, mi várt mikor hazajöttem, s az már egy szomorú történet...

de épp arra figyelmeztet a mondat, hogy a jelent ragadjuk meg...(?), a mindenkorit... , de legalábbis az ifjúkorit...(?)

node meddig tart az ifjúság?!... az is csak későbbről nézve tolódik ki...(tizenéveink után a huszont már nem tartottuk annak, hát még a többit... pedig hát... innen nézve de mennyire az... (volt) ...)

aliz2. :: 2012. dec. 5. 11:08 :: 6 komment :: Címkék: élet, emlékezés, fotó, ifjúság, irodalom, lányom, múlt, napló

a Pennyből kijövet , a bevásárlókocsit a helyére tolván, érdekes látvány fogadott, verebek szállták meg a "kocsisor" végét, vidáman  csipegették az elhullajtott morzsákat...

aztán jött az apjával kézenfogva - egy pici lány - az "igazi kocsisor"-ról, és erős, durva hangjával(!) : HESS, HESS megzavarta szegénykéket... (hogy is lehet ilyen hangja és gesztusa egy ilyen csöpp lánynak?!)

amikor a fotót csináltam a verebekről(pedig milyen óvatosan közelitettem hozzájuk, nehogy elriasszam őket) - már kevesebben is voltak, a földön csak egyikük maradt...

(a nyomorék fiú a tolókocsijában  még mindig ott ült a bejárat mellett, a kocsisor előtt, csipszet evett, a hozzátartozója tett-vett mögötte a bevásárlókocsiban..., mintha csak azért vesztegelnének itt...

...de akkor is itt voltak már, mikor jöttem, elszórtam -véletlenül- azt a csillogó 20-ast, amivel ki lehet nyitni a leláncolt kocsikat, lehullott a kövezetre, ott hagytam, kivettem helyette egy 10-est

a 20-as , kijövet, már nem volt a földön...

.......

őket még nem hessegették el...

de egy ideig nem jöttek, - lehet, hogy szóltak nekik? - de mostanában újra itt vannak...

.....

ritkán járok a Pennybe, észre se vettem, hogy időközben kicserélték a pultokat, a nemlétező plexitetőre akartam rakni a pénzem...

.......

nem szeretek itt vásárolni, összevissza rakják, gondatlanul, a vásárlók útjába az árúkat, a földre - nem vagyunk fontosak - de hát mit akarunk "pennyért"...?

.......

azt hiszem megint nem megyek egy darabig,

rossz kedvem lett

......

holnap kapjuk a nyugdíjat

(aztán jósokára, jövőre, a hónap közepe táján a következőt...)

aliz2. :: 2009. dec. 1. 21:50 :: 6 komment :: Címkék: epizod, foto, vasarlas

http://www.litera.hu/hirek/a-het-verse-pilinszky-janos-utoszo

mivel ilyen jól megírták az én élményemet is, mert engem is ugyanígy nyűgözött le Törőcsik régi beszélgetése, az ő beszéde, az ő arcai, és átlényegülő Pilinszky-versmondása vívódásai közepette .. idelinkeltem az írást a literából, a verssel, érdemes elolvasni, mindkettőt, sőt megnézni a videót... ha lehet... (én másodszor nem tudtam), de először, a tévéképernyőről csináltam, muszáj volt!, egy csomó portréképet Törőcsikről, minden képen más az arca... egy vívódó, esendő ember, s egy nagyszerű (előadó)művész (h)arcai…

és vagy 30 évvel később ugyanez(?) az "arc", Szegeden, az egyetemen, lányom mellett, dijat adott át , meg interjút is adott neki az egyetemi lap számára..- akkor is készült egy jópár, jó fotó, igazi kép, ott is mindenhol más, de ott teljesen és önzetlen érdeklődéssel, mások, a diákok felé forduló, szeretettel...

az interjú ...... nekem, bevallom, öregen még jobban tetszik. igazán önmaga, és a korábbi bizonytalanságai, (elbizonytalanításai!), amik beleépültek, tették igazán erőssé, hitelessé - a közben támadó betegségét is leküzdhetni tudóvá - .......

aliz2. :: 2012. dec. 4. 1:26 :: 11 komment :: Címkék: lányom, színészek, tévéműsor

 van az ősznek ősze

a télnek is tele

nyárnak nyara

tavasznak tavasza

mikor minden

leginkább az ami

életünknek élete

a csúcson

túléretten

már lefelé 

bandukolva

a tudodmiig

nyitva volt a kapu véletlenül, azé a házé - ahol, tudom - az őseim laktak...

tudom iratokból is a címet, és egyszer , a 60-as évek vége táján Bécsből hazalátogató nagybátyám el is vitt elé, megmutatva az ablakokat is, ami mögött laktak, s mesélte, hogy a házmester mindig rászólt, hogy -

- Lacika ne kiabálj, mire ő a házmester rikácsoló papagájára utalva sértődötten megjegyezte: - - Miért, a papagájnak szabad...?

Most beslisszoltam a nyitott kapun is, hogy szemügyre vegyem a ház belsejét is.. (nem úgy mint jó néhány éve apám emlékeit kutatva a szomszédos utcában levő (egykori Barcsay) gimnáziumba belépve, s engedélyt kérve feljutáshoz,- a portás nem engedett tovább) - itt, most senki nem állított meg, és mikor megláttam, a körfolyosós udvart, az emeleti ablakokat, ajtókat, nem állhatta útját semmi az emlékezésnek; egyből eszembe jutott az emlék, aminek szuperplanosabb volt a képe, most idekerült köré a totál is, az a szuper- kép régóta, 45-46 óta él bennem, mikor olyan két és féléves lehettem, nagyanyámat meglátogattuk anyukámmal, és nagymama tükörtojást sütött épp... most vagy 65-66 év után, láthattam melyik ajtó mögött is... és eszembe jutott a nagy szoba köralakú nagy asztala is, amire kirakta nagyanyám apukám kiskorában készített rajzait, egy albumból, és én egy széken térdepelve nézegettem, áhítattal, majd amikor zongorázott s én mellette álltam, elbűvölve, és egyszer csak röcsögni kezdett a padló mögöttünk, nagybátyám egy barátja jött, kezében egy nekem hozott ajándékkal, kis kosárban, színes húsvéti tojásokkal, amivel aztán - miután kiüresítettük-, lesétáltunk a forgalmas utcára, és ott pattogatott kukoricát vettünk bele... még arra is emlékszem, hogy nagymamám a Dohány utcai templom karzatára vitt föl, évtizedekkel később éltem át a mostanihoz hasonló emlékidézést, amikor a saját lányom vittem ugyanoda föl...

mi mindenről tudnának (tudnak is! )mesélni a terek, falak... nemigen fog emlékeiken az idő, hűségesen őrzik..., és készségesen felidézik, -akár a prousti madlen -átnyújtják, visszaadják nekünk, ...akiken pedig jobban fog... de azért az eltűnt idő nyomában járnak...

aliz2. :: 2011. dec. 4. 1:11 :: 16 komment ::

Címkék: Budapest, emlekezes, kapcsolatok, mult, rokonok

 ..2007. december 4.

Néha jó makainak lenni. Amikor épp Makai Emilről tartanak előadást, és a végén azt mondja az előadó, hogy végre el tudta érni, amit az egyetemi hallgatóságánál nem. Mert Makait igazán a makaiak érthetik...

Mi meg igazán jól járunk ezzel az européer komparatiszta előadóval, mert a makaiakról is úgy beszél, hogy elhelyezi őket a tágas nagy világban, világfolyamatokban – bár mindig úgy tűnik, hogy a központ Makó, ha időlegesen el is hagyják saját központjukként.

De valahogy ide, s önmagukhoz mindig visszatalálnak.
Talán mégse véletlen, hogy hova születünk..
S van egyfajta örök visszatérés is. (?)
Bár lehet, hogy ahhoz előbb el kell menni...

A makói főrabbi, eredeti nevén Fischer Énoch hatodik gyermekét, Emilt is papnak szánja, ezért is küldi 13 évesen (a barmicvója után?) a budapesti papi szemináriumba, csak ott, a nagyvárosban lassan, később, máshogy kanyarodik a sorsa. Bár első kötete – még 17 évesen – a ”Vallásos énekek” címet viseli, majd 22 évesen „Zsidó költők” címmel jelennek meg műfordításai.. Sőt, verses regénye is biblikus ihletésű, címében is: „Énekek éneke”.
De miután 23 évesen elvégzi a rabbiképzőt, úgy dönt, inkább újságíró lesz. De valójában költő. Magyar, nagyvárosi (budapesti) költő akart lenni, s az is lett. Kiss József lapja szerkesztőjeként is elsősorban az. És milyen sokra tartják! Ady, Kosztolányi.. tulajdonképpen nekik nyitja az utat, a modern nagyvárosi költészet felé, szemben az akkor már nagyon hanyatló, epigonjellegű népnemzeti iránnyal.. De vajon a mai napig is dúló urbánus-népi ellentét valahol itt eredezik?

De számunkra most már nem az ellentét az érdekes, hanem ami az elhagyott kisváros (a fészek) és a választott főváros (Pest) közt húzódik – a felszín alatt. A fészkéből kizuhant madár – a sorsából kizuhant ember -metaforizál az ihletett előadó.

És kiderül, hogy Makai sorsfordulata mégse volt teljes, hogy megmaradt annak, ami kezdetben volt. A Hinni című verset idézi – 2006 nyarán hozta le a Múlt és Jövő folyóirat (mert milyen aktuális ma is.) A vers két részből állva Jóbra hivatkozik, akiként érezve magát hisz, hisz továbbra is, a gátló tényezők ellenére is, - milliók közt járva egyedül –, mert megszólalnak benne az átörökített, régi értékek, a „fészek” értékei, a rabbinikus hagyomány, a családi hagyomány, az ősi hit, a rejtőzködőn Istenhez fűző alapvető kapcsolat – legbelül, legmélyen – feltör és megvéd a negatív környezeti hatásoktól, a süllyedéstől.

Roráté című versét még feltétlenül el kell olvasni... Nem találom a neten, de találtam egy megható leírást róla, egy újságírótársa tollából, felidézi, hogy amikor felolvasta nekik ezt a vallomást, amit elszakadt múltjának, apjának tett, a hangja a végén elcsuklott a könnyektől. „Coc sírt. Makait siratta.” (Coc volt Makai bohémneve. - bár valójában, szíve mélyén mindig is Makai maradt.)

Nagyon fiatalon halt meg. Alig 31 évesen. Ady Makai halála című szép versében emlékezett meg róla.

Legvégül „hazajött”. Makón temették el, a Jángori temetőben, 1901-ben.