egyre több szférából tapasztalom, a közelmúltban is, hogy egyre inkább az élet, a dokumentum veszi át a szerepet az irodalomban, filmben , illetve az emberek műalkotások iránti érdeklődését jelentősen áthatja, befolyásolja az elsődleges valóság utáni érdeklődés. Magyarán, ahogy Ady is megírta már vagy 100 éve Móricz Zsigmondot üdvözlő episztolájában:
életet kívánunk, valószínűt, nyerset....
s az alkotók is ebbe az irányba mennek, vagy eleve dokumentatívak, vagy pedig - mindenképp problematikusnak és megkerülhetetlennek láttatják élet és művészet kapcsolatát...
a legizgalmasabb példa az utóbbira épp a tegnap látott, és még mindig nyugodni nem hagyó remek film, (A Vágy és Vezeklés) alapképlete, ami egy jeles - booker díjas - író könyvének adaptálása amúgy is (valahai legkedvencebb íróm Updike mondta épp rá, hogy "elbűvölő és fenséges regény")- a film is valójában egy írónő vívódása-harca , nemcsak önmaga vétkével, hanem az alkotással, hogy épp a művel akarja megadni azt a boldogságot műve szereplőinek, amit életükben lehetetlenné tett a vétkével. A film legvégén - az öreg, beteg írónő, ezt bevallván elbizonytalanodik, nem tudja jót tesz-e ezzel , valóban. - Vajon miért bizonytalan?
Mert ez már az írónő kérdése. Mert paradox módon a jó műalkotás kevésbé viseli el az egyébként megnyugtató happy endeket, mint azt az életben elvárnánk, azaz leleplezi nemvalóságos voltát! És utólag látjuk be, hogy a hihetetlen, de bennünket is boldogító - bár mérsékelt -boldogságot sugárzó képek is csak az írónő jótékonykodni akaró fantáziájának voltak a teremtményei. S a "lelepleződés" után látott záró képsorok is, ahol a két fiatal (ők már immár örökké azok maradnak) futnak önfeledt boldogságban a tengerparton- úgy ahogy, már megtudtuk, a valóságban sose tehették -... csak így lehet "igaz" a befejezés happy endje -szívszorítóan igaz..., mert már tudjuk -az életben- nemigaz!
Azt hiszem, el kéne olvasni a könyvet, amiből az adaptáció készült, mert a film - nagyon film - ezért is jó.
A minapi könyvbemutató legjobb darabjának is a dokumentum jellegű irások tűnnek... amiket az élet ír. Stilizálás nélkül. Az élet stílusában. (persze az sincs mindenkinek, életstílusa...hm)- Van a szerzők közt olyan, aki ki is jelenti, hogy ő semmi fiktívet nem tud leírni, csak azt ami megtörtént....
(egyébként én is)
