a hir olvastán ez volt az első gondolatom. Ha Ranschburg Jenő már nincs közöttünk, akkor rosszabb lett a világ megint - az ő hiányától. Egy jó emberrel kevesebb...
sose láttam-hallottam "életben" (egyszer pedig megtehettem volna, mert előadó volt a makói pedagógus konferencián - amire viszont már nyugdijasként nem akartam elmenni, pedig kellett volna - mindig ilyenkor jön rá az ember, hogy vannak pótolhatatlan mulasztásai), de tévében sokat láttam-hallottam, meg olvastam is tőle, pszichológiai bölcsességeket. Akármiről beszélt, mindig megnyugtató volt. Még amikor az egyik sarkalatos témájáról, az agresszióról beszélt, akkor is. Gyerekpszichológus volt (eredetileg gyógypedagógus is) talán ebből is eredt a nagyfokú empátiája, megértése és jóságossága is. (bár ez még nem lenne szükségszerű, láttam én már olyan óvónőt aki nem igazán szerette a gyerekeket, igaz nem is maradt az...) Ranschburg Jenőben tulajdonképpen mindig maradt valami gyermeki vonás is. Talán a jóhiszeműsége, bizalomtelisége, a mosolya, ami nem fiatalos arcából is, sugárzott. Pedig érték őt olyan traumatikus élmények gyerekkorában már, amitől el is komorulhatott volna az arca, de a megértés nem hagyta.
"Nyolcéves koromban meglehetősen magányos, befelé forduló, álmodozó kisfiú voltam. Amikor letereltek az utcára és felemelt karral kellett vonulnom sok-sok bácsi és néni között, akkor is nézelődtem, néztem fel a házakra. Az ablakokban kikönyököltek az emberek, nézték a vonuló sort, és elkaptam tekinteteket. Felnőtt emberek tekintetét én, a nyolcéves gyerek. Azt vettem észre, hogy ha sikerül elkapnom egy ember tekintetét, akkor behúzza a fejét és leengedi a redőnyt. Most is hallom a redőnyöket. Brecht elátkozta azokat a társadalmakat, amelyekben hősnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki jellemes legyen. Az a világ, amelyben én nyolcéves voltam, ilyen világ volt. Nem várhatom el mindenkitől, hogy hős legyen. Kérem szépen, mondhatta volna a hölgy, aki lehúzta a redőnyt, megszakad a szívem azokért az emberekért, de itt van a kisfiam, a kislányom, az életem, most menjek le én is meghalni? Amikor egy társadalom azt igényli a tisztességtől, hogy csak hősként lehet jelen, akkor borzasztó nagy baj van."
(http://www.nol.hu/lap/mo/20101218-_nem_varhatom_el_mindenkitol__hogy_hos_legyen_)
Pedig -ugyanerre az időre- igy is emlékezett, hogy a mai napig sajog:
"Sosem felejtem el, amikor kiürítették a Szövetség utcai csillagos házat, amelyben laktunk. Mentünk az utcán a téglagyár felé, mert úgy volt, hogy onnan visznek minket Auschwitzba. Gyerekek, felnőttek, öregek vonultunk, az utca két oldalán pedig álltak az emberek, és nézték, ahogy felemelt karokkal mennek a zsidók.
Emlékszem, felnéztem a házak ablakába, és láttam a figyelő arcokat. Amikor találkozott a tekintetem az övékkel, visszahúzódtak, és még ma is hallom, ahogy lehúzzák a redőnyöket. Bámészkodás közben lemaradtam a sorból, mikor egy nálam kicsivel idősebb srác a járdán ácsorgók közül odalépett, mondott valami csúnyát, és hátulról belém rúgott. A rúgás lecsúszott rólam, fizikailag nem is fájt, de a nyoma úgy belém égett, hogy a mai napig sajog.
http://www.nlcafe.hu/eletmod/20101003/ranschburg_jeno_hitemben_a_bizonytalansag_valt_biztossa_/
Hát igen... De/és ő mindig mindent elkövetett, hogy megértsen, és megmagyarázzon, és nyugodt, higgadt hangon jó irányba tereljen.
Pedig de mennyire szükség lenne ilyen emberre!
"– Az nem elegendő, ha néhány okos ember egy szerencsés történelmi pillanatban körülül egy asztalt, és megszerkesztenek egy demokratikus államot. A nem demokraták számára a lehető legjobb terep arra, hogy visszaéljenek a demokrácia adta lehetőségekkel, ha káoszt teremtenek, aztán elkezdenek félni ettől a káosztól, majd apát kívánnak maguknak, aki rendet tesz. Ennek történelmi hagyományai vannak Magyarországon. Soha nem tudtam megérteni, hogyan tudott rajongani a magyar nép azért a Ferenc Józsefért, aki fiatal király korában behívta az oroszokat és szétverette a magyar szabadságharcot. Harminc-negyven évvel később imádta őt az ország. Utána jött Horthy, Rákosi és Kádár, ebből a szempontból mind egy kalapba tehetők. Kell egy irányító, aki megmondja, mi a jó, mi a rossz. Ettől a perctől fogva minden attól függ, ki a vezér. Vannak jó királyok és vannak rossz királyok. Az egész közösség sorsa ennek a személynek a minőségétől függ. Magyarországon generációról generációra szálló üzenet, hogy „húzd le a redőnyt, tedd amit a többi, simulj a tömegbe”, ez a túlélés. Minden ember két ellentétes vággyal születik: egyszerre akarunk egyediek lenni, illetve olyanok, mint a többiek. A két ellentétes vágy különös játéka az egész élet. Mint ha Magyarországon túlságosan sokan választanák a második lehetőséget. Ez az attitűd pedig értelemszerűen megkönynyíti az abszolút hatalomra törő, tehetséges karrierpolitikus dolgát." http://www.nol.hu/lap/mo/20101218-_nem_varhatom_el_mindenkitol__hogy_hos_legyen_
de vajon figyel(t)ünk- e - életükben is - eléggé a Ranschburg Jenő-kre?!
aliz2. :: 2011. márc. 11. 0:09 :: 2 komment :: Címkék: nekrolog, pszichologia
