28-án a Bajza utcában, az Irószövetségben reading azaz felolvasás volt, a költői szakosztály tartotta, Turczi István vezetésével, Géczi János vendége pedig Turi Tímea volt, azaz lányom...,

a kertszeretet áradt a Géczi versekből, az egyik meg felidézett egy képet, ami akkor támadt elém, amikor már közeledtünk az Irószövetség felé, a Bajza utcán, s egy fal mellett romló szememmel, a zöld bukszuson meglapuló kis hódarabokat jázminnak néztem, s bent hallom, pár perc múlva a haikuban:

miről beszéljek/ a lehullt jázmin mellett/ tudom, s nem tudom 

az tény, hogy nekem a jázmin, akár félrenézett, akár valódi, mindig, illatával is, a gyerekkori kertünket idézi...(az elveszett édent...)

és az intellektuális bizonytalanság IS nagyon ismerős... ami máshol is jelen van: "erről sokmindent nem tudok, erről a versről de hogy vers abban reménykedek..." (én is!)

igen , a fő, hogy a vers legyen..."...)

aztán az "esteledés" öreg problémája...:

 

"esteledek e sötét testben... hol vagy, hol nem... mondjad el, mi lesz odaát"

"hullnak rád a tenyérnyi falevelek"

Majd vendégét mutatta be, mondván, hogy mestere Ilia Mihály elbeszéléséből ismerte meg   ő hivta fel a figyelmét Turi Timeára, mondván  hogy oda kell rá figyelni, (bár akkoriban prózákat irt, de Radnóti Ikrek hava

 

 

c. művéhez hasonlitotta azt a sajátosságát, hogy  a bekezdések végén megemelkedik, és eget-földet össze tud fogni....

"elképesztőn bátor"nak titulálja a verseket, ami meg fog jelenni kötetben, a Kalligrammnál, (hogy ciklusokba rendeződve, ezt múltnak tett engedménynek róva fel, meg azt is, hogy ilyen fiatalon mindenképp "arcot" akar mutatni...)

a versek külső és érdekes sajátosságaként említi, hogy olyanok mint a duplafedelű történetek, leginkább a zsidó történetmondáshoz hasonlitja, amelyek végén mindig kiderül, hogy "nem erről van szó", hanem a történet fölött van valami jelentés! Ezt nagyon szereti benne...

Neveket emlit, költőrokonokat: Emily Dickinsont, Sylvia Plathot...

és azt a különösséget , hogy törékeny, illemtudó stb. jellemvonások mögött, ellenére, a versekben brutálisan, konokul kemény, egyenes... itt Nemes Nagy Ágnes,(mívessége) Gergely Ágnes neve is felkerült a rokonköltők listájára. S végül az "egyik legigéretesebb pályatárs"nak nevezte...

Aztán pár szóval a bemutatott is jellemezte saját költészetét, illetve, kiemelte, hogy legfőbb kérdése az volt, hogy is lehet valami megtörténte után elmondani ezt a valamit (merthogy a "történet" kulcsszó ebben  az epikus költészetben)..

beszélni a férfiakról, titkos életemről, (E.D. magánéletről),a megnemtörtént dolgokról, amik mégis megtörténnek, mert nem múlnak, a túlélők magányáról, azokról, akiket elhagyott,(mégis ottmaradtak vele),fogalmi költészetről, szerelmi költészetről, és Szép Ernőről a Molnár büfében ...

amiben  az ironikus hangok után különösképp meglepett ez a sor: ... hogy nem kellett tovább gyereknek lennem (különösképp, ha a gyerekkori kötet címével is (...gyereknek lenni...) egybevetem)

a versek felolvasását élénk figyelem és tapsos tetszés követte...

 

 

majd a házigazda Turczi  úgy konferálta le, hogy  valószinű az év lirai felfedezését halljuk (jelzem , ezt már írásba is adták a Bárka egy évvégi körkérdésére adott válaszban), komoly revelációt jósolva meg a kötetnek (csak ne kiabáljuk el! - várjuk!)

 

aliz2. :: 2012. márc. 1. 8:45 :: 4 komment :: Címkék: kapcsolatok, költészet, könyv, lányom, versek

 

 

 

Azt mondták, hogy komoly darab lesz, és milyen jókat kuncogtunk ....! - hallom mellettem a Hagymaház Esőember előadásáról kijövet, valakitől, miközben én még kicsit szipogok...

De tényleg, azt hiszem én is nevettem is, nem egyszer, de azért a könnyes meghatottság az, amit magammal hoztam. Az a bizonyos "katarzis" - a megtisztulás, amit viszont könnyek nélkül nem lehet elképzelni; nem véletlenül jelenti a görög szó eredetileg a mosodát is... hát magunkat mossuk, belülről, ehhez azért kell az a kis sós viz, a könnyek. De mint az élet összetettsége, az igazán jó mű életszerű, nagy élménye az, ha sírás és nevetés együtt van. (mint ahogy nevettünk azon is valóban, - hogy maradjunk a folyékony halmazállapotnál-, amikor először megcsókolták az autista (pontosabban Asperger (vagy savant?) szindrómás, vagyis gyakorlatias fogyatékosságai mellett igazán kivételes, rendkívüli szellemi tulajdonságokkal, fantasztikus memóriával  is rendelkező) furcsa és/de megejtő főhőst, Raymondot (rainmant ahogy hívta annak idején az öccse... magyarul:. eső ember - lám itt is...a "nedvesség") - a kérdésre , hogy milyen volt a csók, azt mondta, hogy "nedves"....

mert hogy az érzelmek, a szociális , emberi, érzelmi kapcsolatok épp azok, amik olyan nehezen születnek meg ebben a különös szindrómában élő emberben, és a végén mégis.... szépen lassan ráhajtja a fejét az öccse vállára, ő, aki mindig mindenkitől elhúzódott! és az öccs is..., akinek nem  szindróma miatt  hiányosak a szociális képességei, hanem egyszerűen emberi gyengeségből, (hozzákapcsolhatóan) a mostoha körülményeket, amikhez persze ő is hozzájárult, azzal, hogy 16 évesen kiszakította magát a családjából - ahonnan épp miatta, az ő védelme miatt apja korábban intézetbe   vitte elsőszülött fiát, hogy aztán gyerekek nélkül haljon meg, de az intézeti fiára hagyva a vagyonát... és  eleinte azért rabolja mintegy el a testvérét az intézetből az öccs, hogy ílymódon pénzhez jusson, de a végén nem számít semmi, a pénz se, amit vissza is utasít, hanem csak az, hogy ők, két testvér, nagyon messziről jőve, egymásra találtak. Csak ez számít.

Vette a lapot a közönség. (köztes kuncogás ide vagy oda - bár az is kellett) És tulajdonképpen kell is ennél nagyobb happy end?! Tudtuk, hogy itt van vége a történetnek! És jó vége. Függetlenül attól, hogy a színpadról kilépő két "hivatalos személy" hogy dönt a testvérek ügyében, hol, kinél éljen tovább "esőember".  Ők, a testvérek, már eldöntötték - függetlenül attól, hogy együtt fognak-e lakni a továbbiakban. (valószínű, nem) De igy is  egymásra találtak. És semmi más nem számít, csak ez. Vastaps!

... és a tapsot megköszönő, meghajló színészek közt jó volt azért végre látni az "esőember"t  játszó Kulka igazi arcát. (szerintem nem is kellett volna annyira elváltoztatnia az arckifejezését a játékban sem! mint ahogy kicsit túl harsány, túl vagány volt eleinte - valószínű - a kontraszt kiemelése miatt az öccset alakitó színész (Nagy Ervin). Dehát valószínű színpadon erősebb effektekre van szükség, mint filmen. És nehéz is Dustin Hoffmant (és netán Tom Cruiset is) lefölözni...

Még nagyon elevenen és talán maradandóan is élnek bennünk ezek az emlékek (is)

De szép volt... emlékezetes... ez a színpadi élmény is. (makói szinpadon ritka...) Van min elgondolkodni, újra és újólag is. Meg mosolyogni meg könnyezni is...

 

 

aliz2. :: 2011. márc. 1. 0:25 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: kultúra :: Címkék: film, MAKÓ, szineszek, szinhaz

 

kerékpározás közben jutnak a legjobb gondolatok az eszembe

épp bekanyarodtam vele , ebéd előtt, az ételbár elé...még gondoltam is rá, hogy ez a két rövid, frappáns , egymásnak feszülő és mégis egymást kiegészítő  s fontos gondolat - ami hirtelen - a fejembe ötlött, pont jó lesz a blogbejegyzésre...

de leszálltam a bicikliről, megebédeltem.. és a két , csinosan összefüggő gondolat tartalmát... mindenestül elfelejtettem. Azaz csak a formájára, a keletkezése körülményeire, emlékszem, a tartalmára nem.

kipattant a fejemből, mint Pallas Athene (Zeuszéból), és eltűnt... azóta is - hiába -keresem...

lehet, hogy újra biciklire kéne ülnöm, és ugyanott bekanyarodni...?(az azonos szituációk és helyszínek mindig visszahozzák az elveszett dolgokat, igy vagyok még a tárgyakkal is, mert azokat meg pláne ott hagyom, ahol épp vagyok és leteszem...(egy kulcscsomót, egy szemüveget, stb...) node a gondolatokat mégse kéne, csak úgy széthagyni, (mert  láthatatlanok, igy aztán örökre elveszhetnek...) ha már olyan jók, persze, lehet, hogy az elveszitésük teszi őket igazán becsessé...

....

régi tanítványomtól kaptam levelet, amit két régi (hetvenhármas) diákszínpadi csoportfotómra irt, amit elküldtem neki, megköszönte, többek közt ezt irta...

"...nagyon-nagyon köszönöm a fotókat! A makói gimi akkor meseország, és én minden jót
megkaptam Tőle(tek). Igen hálás vagyok...."

(jó volt nekem is a régi diákjaim tiszta tekinteteibe nézni, újra, legalább a fotókon)

foto

érdekes egybeesést fedeztem fel a később felrakott litera  netnaplóval, (vőm irta, tegnap meg az az unokámról, arról, hogy játszik vele) ahol csak kérdésként és álmokként szerepel az elküldeni akart egyetemi tanárjaik mellett tüntető  diákokkal kapcsolatban , de ugyanez a "meseország"..(?!)

 "Milyen törékeny erő van ebben, átlag 21 éves bölcsészlányok és fiúk körbefogják, körbesétálják az épületet, amelyet féltenek, és azt kiabálják, hogy az egyetem az övék. Ki volna az, aki nem ilyen, a Bildungban minden erőszaktól irtózó elszánással hívő, csiszolódni vágyó, tündéri stréberekről álmodna, hát nem csak Meseországban van ilyen?"

amit elvesztünk, az mindig "mesésebb" lehet(?)--- bár levéltári kutakodásaim közepette is azt láttam, hogy milyen elhivatott, komoly munkát folytattunk mi, tanárok, a gimiben, a tanitványokért, a tanitásért, csupa nemes szándék, és  eredmények is megmutatkoztak !... úgy tűnt, nem volt hiába,...

aztán valami el kezdett hanyatlani...

(tán bennünk is...)

mi történt, mi történik... ebben az országban?!

.....

vagy talán csak elveszitjük a legjobb gondolatainkat, mint én a biciklimről leszállva - valahol az országúton...,  láthatatlanul, meg a múltban vagy álmokban  hagyva...(?)

aliz2. :: 2013. febr. 28. 1:34 :: 12 komment :: Címkék: elmékedés

Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól
eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.

(Pilinszky János: Egy lírikus naplójából IV., részlet) 

Rég tudom, tapasztalom, hogy az igazi műalkotások olyan sokjelentésűek (mint az élet maga!), hogy akárhányszor is találkozunk velük, különböző életkorainkban, mindig más és más vonásukat ugrasztják elő , erősitik föl - s igy mindig valami aktuális üzenetet is hordozhatnak - számunkra.  Mert ugye, rajtunk is múlik - ha tudattalanul is -, hogy a mű mely vonásaira  is reagálunk jobban, mire vagyunk érzékenyebbek, mire rezonálunk...

de tegnap, a Hagymaházban, a rég íródott (pont az érettségim évében, 1961-ben), és többször olvasott (tanított!), látott Elveszett paradicsom előadásában ezt annyira éreztem, mint még talán soha...

Hogy még a megjegyzett vezérmondatok is újabb jelentéseket tudtak kapni a régi mellé -

(ugyanakkor megtartva az eredetieket is) Talán, mert az "Elveszett paradicsom" maga kaphatott egy tágasabb életértelmezést? Persze, hogy fiatalon Mírával, a naiv, szertelen de tisztaszívű fiatal lánnyal azonosulunk (kortársunkkal), inkább mint a 75 éves Imre bácsi bölcsességével... De a főszerep mégis csak a fiúé..., a tékozló fiúé marad. Aki vétkezett, aki elfuserálta az életét. Aki a végén kap egy biztatást, hogy - vezeklés után - újrakezdheti.

S mindez egy újnak tűnő gesztusban fogalmazódott meg  a színpad képi nyelvén - az ismert párbeszédváltás: "Ezért a lányért éltem volna" - "Próbáld meg!" záró mondatai után: a földre rogyó fiú - a tékozló fiú megtört, hazatérő, bocsánatot kérő, katartikus mozdulatával- átöleli apja lábát... akárcsak Rembrandt festményén... (vagy az azt idéző Solaris c. film végén) Vissza-, haza- megtértek. Megnyugodhatnak. S mi is elindulhatunk. .. már akinek van apja, illetve van hova... haza...

Egy idő után az egész élet(ünk) elveszett paradicsomnak tűnik... ehhez képest egy éppen hogy születő szerelem elodázott lehetősége, kiteljesedése - semmiség...

És mégis, annyira életigenlő a halál széléről visszatántorgás (-tántoritás) - hogy remélhetjük, mindig lehet újrakezdeni, tiszta lapokkal... S van visszaút abba az elveszett (eltékozolt) paradicsomba valamennyiünknek: tékozló fiúknak.

S lányoknak is...

aliz2. :: 2012. febr. 28. 6:38 :: 8 komment :: Címkék: elmélkedés, irodalom, színház

valamelyik nap - generációs különbségeket érintő eszmecserénk közepette - azt mondta a lányom egyszer csak, hogy én sokkal előnyösebb helyzetben vagyok, mint ő, mert nekem van arról személyes tapasztalatom, hogy milyen huszonévesnek lenni, neki pedig még nem lehet arról, hogy milyen 60-asnak. Értsem, hogy én igazán joggal lehetnék empatikusabb a huszonéves lányommal szemben, mint amennyire én elvárhatnám tőle ugyanazt az én 60-asomhoz. Hát elakadt a szavam. Igaza van! De akkor az öregek eleve vesztett helyzetben vannak?

Másrészt. Milyen is huszonévesnek lenni? Én negyven évvel ezelőtt voltam az. Akkor másmilyen volt, mint most. Most biztos én is másmilyen huszonéves lennék, mint a 60-as években. ("A kor hatalma"!) Hogy lehetnénk, lehettünk-e volna barátnők, - ez abszurd kérdés. De most vagyunk kortársak! Most lehetünk barátnők. (szerencsére mondott valami ilyesmit is lányom..., hogy most azok vagyunk!:)

Nekem már a saját huszonéveim is olyan távol esnek tőlem. Távolibbak , mint lányom huszonévei, amik most zajlanak, ha földrajzilag olykor távol is, de itt, a közelemben - időben, és... lélekben.... (bár annak nincs is ideje, talán...)

Mégis, úgy döntöttem, hogy odaadom neki azt a naplófüzetem, amit épp akkor kezdtem irni, amikor 26 lettem; és úgy éreztem, új korszakba léptem (1969. júliusában)... Talán tanulságos lesz, neki is. Meg én is átolvasom, hátha nekem is.

Hátha mégis csak találok közös vonásokat az én 26 éves lányom és a valamikori 26 éves énem közt...

 (úgy látszik, egy ideje foglakoztat ez a téma, lásd már itt is:

http://lineas.freeblog.hu/archives/2011/01/23/időjátékok/ )

aliz2. :: 2011. febr. 28. 0:01 :: 4 komment 

Kertész Péter blogjában találtam...

az öregedésről , a kivételről (aki nem..), a kedvenc szinészemről, akinek emléke örök, mintha nekem írták volna, azt nem irhatom, hogy mintha én (én nem csináltam meg vele azt az interjút, -valószinű ifjúi (és "lányos", félszeg-gyávaságból- amit pedig kellett/lehetett volna -a Szinháznak, a VII. Hadriánjáról vagy legalább azt a szerepelemzést...)

de jó olvasni, hogy később, más, igy, ezt, itt:

"nagy mókamester az öregség… hogy egykor  álomszép világsztárokkal mit művel az idő, még a szemük se a régi… mikor, mitől lettek mások, csaknem felismerhetetlenek, idegenek, öregemberek, mint megannyian… kálmán györgy erős kivétel, ugyanaz a cipőméret, derékbőség és főleg az arc… aki egyszer látta, húsz, harminc, negyven év múlva felismeri. aki látta a dühöngő ifjúságot, nem csodálkozik, ha szemtől szembe áll, ül vele, egy az egyben… kevés embernek sikerül megőrízni az arcát…  jó sorom hozta úgy, hogy  déltől napnyugtáig a vendége voltam, egy monstre magnóval fölszerelkezve… ha rajtam múlik, egy-kettőre eliszkoltam volna, statisztáltam egy zseninek, óránként bevett egy marék gyógyszert, s mintha mi sem… én meg  nem mertem bekapcsolni hatalmas magnetofonomat, amivel más terveim is voltak…  akkor meg mi a fenének hoztam magammal… akkoriban már öreg róka voltam  a szakmában és beszartam, már képletesen szólva, egy szóra nem emlékszem, főleg ő beszélt, azért jöttem, hogy rögzítsem… soha vissza nem térő alkalom. mikor brajer felhívott, hogy mi lesz az anyaggal,  azt válaszoltam, megtartom magamnak. profi így nem viselkedik, ezek szerint nem voltam profi, különben is ezen a délutánon minden szürreális volt, lehet, hogy nem olyan, de olyasféle… az unokaöccsét kértem meg, együtt fociztunk, jónevű újságíró, szóljon az érdekemben, szólt, s közölte, bármikor felhívhatom… felhívtam, azt mondta, éjjel kettőkor is szívesen lát, ő nem alszik soha… ez betette nálam a kaput, abban maradtunk, délben, várban, földszinti lakás, semmi különös, vagy én nem vettem észre semmi különöset, mert ugye szürrealizmus…  el voltam varázsolva, ma sem értem,  hogy a nagy színművész és én…  pedig készítettem interjút miniszterekkel,  göncz árpi bácsival,  megtisztelő, de rutinmunka volt… az ügynök halálában, tímárral  láttam a nemzetiben vagy ötször, belógtunk gyurival. minden színházba belógtunk. kérdeztük a pénztárost, ötödik sor, hatos, hetes szék nem, de a hatodik sor hetes, nyolcas szék még szabad.  így  aztán szünetig elvoltunk,  s annyira teltház nincs soha, hogy ne lenne két hely… sötétedni kezdett, félhomályban ültünk, ha csengett a telefon, pár szóval elintézte.  futár jött pihegve a filmgyárból,  itt tessék aláírni,  hogy átvette a  forgatókönyvet… előbb elolvasom, hangzott az elutasító válasz, ostoba fajankó lennék,  ha most azt mondanám, hogy miattam viselkedett így… miközben órákon át panaszolta, hogy nincs megfelelő munka, cipő, ruha kellene,  a mostani öltönye nadrágjáról messziről látszik, hogy fényes… összeszedtem a nemtudommimet, lejátszanék egy verset, évtizedekkel ezelőtt hangzott el a rádióban… az volt a módi, hogy kiment a rendező, és adás előtt egy félórával, körülnézett, ki van itt színész, kezébe nyomott egy verset, az országúton című versemet kálmán györgy kapta, amit valaki felvett, lehet, hogy én… a viszonylag jó minőségű felvélt figyelmesen végighallgatta, s csak annyit mondott  halkan - ma másképp mondanám… a legcsodálatosabb orgánumú magyar színész volt… akár egy cselló, ha mester kezébe kerül… fejet hajtok emléke előtt."

Én is!

de ezt az interjúrészletet is (Szegő András csinálta) - most találtam  :

"Kiégett, beteg ember vagyok. Ne, ne! Tudom, nem lehet erre mit mondani.

– De a szemei...

 – Azok még talán várják, keresik a csodát. Ez teljesen más. Én minden reggel boldogan ébredek. Úgy, hogy hiszem, ma megtörténik a csoda, ma egészséges leszek, ma nem fog fájni semmi: gerincem, csontjaim, ízületeim. Ugornék ki az ágyból...! Aztán megmozdulok és érzem... Hogy fáj minden mozdulat, hogy örülök, ha egyáltalán valahogy kikászálódom az ágyból. Nyomorult helyzet...

 – Mégis kikászálódik, és nekivág...

 – Igen, mert még így is jó, így is gyönyörû dolog élni. Minden reggel felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e, és minden este úgy fekszem le: igen, érdemes volt, megkaptam a visszaigazolást – egy szép mondat, egy okos gondolat, egy örömteli találkozás, egy harmincméteres pontos kapáslövés, egy jó tunk a pörköltszaftból – ez mind-mind ajándék, ez mind-mind azt bizonyítja, hogy élni kell, létezni, lenni, akárhogy, akármiként, mindenek dacára... Élni fájdalmasan, nyomorékon is gyönyörû dolog..."

(Csak 63 évet élt.)

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/02/19/Ha_majd_oreg_leszel/