A tévé szeret emlékezni, én is vele...

Csehovokat hallok mostanában - biztos valami évfordulója van - gondolom

Csehov levelezéséből  egy remek darab : Csehov szerelmei - György Anna és Kulka játsszák - nagyszerűen..., amit csak lehet az érzések s az intellektus  tág skáláján...

aztán a Hogy volt?!-ban Ruttkai Éva, mint Mása a Három nővérből egy-két percre, rá emlékeznek a stúdióban, meg majd Tolnay Klárira...

ahányan annyiféleképp, (egy alkalommal Ruttkai lánya meg is jegyzi az em

ékező Tordyra reflektálva, hogy mintha nem is ugyanarra az emberre emlékeznének...) ,( Tolnayt is emberközelbe próbálják hozni... de az intimátásokkal (ezekkel az utólag is bulvárositó megközelitésekkel inkább távolitanak)

Már csak halványul az emlékük is ? bár egy szinészkollega épp azt emlegeti, hogy köztük élnek, szinte. Mert annyira sokan emlékeznek rájuk a szinházakban. Hogy az emlékezés ott tartja őket. De meddig élnek, akik emlékeznek...?

S ki látta őket? (v.ö. Ki látott engem? (Ady) Ki látta őket igazán ?!, s azoknak , amik valójában... És vajon kik voltak ők valójában? (Ők tudták-e?)

Még jó, hogy bevágják a régi alakitásokat. Hiszen azokban éltek igazán! Bár azokat is már más szemmel nézzük. Nincs elavulóbb, mint a szinészi játék(?) nincs elavulóbb, mint az emberi viselkedés külső módozatai. A divatok. De azért van ami állandó. Azt keressük. Arra emékezünk. Azt nem tudjuk felejteni. Ami bentről jön, onnan , ami változatlan. Amiből a tekintetek valamit meg tudnak mutatni. A hiteles tekintetek. Amiben valami örök emberi van. (közel az istenihez is netán?)

Este meg - lányom figyelmeztet rá emilben, őket meg az apósa, de ők nem néznek tévét, igy továbbitja a felhivást: -" A régi Három nővér megy , Ruttkaival a Duna tévében!"- ( Pedig a  mai nemzedékek inkább csak a kabaréparódiából ismerik jól?...) Én láttam Moszkvában is. a  Művésszinházban, az eredeti Sztanyiszlavszkij-i rendezésben....

Itt, most egy 75-ös felvételt... kopott kopián, hol teátrálisan, hol abszurd drámába illően. A három nővér értelmetlennek tűnő, kilátástalan sorsát. Aztán a végén itt is elhangzik ,  a félelem táplálta mondattöredék: "elfelejtenek minket." - hogy aztán átváltson valami bizonytalan , jövőbe vetitett reménybe...:

Olga (átöleli a húgait) Milyen vidáman szól a zene, milyen jókedvűen, az ember élni akar! Istenem! Az idő elszáll, mi is elmegyünk örökre, elfelejtenek minket, elfelejtik az arcunkat, a hangunkat, hogy hányan voltunk, de a mi szenvedésünk boldogságra vált azokban, akik utánunk jönnek, boldogság és béke költözik a földre, és jó szóval, áldással emlékeznek majd azokra, akik most élnek. Ó, kedves húgaim, az életünk még nem ért véget! Élni fogunk! Olyan vidáman szól a zene, olyan boldogan, és én azt hiszem, nemsokára mi is megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk... Ha tudhatnánk, ha tudhatnánk! "

Hm.. Ha tudhatnánk!

Csehov 150 éve született. - l

Látom a feliratot előadás után a képernyőn.

Emlékezünk arra, akinél van mire..

aliz2. :: 2010. febr. 1. 0:50 :: 3 komment 
Kategóriák: irodalom, kultúra, tévé :: Címkék: Csehov, irodalom, szineszek, szinhaz, tevemusor

igen, már 9.-szer került átadásra  a makói szinészdij, amit a  makói születésű Páger Antal nevét viseli, tárgyszerűen pedig az ő egykori pecsétgyűrűjének  a mása.

évről évre január végén ez a Hagymaház egyik várt programja

ahogy a kuratoriumi tag Réz András emlitette is (pár napja már a tévében is), a dij évről évre egyre többet ér, a jeles  dijazottak névsora  mutatja ezt: Halász Judit, Garas Dezső, Király Levente, Venczel Vera, Csákányi Eszter,  Kern András, Törőcsik Mari, Kulka János...

de azért - nem feledkeznek meg rólunk se , a  makóiakról, hiszen tényleg nagy pillanatok azok amikor a zsúfolt padsorokban a makóiak (mi) várják az épp esedékes dijátadást... és fontosnak tartják, (-juk) ,hogy szeressék  (-sük) a dijazottat mi is...

most épp  Bánsági Ildikót szerettük...

aki viszont - nagyon helyesen - a dij értékjelentő összetevőiben a legfőbbre figyelmeztetett: Páger Antalra magára, aki - szerinte - az egyik legnagyobb szinész (nem volt, hanem ) VAN.

 Most nincs szükség rá, hogy Réz András faggatózzon (vagy - mint önélccel mondja: "fecsegjen

- árad a szó a díjazottból, (a riportalanynak nem kell riporter)

Észre se vesszük , hogy egy óra eltelik... és vége, de mint emliti, volt már olyan interjúja is, hogy  riporter feltett egyetlen kérdést, lerakta a magnót, és ő másfélórát egyfolytában monológozott. Úgy látszik  ez a kedves műfaja is, mert már a felvételin is inkább azzal mutatta meg magát, (semmint József Attila versekkel - azt inkább nem szeretné... - mint mondta a meghökkent vizsgáztatóknak) Amúgy Londonból jött (a tévelőzetesben azért nem lehetett jelen ő is Réz mellett) Egy új szerep miatti felkészülés miatt volt kint. Mikor meghallotta, hogy Schiller darabjában Erzsébet királynőt fogja alakaitani, egyből jött az elhatározás, hogy meg kell néznie a Towert, hogy az érzelmeivel, zsigereivel érezhesse majd a szerepet.

(De igy készült fel annak idején a Szikrázó lányok filmszerepére is, egy 10 napos konzergyári munkáslányként dolgozva (Báni Ildikó "álnéven"), vagy a Makra c, (munkáskörnyezetben játszódó filmszerep előtt esztergályoznu tanult meg egy autószerelő gyárban. (kipuffogó dobokat készített.)...

 A' la Szanyiszlavszkij és elhivatottság.....

és hogy tud elmondásban is lelkesedni , utólag egy-egy jelentős  eseményen...

egy ilyet felidézve emlitette, hogy akkor este , hazatérve nyitva hagyta az ajtót, hogy ne legyen még vége annak a napnak.

hát ez a mai világban könnyelműségnek tűnik, de talán ma is kicsit nyitva marad...?

http://www.delmagyar.hu/_kepgaleria.php?gid=2012025

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/bansagi_ildikoe_a_pager-gyuru/2139187/

aliz2. :: 2010. jan. 31. 16:59 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: kultúra :: Címkék: esemeny, MAKO, szineszek

nem a "jólneveltségéért" kapta (amit persze lázadásokkal tarkit(ott) - Rudolf Péter az idei Páger gyűrűt. Hanem azért, mert Págerhez méltón jó színész.

de érdekes módon - ha kissé ironikusan is, de mégis sokatmondón- végigkisérte a dij átadását követő beszélgetést ez a kitétel - vezér motivumként... (egykori pedagógusként nem is volt rossz hallani,...) de egyáltalán az egész beszélgetést jó volt hallgatni, ami most talán még inkább monológ lett mint dialóg. Ami nem is baj. Azt hiszem Réz András - az örökös beszélgető- (olykor faggatópartner) - se bánta, hogy most nem volt sok dolga. Hiszen, mikor megjegyezte monologizáló, hosszas mesélésekbe, okfejtésekbe és körmondatokba vesző "beszélőtársa", hogy talán túl sokat beszélek? - mondta is, ahogy én is magamban: hogy dehát "azért vagyunk itt "Méghozzá hányan voltunk kiváncsiak rá! Tele volt a terem. Valószinű a többség az Üvegtigris sikeres rendezőjére, vagy a tévébeli Beugróimprovizáló szinészegyéniségére... olyan vastaps fogadta ezt a kis embert , mint talán még senkit a korábbi dijazottak közt (pedig sose spóroltunk tapssal) - sőt épp láttam, a bevonulásukkor, hogy a 2. sor(om) belső szélénél elhaladva (én a külső szélen ültem, egy pótszéken) egy asszony felállt, mondott valamit , és megpuszilta az épp felé jövő illetve már megállitott szinészt - amit aztán később kiderült, hogy milyen megilletődöttséggel idézett fel, már a szinpadon, a kitüntetése után, mikor amúgy is dicsérte a makói közönséget, illetve az esemény - meghittségét. Azt hiszem Makón ezek a dijátadások, már pedig ez a 10., igazán méltóak, és a színészek és önmagunk kölcsönös megbecsülésén alapszanak... talán a polgármester egy kicsit már fáradtabban mondja a szokásos szövegét a dijátadás előtt, eldicsekedve Makó hirességeivel, meg dijaival  - mindig (dehát egy újszülöttnek minden vicc új - és 10 év alatt már felnőhetett egy új nemzedék is), de most a beszéde végén valami nagyon személyeset és fontosat emlitett meg: azt, hogy a (jelenlevő) felesége és lánya a lelkére kötötték, hogy feltétlen emlitse meg, hogy milyen nagy élményt jelentett számukra az a Romeo és Julia előadás, amit itt ebben a házban adtak elő jópár éve a feleségével (Nagykálózi Eszterrel) Később - a makóiaknak tett viszontbókolásként -Rudolf Péter is visszaemlékezett erre a teltházas előadásra, mert itt mindig akkor volt csend és akkor nevetés a nézőtéren, ahogy ők a szinpadon várták - tehát igazán szinházértő közönséggel találkoztak itt a makóiak képében, sok fiatallal (háttér köszönet a pedagógusoknak és minden elismerés... "a pedagógusgyerek" szinész részéről) emlékszem én is,  sajnos nem az előadásra, bár vettem is két jegyet az eseményre én is, jóelőre, akkor még gimnazista lányomnak meg nekem, de aztán átadtam a jegyet, egy szegedi ifjúnak,, (már mind elkelt)- közbeszóltak gyomorbántalmaim is - és igy legalább meg tudta nézni az előadást lányomnak ez az ismerőse, aki azóta már New Yorkban szinész... át kell adni Rudolf Péter köszönetét és üdvözletét neki is! jelezte, hogy nagy részük azóta már biztos felnőtt - hát igen. Lányomnak is átadtam az üdvözletet. Ő meg  - férjével - ma az Operába mennek, épp most (Pik Dámot hallgatni (tegnap egy koncerten volt  szegedi barátnőjével a MüPában) Kicsit sajnáltam, hogy nem volt ő is itt... Makón jóval kevesebb program van persze, mint a fővárosban - de ezeket annál jobban megbecsüljük s meg is adjuk a "módját".

Ha hinni lehet Rudolf Péternek,  nagy élmény volt neki (is) az átadás. És nagyon őszintének tűnt, miért ne lehetne hinni neki... azt mondta,  hogy ő nem egy jelenben élő ember, mindig nosztalgiázik, vagy a jövőt tervezi, nemrégiben az 50. születésnapján érezte át először igazán a jelent. És ez alkalommal, most érzi másodszor! Itt, nálunk...

Keretben hallhattunk Páger Antalra is jellemző és megható történeteket. Bár Rudolf - az ő humorra hajló alkatából fakadóan is - Págerből elsősorban a "huncutságát" emelte ki, amit látni vélt a kivetíttett képén is. És az ősbohémságában ragadta meg a lényegét. Abban is a humorát , hogy azt mondta egyszer Jean Gabin -ra hogy ő a magyar Páger Antal. Ami majdnem olyan mintha Woddy Allenra azt mondanánk - mondta R. P. , hogy ő az amerikai R. P. Csakhogy amit P. A. mondott, az igaz is!-csattant a poén.

Rövid emlékezés, elmélkedés szólt a pályakezdéséről, hogy mennyivel könnyebb volt pályát kezdeni, népszerűségre szert tenni akkoriban, a 80-as évek elején - (filmek, tévéjátékok) neki különösen szerencséje volt a kamaszos külsejével; sok szerepet ennek is tuladonitott, de én emlékszem, ezekben filmekben nem csak hiteles fiatal,  hanem remek alakitásokat nyújtó szinész is volt: Csacsacsa, Szerencsés Dániel, Jób lázadása.(Katonaruhában se adtak neki sört, úgy nézett ki... én emlékszem, a hangja is milyen kamaszos volt, és sokáig tényleg ő volt az ügyeletes kamasz is.)(Hát most már nem tűnik annak... ami a külsőt illeti. Akármilyen fiatalnak látszik valaki s akármeddig, a fiatalság mindig elmúlik, ilyenkor sokszor rohamosan -de a tehetség szerencsére - általában azért - nem megy el vele...) Kitért arra is, hogy most nehezebb indulni, legfeljebb kereskedelmi tévésorozatokban remélhet pályakezdő szerepet (ismertséget), de ott elmélyült munkára nem nyílhat lehetőség. (enyhén szólva)

Szó esett - a "szórakoztatás" kérdéséről is. (Réz felvetésére) de inkább arról kezdett beszélni a kérdezett- nyilván a pozitiv példa(képet) is felmutatva -, hogy ő Chaplinből szakdolgozott - nem véletlenül, mert a chaplini lázadó kisember figurája (esendősége, humora)nagyon közel áll(t) hozzá.

aztán konkrétan is szólt arról az újabb visszaterelő kérdés kapcsán,- hogy dehát az volt a célja, az Üvegtigrissel, hogy röhögjön a közönség? - hogy ő éppenséggel a többrétegű filmeket kedveli. És hogy a szereplői tudjanak egymáson röhögni. (netán magukon is?) Önirónia! (neki is van!:) És amúgy is  "folyton kesergünk" , ő kedélyjavitónak is szánja a filmjeit. És nem a szakembereknek csinálja , nem fesztiváloknak, hanem "önöknek" mutatott a közönségre.. akar elmondani egy történetet...(és eléggé rosszallotta, mikor egy kritikus szétválaszthatta magában e kettőt (a nézőt és a kritikust): mert azt mondta a filmjéről, hogy "nem tetszett, de szerettem" (később megbánta, szégyellte?)

Megszólalt Rudolfból a homo moralis is. Amikor felvetette, hogy "nehéz méltósággal megöregedni nálunk" , hogy pl Ádám Ottóra a nagy humanista rendezőre, senki rá se kopogott (pedig tudott annyit Shakespeare-ről mint a körbeudvarolt, megbecsült Peter Brook. És mondta, hogy jobban meg kellene becsülni az öregjeinket, és a fiatalabbakat is, nézett rá finom utalással, a mellette ülő -  korábbi, (Szegedről) dijazott- Király Leventére, aki lefogyva és bottal  jött a mostani dijátadó eseményen, megtisztelve jelenlétével azt. ..) Ezt a - Réz Andrásá ltal- "erkölcsös" nek titulált szinezetet, (is) a pedagógus. szüleitől kapta, mondta, akik "végtelenül tisztességesek" voltak...

Aztán az obligát kérdés a jövőről: mit tervez, mi érdekli még -viccból hangzott el a kohászat, aztán meg (komolyan) az irás (önirónikusan az , hogy nagyon rossz verseket irt, talán 3 van, amit vállalna) de szeretne forgatókönyvet írni.

És egy Páger Antal   emlék , zárszóul: mikor kitüntették Veszprémben Rudolf Pétert, egy alakitásáért, tőle kapott csak táviratot, ezt: Gratulálok: Páger Antal.

Most én is. (És nem csak a  szinészi teljesitményhez.)

.............

a korábbi dijtadó ünnepségekről ill kitüntetettekről (Törőcsikről, Kulkáról, Bánságiról):

http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/01/27/ma_minden_szo_-_nekunk/

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/02/08/makoi_kapcsolatok/

http://lineas.freeblog.hu/archives/2010/01/31/9-szer_is_Pger-dj/

egyre több szférából tapasztalom, a közelmúltban is, hogy egyre inkább az élet, a dokumentum veszi át a szerepet az irodalomban, filmben , illetve az emberek műalkotások iránti érdeklődését jelentősen áthatja, befolyásolja az elsődleges valóság utáni érdeklődés. Magyarán, ahogy Ady is megírta már vagy 100 éve Móricz Zsigmondot üdvözlő episztolájában:

életet kívánunk, valószínűt, nyerset....

s az alkotók is ebbe az irányba mennek, vagy eleve dokumentatívak, vagy pedig - mindenképp problematikusnak és megkerülhetetlennek láttatják élet és művészet kapcsolatát...

a legizgalmasabb példa az utóbbira épp a tegnap látott, és még mindig nyugodni nem hagyó remek film, (A Vágy és Vezeklés) alapképlete, ami egy jeles - booker díjas - író könyvének adaptálása amúgy is (valahai legkedvencebb íróm Updike mondta épp rá, hogy "elbűvölő és fenséges regény")- a film is valójában egy írónő vívódása-harca , nemcsak önmaga vétkével, hanem az alkotással, hogy épp a művel akarja megadni azt a boldogságot műve szereplőinek, amit életükben lehetetlenné tett a vétkével. A film legvégén - az öreg, beteg írónő, ezt bevallván elbizonytalanodik, nem tudja jót tesz-e ezzel , valóban. - Vajon miért bizonytalan?

Mert ez már az írónő kérdése. Mert paradox módon a jó műalkotás kevésbé viseli el az egyébként megnyugtató happy endeket, mint azt az életben elvárnánk, azaz leleplezi nemvalóságos voltát! És utólag látjuk be, hogy a hihetetlen, de bennünket is boldogító - bár mérsékelt -boldogságot sugárzó képek is csak az írónő jótékonykodni akaró fantáziájának voltak a teremtményei. S a "lelepleződés" után látott záró képsorok is, ahol a két fiatal (ők már immár örökké azok maradnak) futnak önfeledt boldogságban a tengerparton- úgy ahogy, már megtudtuk, a valóságban sose tehették -... csak így lehet "igaz" a befejezés happy endje -szívszorítóan igaz..., mert már tudjuk -az életben- nemigaz!

Azt hiszem, el kéne olvasni a könyvet, amiből az adaptáció készült, mert a film - nagyon film - ezért is jó.

A minapi könyvbemutató legjobb darabjának is a dokumentum jellegű irások tűnnek... amiket az élet ír. Stilizálás nélkül. Az élet stílusában. (persze az sincs mindenkinek, életstílusa...hm)- Van a szerzők közt olyan, aki ki is jelenti, hogy ő semmi fiktívet nem tud leírni, csak azt ami megtörtént....

(egyébként én is)

aliz2. :: 2008. jan. 31. 19:15 :: 2 komment ::

Koltai Tamás az eheti 168 órában  a 40. filmszemle alkalmából  az azt megnyitó Törőcsik Mariról írt , pontosabban: Törőcsik Mari arcáról

..."a belső tartalmai nem engedik „hagyományosan” öregedni, a tapasztalatai, amelyek évről évre gyarapodnak (...), újra és újra feltöltik, mert nem konzerválja, hanem kíváncsiságával, érdeklődésével folytonosan frissíti, élénkíti őket. Így cserélődnek, akár hétévente a sejtek, az új belső élményekből kifejlődő impulzusok, és tartósítják az irigylendő vonásokkal elrendezett szép szellemi arculatot. Jobban, mint másoknál a ráncfelvarrás.
Törőcsik története az arcára van írva."

"Legutóbb tavaly április 14-én találkoztunk", - írja Koltai - nos,  a lányom szerencsésebb helyzetben volt, ő juniusban beszélhetett, (sőt interjút is készíthetett) vele, s még egy dijat is átvehetett tőle  (ő és néhány  egyetemi társa( "Sófi ösztöndijat, a szegedi tehetségekért") 

Koltai  Törőcsik arcáról írt - én most felteszem a kapott képeket a díjátadásról, és most tovább "ajándékozom": tessék nézni  Törőcsik arcait! Az érdeklődését, a figyelmét, a közvetlenségét,  kedvességét, szeretetét, a bíztatását,... az emberségét: 

aztán a betegsége alatt nagyon izgultunk érte, és tegnap , mikor egy pillanatra megláttam a tévében, a filmszemle szinpadán, amiről Koltai ezt irta, előre: "hosszú, valódi pillanat lesz" , tényleg az volt!  "Messziről jött vissza" - mint mondta. "De visszajött"! Hogy találkozzon a közönségével...

De hogy is ne jött vissza, aki ennyire hiányzik, akiért ennyien izgultak, imádkoztak..., akinek dolga van még itt!..

ma az Estében is hallhattuk, és először is nem magáról beszélt, hanem arról, hogy eszébe jutott a filmmegnyitón, míg várakozott, hogy lehet az, hogy Bara Margit "a film királynője" még nem kapott életműdíjat..., az interjú végén meg arról, hogy egy jó rendező - kijelölve a darabban a helyét - új fényt tud adni az ő "agyonhasznált eszközeinek" is...

 az ő "eszközei" fénylenek szerintem, akkor is, amikor nem "játszik", hiszen amikor játszik akkor is "eszköztelenül"  "van". És milyen jó, hogy van!

.........................................................................................................................................................

lásd még:    http://www.nol.hu/archivum/archiv-498178

                http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/01/27/ma_minden_szo_-_nekunk/

                http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/06/29/egy_nehez_-_de_szep-_nap/

                http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/12/25/ket_eros_ember/

aliz2. :: 2009. jan. 30. 17:03 :: 6 komment :: Címkék: fotok, lanyom, TÖRŐCSIK

Salinger!

20-as éveim, megboldogult ifjúságom kedves írója

most halt meg 91 évesen.

és milyen régen nem írt - mondanám, de kiderült, hogy valószinű irt is, csak elvonulva a világtól, és nem a nyilvánosságnak

a művei szemléletét felidézve, a zenbuddhizmus és egyéb keleti (tao) filozófiákkal való azonosulást - talán nem is olyan meglepő ez

a madár is csak úgy, magának énekel... vagy a teremtőjének(?) - a létnek...

lehet, hogy Salinger is ezt tette, és lehet, hogy most már a megírt regényeiből (madárdalaiból) is kaphatunk???

Addig  is leemelem a legfelső polcról az Európa Könyviadó Modern Könyvtár sorozatából (amik ott sorjáznak, gyönyörűen), mint (szellemi) múltam szépemlékű darabjai (ó, azok az olvasmányélményekben gazdag 60-as évek!- egyéjszaka - egy könyv, egy másik, tágasabb világ):a 181. Franny és Zooey, a 182. Magasabbra a tetőt, ácsok - Seymour: Bemutatás...

de a Magasabbra a tetőt, mint egy lightmotiv végigkisért az egész életemben, felette "lebegett", mint valami törekvés fölfele,..(mióta panelba költöztem, a hatalmas falú és méretű régi  családi (ma azt mondják polgári)házból, hányszor gondolok erre, az alacsony tető alatt, még konkrétan is, nem csak elvontan - de hát a környezet annyira befolyásoló, azt hiszem, aki tengerparton él pl. sokkal szabadabban tud gondolkodni is, mint mondjuk egy barlanglakó.) ha a tetőnk magasabban van, magasabbra szárnyalhatunk... -nánk, még jó, hogy az ablakból két magas házfal közt az égre látni, és az elég magasan is van - mindig odamenekül a tekintetem az alacsony mennyezet rabságából, a magas mennyre...... és az is jó, hogy a legmagasabb polcról, ami közvetlen az alacsony mennyezet alatt ugyan - de ott vannak ezek a régi -s nem avuló Salinger kötetek is a többi könyv közt, és belelapozhatok, ott találom oldalt a margón, és néha a sorok közt is, egyes  szavak alatt a halvány grafitjelzéseimet is, a számomra valami miatt különösen fontos Salinger-mondatoknál (üzenet a múltból), ami magyarázza is, és sokat mond a jelenben (most ) is, talán még nem túlkésőn a jövőnek:

"...az volt az érzése, hogy valamiféle teljességi komplexusom van. Hosszadalmas és egészen értelmes előadást tartott, hogy milyen fontos vállalni a tökéletlen emberi életet, a saját hibáinkat és a másokét is. Egyetértek vele, de csak elméletben. Halálom napjáig a válogatás nélkül való teljességért fogok hadakozni, azon az alapon, hogy a nem válogatós élet egészséget és bizonyos fajta nagyon valóságos és irígylésre méltó boldogságot ad. Ha tisztán követed a Tao útja ez, és kétséget kizáróan a legmagasabbrendű út. De aki különbséget tud tenni és válogatós, annak ez azt jelentené, hogy le kell mondania a költészetről, túl kell jutnia a költészeten.vagyis... fel kell adni a költészetet mindenestől."

(amiről azt irja korábban, hogy lehet, valaki költő anélkül is, hogy verset irna...

(Seymour) költő. Még ha nem írt le soha egyetlen verssort sem., a puszta szempilantásával is ki tudta fejezni, az orra hegyével, a füle cimpájával meg tudta rögtön érteni az emberrel, hogy miről is van szó."

 "Aki valóban hisz, aki türelmes, aki makulátlanul tiszta, annak a számára a világ minden valóban fontos dolga - nem élet és halál, gondolom, hiszen ezek csak szavak, hanem a csakugyan fontos dolgok - szépnek látszik."

"Adj olyan novellát a kezembe, amely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart. Tarts fenn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod feljött, csak azért és semmi másért."

"...s mert az irás a vallásod, tudod, mit kérdeznek tőled, ha meghalsz...csak két kérdést kapsz majd. Valóban minden csillagod feljött? valóban mindent megtettél, hogy a szivedet ird ki?"

Gondolom, azóta, Salinger már válaszolt. És igennel válaszolhatott.

én olvastam hajnalig a könyveit., engem ébren tartott... s olyankor úgy érezhettem kicsit, mintha az én minden csillagom is feljött volna..., de ha nem is mind , egy-kettő biztos, és a magas égre...

és talán lesz (lehet) még ilyen...

("Bízz a szívedben.")

aliz2. :: 2010. jan. 29. 23:47 :: 4 komment 
Kategóriák: irodalom :: Címkék: konyv, nekrolog, Salinger

Az Alibi - hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. 

... Turi Tímea versét tolmácsoljuk.

az IRÓK BOLTJÁBAN....

ÉS kvartett sorozat kezdődik, arra megyünk lyányommal, az Irók Boltjába (férje egy másik irodalmi eseményre, a "Gödör"-be, amit ő vezet), Pesten mindig több program is akad egyszerre , választani kell, de mivel  - ahogy a bevezető szavakban emlitik is - ez a sorozat beleillik az "ifjú" JAK ImPulzus sorozatába is (épp tegnap volt szó Cserna Szabó tárcáiról), aminek lányom is immár résztvevője, itt "kell" lennie... (igaz, az "Előhivások" is beletartoznak a kritikai beszélgetések sorozatába, aminek vejem is állandó résztvevője, de ők már "idősebbek") Lányom -amúgy is PHD-ésként - még mindig "tanuló"-nak (is) tarthatja magát...(?) Itt van sokra becsült, régi tanárja is egyetemi évei kezdetéről a pulpituson. A hallgatóság közt meg ImPulzusbeli kritikustársai (is) - Én többnyire csak látásból ismerek sok arcot. Nekem ők "csak" ismeretlen ismerősök... de otthonosan érzem itt magam, a könyvek közt eleve, a régi Japán kávéház hangulatát az átalakítás óta nem érzem olyan erősnek, megszűnt a tonettszékes-asztalos sarokhely, ahova mindig le tudtam ülni olvasgatni, de 

azért átlátszó, valószerűtlen műanyagszékek közt véletlenül találok egy régi megbizható, sötétbarna tonettet is, egy polcvégében, arra ülök, Ungvári Tamás Feledések Enciklopédiáját lapozgatva, amiről kiderül, hogy voltaképpen memoár, emlékirat ez is - mint annyi könyv , mostanában, és találok is benne ismerőst: rejtélyes, tragikus sorsú unokatestvérét, aki nekem meg tanárom volt, szovjet irodalomból... Közben lányom "igazi" irodalmi ismerőseivel beszélget...

aztán , telefon után, javasolja, hogy menjünk föl a galériába, helyet foglalni, kritikustársának is, aki később jön - csak most veszem észre a lépcsőket, hogy ezzel kiegészült a bolt, s miközben hangosan is szóvá teszem hogy nekem bizony hiányzik a japános sarok, titokzatosan jelzi a boltvezetőnő, hogy csak menjek föl... mint majd kiderül , ott a kárpótló válasz... hát ha csak nem a régi japánkávéházt idéző fotómasé a pulpitus mögött, és - lányom mutatja -, a mennyezet és a falak stukkói a régi japán falairól(?)

a kedves ismeretlen Kemény könyv(e) a megvitatás tárgya, a 4 kritikus pontoz, összesen 25-öt ad. (az optimális 40-ből), de van, aki majdnem 10-et, pedig ez csak remekműveknek járna.(eddig Ottlik Iskola a határon, Nádas Párhuzamos történetek, Déry Tibor Befejezetlen mondata, Spiró x-ek)

itt van aki majdnem maximális pontot adva -szinte remekműnek tartja, s van aki alig adva rá 2 pontot - banálisnak, közhelyesnek

el kellene olvasni a könyvet, a magam "kedves ismeretlenjét", hiszen úgy tűnik, mintha mindenki más könyvet olvasott volna, mindenki a magáét, és mondja is a "magáét"... de a vita vége felé egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogom, nem akarom elolvasni... (forditva kellene ennek lennie?)

 este mégis csak beleolvasok lányoméknál (ő épp most olvassa, legalább is éjjeliszekrényén tárolja többek között)

valóban olvastatja magát, de azt hiszem ettől még (sőt) nem remekmű...

úgyhogy -azt hiszem- nincs időm rá...

de tanulságos és izgalmas  volt  a vita  az ismeretlennek megmaradt kedves ismeretlenről...

aliz2. :: 2010. jan. 28. 10:27 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: irodalom :: Címkék: irodalom, kapcsolatok, konyv, lanyom