a 19. nemzetközi könyvfesztivál megnyitójára már nem értem oda a vonatról, de még valami kiállitásra a német könyvkereskedők békedijáról - igen...
A megnyitón Esterházy beszélgetett a fesztivál idei diszvendégével: Magrissal.., a diszvendéget nem ismerem, de rájöttem, csak ő lehet, aki mosolyogva ül, és tűri a teleobjektivas, szemérmetlen fotóriporterek rászegződő masináinak ostromát....
s a többi papundekliszék se sokáig üres,
jön Esterházy és Konrád György is - mivel hogy ők is békedijasok. Konrád és E.P. régi magyarirókedvenceim
németül folyik az ünnepség, alig 1 évet tanultam első gimiben rendkivüli tárgyként a németet, heti 2 órában,de szinte allergiás voltam rá, (a hangzására - micsoda eltemetetlen, kisgyerekkori deportálási emlékeket idézhetett belső füleimben!)... abba is hagytam, így aztán most egy mukkot se értek, csak nézem őket, a németül beszélő németeket, olaszokat, és magyarokat mert örülök, hogylátok ma itt fehérek közt... hát nem is tudom....
ott is kell hagynom, pár fotó után...
elmenőben látom, a még a zajló ünnepség hátterében, hogy, az odakészített svédasztal tartalmát már elpusztitotta a mohó, diszes társaság...(no nem a (békedijas)írók, azok még mindig beszélnek ...)
az én újságom, hú de régen volt, amikor háboru utáni években kisgyerekként megörököltem nagyobb ismerős lányoktól régi lányregényekkel, ifjúsági regényekkel egyetemben AZ Én Újságomat. Most a Somogyi könyvtárban plakáton olvasom, a kiállításáról a hiradást. Keresem is, a régi szép emléket (minden régi emlék előbb-utóbb azzá válik, de nekem az olvasáshoz mindig is az fűződik: faltam a könyveket, mindent ami betű- ) tárlóban
is találok egy-két példányra (az én emlékeimben nagyobbaknak tűntek), és a szerző Pósa Lajos (ezt nem is tudtam) - ő eléggé kibeszélt (még inkább le-) alakja volt az irodalomtörténetnek, inkább kimosolyogták őt, az idilli meséivel (Pósa bácsi meséi - volt egy tanárunk az egyetemen Pósa Péter -világirodalmat adott elő -, az óráit igy neveztük., némi maliciával..) De minden megitélés változik, most , Vásárhelyen könyvtárat fognak elnevezni Pósa Lajosról...
én magam a saját kedves régi olvasmányaimhoz (is) ambivalensen viszonyulok, Persze nosztalgiával, de kritikusan is egyben...
talán attól is voltam mindig egy kicsit múltbaragadt is, (néha meg túl modernül előrefigyelő) mert az olvasmányaimban mindig képviselve volt a múlt... Szeretném legalább ennyire ismerni a jövőt... (de annak még nincsenek lapjai) vagy ki tudja... Hiszen csak a jelen a biztos. (bár abban benne múlt) (A jövő még? - olyan bizonytalan, de az biztos, hogy azt is a jelenünkkel csináljuk... Csak azt tudjuk megragadni, csak ott lehet, valami befolyásunk. A gyermekirodalmi kiállitáson későbbi gyereklapokat is lehetett látni. Dörmögő Dömötör, Dumbo, Kincskereső. Ez nem olyan rég még a jelen volt. A kislányom mindennapi "újságjai"...(a
Ma nistana...?Miben különbözik ez az este a többi estétől?... kérdi a legkisebb gyerek a zsidó otthonokban, közösségekben ma és/vagy holnap... széderestén. Pészách előestjén. (Mondják ezt "zsidó húsvétnak" is.) (Valójában a szeder est volt az "utolsó vacsora"! ) Tavasz ünnep, vagy kovásztalan kenyér ünnepe. (mert nem volt idő a kelt kenyér készítésére az Egyiptomból meneküléskor) Az ünnep lényege az egyiptomi kivonulásra való emlékezés. És legfőképp a rabságból megszabadulás, a szabadság örömünnepe; fizikai de szellemi értelemben is... "Beszéld el fiaidnak".. át kell adni a hagyományt, a történetet az utódoknak, minden évben elmesélni a rabszolgaságból való csodás kivonulás történetét, de úgy , mintha újra átélnénk, mintha most történne meg velünk... ("Ne úgy ülj itt, mint aki egy régi eseményre emlékezik, hanem úgy, hogy tenmagad vagy, aki ezen az éjszakán kivonul a szolgaságból a szabadságba" Haggada)
Délután felhívott Torontóból az unokabátyám az ünnep alkalmából, a jókívánságaival. Kérdeztem , tartanak-e széder estet, hát persze , kettőt is, (holnap is), amúgy is nagy a család ott, sok gyereknek, unokának kell "átadni" a hagyományt.
(Ajaj, én a lányomat csak egyszer tudtam elvinni egy széder estre!) Tavaly én Székesfehérváron csöppentem oda, ismeretlenül, a zsidó közösség vacsorájára, ahol én lettem az a váratlan (szeretet)vendég, akit (bárkit) -az írás szerint is - mindig szívesen kell látni: "Minden éhes ember jöjjön és egyék, minden szűkölködő jöjjön, és ünnepeljen!", hogy ne legyen senki, aki ezen az estén nélkülözi az ünnep hangulatát.
Hát, én most csak innen, a számítógépről néztem meg videon egy széderestet, az előbb. A mi vacsoránk csak távolról emlékeztetett egy széder estre... Nem tudom betartani a vallási előírásokat, - de azért a szellemét, a lényegét érzem. (Talán arra nem fordítottam elég figyelmet, hogy át is adjam?) De azt hiszem a hit bennünk van, mélyen. S ezt nem kell tanítani, azaz nem tanítani kell. És különben is, ki taníthat kit? Én az akkor 6 éves lányomtól tanultam ezt: "Isten ...(-Mindenki) Egy kis darabját belénk rejti, hogy az vezéreljen minket. Az a kis darab mindig velünk van. Mert Isten adta, és az vagyunk mi. Ő adta a szívünket, hogy az irányítson... A szívünk Isten-vezérelt. Istennek a szolgája. Mi meg Istennek vagyunk a bárányai...."
Persze én mindig, mindenkitől igyekszem tanulni, most épp ezt, olvasom, a lubavicsi rebbétől:
."Bölcseink kimondták: "Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni önmagára, mint aki személyesen hagyta el Egyiptomot. A peszáchi széder és elbeszélései, szokásai adnak alkalmat arra, hogy megtapasztaljuk a saját, személyes kivonulásunkat Egyiptomból.
Egyiptom nemcsak földrajzi hely, hanem lelkiállapot is. Egyiptom héber neve – Micrájim –, összefügg a méjcárim szóval, amely "határokat", "körülzártságot" jelent. Az Egyiptomból való "személyes megszabadulás" önmagunk meghaladását jelenti, saját természetes korlátainkon való felülemelkedést. Mindannyian rendelkezünk isteni lélekkel, az Örökkévaló szikrájával, mely lényege szerint végtelen és kötetlen. Személyes Egyiptomunk ennek a szellemi lehetőségnek a beszorítottságát, lezártságát, korlátozottságát jelenti. E személyes Egyiptom természete az ember jellemétől és kifinomultságának fokától függ. Van, akinél a személyes Egyiptom önző vágyaiból és természetes hajlamaiból áll, másnál az értelem és az ész korlátaiból. Sőt, van a szentségnek is "Egyiptoma". Ez olyan állapot, amikor az ember elkötelezett ugyan a szentség irányába, de ez az elkötelezettség korlátozott: természetének korlátai közé szorul. Ezek az állapotok határt szabnak végtelen, isteni természetünknek.
Így aztán az Egyiptomtól való megváltás érvénye túlnő a peszáchi ünnepen, és életünk minden napjára vonatkozik."
kedvenc filmem (szinésznőm) és kedvenc költő/lányom, kedvenc (művész)mozim kávézójában: az Odeon (Undergraund)ban...hát szédülési rohamok,utazási fóbiák, s egyéb gátló tényezők ide vagy oda, csak berobogtam (némi túlzással kopásaimhoz, és imbolygásaimhoz képest, de mégis csak, és időben) a kávézóba, ahol már lányom a szereplés előtt kurálgatta ma reggelre fájdogáló torkát borsmenta teával. Aztán - váratlanul befutott Budapesten élő unokahugom is... meg minden asztal megtelt, ha nem is teljesen, főleg mélabús férfiakkal, a jönnek az összes férfiak kötetcimmel szinte analóg. Jó társitásnak bizonyult a filmmel: a Vágy és Vezekléssel, amit még velem látott lányom (a "férfiak" jövetele előtt) ahogy mondta: még 2007-ben (nekem már összemosódnak az évszámok, csak korszakokra emlékszem - vagy arra sem) Az irók és filmek sorozat részeként keresnek kapcsolódási pontokat , ürügyeket filmekhez és irodalomhoz. Itt egy ilyen kapcsolódási pont volt maga az irás, mint téma - a filmben is. Nagyon mélyenszántó volt a beszélgetés, és tanulságos közben-közben a filmrészletek bejátszása, meg a versek felolvasása...
Éljenek a művész/et/ek! Sok örömöt (és bánatot) okoznak. Szóval nagy élményeket - kiemelve a mindennapokból és igy megkönnyitve de egyben támogatva , megoldani és feloldani azok gondjait...
Részletekre még visszatérek...!...
de most még egy másik estre megyek, az Alexandra Pódiumára, ahol lányom a Párosok c. műsorban Váradi Júlia vendége - férjével egyetemben... (a holnapi ÉSben pedig újabb versei jelennek meg...Vasárnap 10-től meg dedikál a Kalligram sátorban a Nemzetközi Könyvfesztiválon - ugye mindez nem hat dicsekvésnek, amúgy is persze közben elsősorban unokám anyukája!:és 2 szoptatás közben rohan el és vissza -mielőbb ezekre az eseményekre.....)
fortyog egy vulkán, és porhamuval boritja be Európa légkörét. A mi égboltunkat is. Az égen nincsenek határok, és mi is Európához tartoznánk. (ilyenkor biztos!) Leálltak a repülőgépek, mert a hajtóművekre biztos veszélyes a vulkán kibocsátotta por. Hogy az egészségre mennyire s hogy egyáltalán-e, s majd mikor - ezt még nem tudják... A WHO óva int, a magyar szakértő - mint általában - bagatellizál és megnyugtat. Semmi óvintézkedésre nincs szükség... már felhígult, mielőtt földet érne , el fogja hagyni az országot a kedvező széljárással stb... (miért van nekem dejavue érzésem, vagy 25 évre visszamenően?) És mi irritálja a torkom? (biztos a bebeszélés...)
A vulkán meg csak fortyog. És én is. (mint fent, úgy lent)...
És közben -mint mások - fotózom a látványt. Azt mondják, rendkivül szép ilyenkor a napnyugta.Kicsit későn mehettem ki fotózni, mire kiértem a töltésoldalba, már csak egy lilás csik maradt a Nap ból, a szürkeólom(por?)felhővel eltakarva. Afféle hamubasült Nap lett belőle
aztán a Maros fölött már csak a gyanusan sötét fellegek
igen, nem volt üres a zsinagóga, udvara, szinte egy percre se... nem úgy mint más években a holokauszt emléknapon...talán ennek a beharangozásnak köszönhetően, amit én a facebookon találtam (hiába ma már ott szerveződik minden közösségi megmozdulás
a kapu nyitva egész nap, és át is lépik többen a makóiak
bár késő délután, mikor tanári kísérettel egy nagyobb kollégiumi csoport érkezik, hallom, ahogy a tanárnőjük igen erélyesen közli néhány diákkal, hogy márpedig be kell jönniük, akár ateisták, akár muzulmánok(?)... ez másról szól, jöjjenek csak be...(azóta is töprengek, vajon milyen hatásokra nem akartak bejönni....) de aztán végül bejöttek ők is...
és jönnek, jöttek -természetesen önként- szülők gyerekeikkel, magányos öregek, fiatalabbak,egyedül vagy párosával, csoportosan, hoztak mécsest, követ, igen... és zömmel keresztények, csak egyen-ketten voltunk zsidók (amúgy se igen többen...) délután -mert otthon felejtettem a mécsest, meg a kavicsot, meg a fényképezőgépem memóriakártyája is betelt) csak futólag néztem be...aztán vissza. De marasztalt az udvar, a padjaival, az emléktábla előtt, apám nevével..,
FOTO
És a virágzó bokrok... a mindig újrakezdődő élet nyomai a mártírok emléktáblája előtt, amin a festék egyre kopottabb, a fal mögötte egyre omlatagabb... meg kell csináltatni, és készülni a (65-ben lerombolt) neológ zsinagógánk 2014-es alapításának 100 éves jubileumára is... otthonosan beszélgettünk..., akivel...,neki a nagyszülei és nagybátyjai nevei voltak az emléktáblán...s mondta, hogy hányan is lehetnénk itt, az udvart benépesítve... ha nincs ez a mai napig és mindig is felfoghatatlan szörnyűség , ami történt... (amire ma (is) emlékezünk...
visszajöttem mécsest gyújtani és az emlékezés kövét letenni , és -talán jó is -, hogy nem tudtam egyedül maradni az emlékeimmel, múltat idéző
gondolataimmal... hogy nem egyedül kellett emlékeznem
, hogy talán kezdődik valami , ami közös veszteségnek látja, ami tényleg az... és nem engedi, hogy még valami távolról hasonló is újra megtörténhessen... ÉPP ELÉG ELVISELNI ANNAK TERHÉT IS , AMI MÁR MEGTÖRTÉNT...
Emlékezem, de tulajdonképpen nem tudok felejteni ...nem tudom felejteni ....most, 68 évesen az "akkor" (1944-ben) elvesztett, 37 éves apámat....(és a többieket)
Makón, az üres zsinagóga udvarán, az emléktábla előtt, 2011. április 17-én
álmos vagyok, tegnap el is aludtam, pont itt , a gép előtt, ültömben, egy videot néztem-hallgattam pedig...akkor aludjunk?!, Gerendás Pétert, interjút adott, gyönyörű dalokat énekelt közben, szimpatikusan, figyelemreméltóan beszélt, és mégis, a csendre ébredtem, mikor már végigment a program.. most hallgattam végig, most, de most is mindjárt alszom, nem Gerendásban van a hiba
különben ha álmos az ember , aludjon!
igaz?
(meg ha éhes, egyen; ha szomjas igyon... stb. ha teheti)
természetesebben kellene élni!
jobban odafigyelve a belső szükségletekre is
bár, mondjuk, most az is "belső szükséglet" volt, hogy végighallgassam ezt a videoprogramot .
lehet, hogy altatózene szerepét is betöltötte?
Akkor aludjunk, de előbb még keresek, és iderakok egy gyönyörűséges dalt:
Ne legyen -újra- aktuális , vagy máris az?:"Vannak idők, mikor menni kell,mikor feltűnik a ház falán a jel (...) elbúcsuzom, elbúcsuzom / ez a föld már nem az én otthonom/ Elbúcsuzom, elbúcsuzom, / de a szívemet örökre itt hagyom. De a szívemet örökre itt hagyom."
---------------
U.i.:Micsoda "szinkronicizmus"! Miközben egy kicsit azon rágódtam, jó e a bejegyzésemnek ez a cím: "...akkor aludjunk?!" vagy... ?, a mai ( 04.18.) ÉS -ben ovasomPályi András Latinovits él c. "Hollán utcai jegyzetét",József Attilamegidézésben megerősit benne:...
"Most pénteken ő (ti. Latinovits volt a Hollán Ernő utcai antináci demonstráció fő szónoka, persze hangfelvételről. József Attilát mondta, egyiket a másik után, amúgy a költészet napja és születésnapja apropóján. Eszembe se jutott, mikor odamentem, hogy József Attila és Latinovits kedvéért mennék; ám ahogy ott álltam, és letaglózva hallgattam az ismert és most mégis újként zengő, versbe foglalt jajkiáltásait az emberibb létért, az erőszak, az ember ember általi megnyomorítása ellen, jajkiáltásait önpusztító ostobaságaink és nagy manipulátorainktól átvett élethazugságaink miatt, egyszerre rádöbbentem, hogyvalóbanitt van velünk. Hol másutt is lenne?Ő, aki mindig , minden nagy versben meglelte az isteni szikrát (...) , úgy ejti ki ezen a több évtizedes felvételen aKülvárosi éjtzáró profán imádságot, hogy az, miközben a kordon másik oldaláról aRia, ria, Hungária!harsog, kész politikai helyzetjelentésként cseng a Hollán Ernő utcában, 2008. áprilisában:"Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is testvérek./ Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg."
