kimegyünk a Vörösmarty térre, az ünnepi könyvheti sátrakhoz .- egyre kisebbnek tűnik nekem a tér, és egyre többnek a sátor, meg a szűk térre szoruló emberek köztük, bár az eső nem kedvez a szabadtéri programoknak, hol esik, hol eláll, de Nap csak ritkán süt ki, előkerülnek ernyők, fóliák, vagy pedig esőcseppek áztatják a drága könyveket... amik vannak, szép számban... itt és ott is...

én inkább csak nézelődöm

lányom tevékenyebben jár körbe, ismerősökkel találkozik lépten-nyomon, dedikáltat, könyveket szerez (be) ... (és változatlanul nem örül, ha fényképezek - bár most nem lát(ja), nem működik a vaku se, és tisztes távolságból is, és észrevétlen teszem - bár ez a végeredményre nem vonatkozik.

a litera egyik szerkesztője egész közelről fotózza az épp dedikáló irót, a dedikáló asztala legszéléről, mondom is neki én ilyen közelre sose merészkedek, igaz csak amatőr vagyok - szerényen mondja , ő is, csakhogy ő az Örökkévalóságnak dolgozik (hát akkor  minden érthető...) - (én csak a gépemnek, az emlékeknek - segédeszközként, netán a blogomnak(?) (de oda(ide!) is erősen szűrve...)

dedikálás

Vörösmarty szobra letekint  -  az "ünnepi könyvhét" szinpadán Gryllus zene, háttérben iróportrékkal, elől pedig ernyők hada alatt a hallgatóság

most épp elállt az eső, össze lehet csukni az ernyőt - ne zavarja a hirtelen találkozást - újvidéki ismerősökkel

a szinpadon már "igazi" írók, költök, is, (Nádasdy Ádám, Szabó T. Anna)a rádió munkatársai röpinterjúkat folytatnak velük

Závada Pál - aki gyönyörű (szlovák) mesekönyvet jelentetett meg idén - itt épp felismeri lányom az "Aranysityak" rajzán, - (mi is váltunk néhány szót, a makói koronai ebéd óta már mi is "ismerősöK"-nek is számíthatunk.)

ahogy Takács Tibort Szegedről ismerhetjük.(bár ő is budapesti) Most is  a szegedi  Bába kiadó sátra előtt várja új könyvével olvasóit.

lányomat gyerekkorából ismeri még, irt is róla (a gyerekverseiről) évekkel ezelőtt  egy verset: "Turi Timi verset ir" cimmel. Mig beszélgetnek, addig belenézek a Szegedtől Szegedig antológia köteteibe, amibe idén lányom esszéje jelent meg. (vers, próza után) De ezt majd Szegeden visszük el, a jövő héten... (ott szerényebb de hosszabban tartó a könyvhét – a Dugonics téren...

aliz2. :: 2010. jún. 4. 23:18 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: fotó, irodalom, kultúra, ünnep :: Címkék: Budapest, irodalom, konyv

MEGHÍVÓ-t

kaptam. a Polgármesteri Hivatalból, személyesen. Pedagógusnapi ünnepségre. Különben nem is jutott volna eszembe, hogy június első vasárnapja : pedagógusnap. Makó város önkormányzati képviselőtestülete  szeretettel hívott és várt  a pedagógusnapi ünnepségre, a Hagymaház szinháztermébe, junius 3. péntek 16 órára ... és még azt is odanyomtatták, hogy őszinte tisztelettel számitanak a megjelenésemre. Hát lehet egy ilyen meghivónak ellenállni?, ráadásul a túloldalról kiderült, hogy egy operaénekes, méghozzá az "operák nagy komikusa", Kiss András, aki a Simándy József énekverseny dijazottja - fog ünnepi műsort adni... , meg átadják az öregeknek a diszdiplomáikat, az aktivaknak a nivódijakat...meg a "megbecsülés virágait" átnyújták a kisdiákok... , ezzel köszöntik a vendégeket, meg kötetlenül beszélgethetünk majd az aulában...

Igy is történt minden, a meghívó forgatókönyve szerint, de ami közte... és amikre gondoltam közben, arra nincs szavam...

Úgy vagyok valahogy mint József Attila.

Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.

Én 30 évig tanítottam, vettem részt hivatalos, rutinszerű pedagógusnapi ünnepségeken, és most "nincs szavam"  "a pedagógusnapra"... talán mert már vagy  15 éve  nem vagyok pedagógus. Hivatalosan.

(a polgármester nem értem miről beszél, mivel dicsekedik, helyi viszonylatban, miközben egy kisgyerek hangos gagyogása el is nyomja a beszédét, hiába invitálja, hogy mondják el együtt, én jobban hallom a gyereket, akit érthetetlen okokból nem akar kivinni pedadógusanyja hallótávolságon túlra, a gyémántdiplomás  néni  elvágódik teljes hosszában a szinpadon, miután a meredek lépcsőn egyedül fölevickélt, és belebotlott lába a szinpadi linoleumba, egy ideig nem is lehet tudni, rosszul lett vagy "csak" elesett, végre felsegitik... nem értem miért vidám, vígoperadalokat ad elő az operaénekes, "mikor én olyan szomorú vagyok"

...* kapok egy tétova kisfiútól egy szál hervadozó piros rózsát, a tövisét sikerül ügyesen kikerülni, kapok egy másikat is, amit önkormányzati képviselő ügyvéd osztálytársam nem akar hazavinni.. ,nagykegyesen elfogadom,  amit ő köszön meg, (nem tudhatja, hogy napok óta az egész város összes rózsáját a magaménak érezve, fotózom is..., tudván pedig, hogy kinek virág kell, nem hord rózsaberket...) aztán lent az aulában narancslé, egy kis sütemény, már szinte senkit se ismerek, egy-két ismerős arc rám mosolyog a tömegből (valamikori (már tanár) tanitványok,  inkább, mint kollégák) a kávéház részen egy asztalhoz leülök, hátul, megeszem a süteményt, otthagyom a tányért, és a kávéházi oldalkijáratnál oldalgok el.)

Mert elhagyatnak akkor mindenek

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet....

   Hazátlanabb az én szavam a szónál!
   Nincs is szavam.

   És könny helyett az arcokon a ráncok,
   csorog alá, csorog az üres árok

-----

A versek (egykori tanításaim tárgyai) azok hűségesen elkisérnek, megmaradtak, helyettem is... szólnak... de már nincs kinek. nincsenek már tanitványaim. 

Jaj, ameddig még voltak, lehettek ..., eleget adtam-e belőlük, belőlem?!...

...........

*
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
József Attila: Csöndes, estéli zsoltár)

aliz2. :: 2011. jún. 4. 11:49 :: 11 komment 
Kategóriák: ünnep :: Címkék: irodalom, JÓZSEF, MAKÓ, Pilinszky, tanitas, vers

 A Bartók (művészeti) iskola vizsgakiállitása a Hagymaházban. Igazán elvarázsló. Különösen igy együtt, kavalkádszerűen. Mindig meglep a gyerekek csodálatos és bátor kreativitása.

Csak azt nem értem, később hova lesz?

május 12

egy transzperszonális pszichológai antológiát lapozgatok, az Alexandra könyvesboltban, 3 szerzővel, fele szöveg Ken Wilberé... (ő ,2 teljes kötetben megvan nálam, már,(Integrál szemlélet, A szellem rövid története) irtam is róla, róluk) a Szintézis előadások kapcsán...

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/05/17/a_szintezis_szintezise/

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/05/20/zarokerekasztal_szintezis/

Assagioliról, itt a Szintézisben hallottam először, Héjjasstól, akinek könyveiben is lenyűgöztek a kvantumfizikával, a buddhizmussal, a keleti filozófiákkal feltárt analógiák... most "beleestem"

egy Assagioli fejezetbe, ami főleg a spirituális felébredésről illetve az azt követő krízisről szólt... rávilágított, hogy szükségszerű, hogy a tudatfelettiből érkező (tehát onnan!:), (mert az is kérdéses volt, eleinte, hogy honnan..., és hogy az bent van vagy kint, bár ez a dilemma némileg meg is maradt illetve a kettőt inkább ne válasszuk szét, mechanikusan semmiképp!) szóval a tudatfelettiből érkező energiahullámok..., megvilágosodásszerű élmények szükségképpen csak átmenetiek lehetnek, utánuk (annál inkább hullámvölgy - veszteségérzés) krízis jöhet (sőt meg is előzheti)...Ez a "felettes tudat", ha úgy vesszük, nem  "normális", de nem tévesztendő össze a normális alatti változatával - bár pszichiáterek nem egyszer nem tudnak különbséget tenni köztük (különösképp, ha ők maguk nem éltek át hasonló normalitás feletti eltérést, így nem is igen tudhatják miről is van szó... annál is inkább mert kevés "szó" esik ezekről a dolgokról (nem is igen van rájuk szó) Jó, hogy Assagioliék találnak rá... (csak én most könyv és jegyzetek híján nem tudtam pontosan közvetíteni ezeket - mindenesetre olvasni jó volt…) Ő maga is azzal fejezte be a gondolatmenetét, hogy integrálni kell, a tudatfeletti élmények hozadékát, nem elfeledkezve róla, hogy mindez az élmény nem a személyes én, nem az ego történése, hanem  a Nagy Éné, a fölöttünk állóé (ami felé törekedünk - hol jobban hol kevésbé közelítve meg, föl-le) És hogy jó lenne, ha minél többen tudnának erről a témáról... és nem valótlannak tekintve...

és igen: nem elfelejtve, hogy ez nem a személyes én, nem az ego történése volt (tehát a kint és bent kérdése így értelmetlen is... mert egy magasabb minőség!ilyen értelemben mindennapi énünk fölött álló is... egyúttal persze a "normális" fölött is... a transzcendens...

Most arra gondolok, hogy talán azért is jár(t) egy kitágított tudatérzékeléssel, sőt érzékszerveken túli érzékeléssel

És mindenesetre megnyugtató annak leszögezése, hogy ez az állapot nem is lehetne tartósan fenntartható, ebbe bele kell törődni, de ha már volt "ilyen", akkor valahogy mégis csak be kéne építeni, azt ami volt, abba ami van,  és nem "letagadni"... (persze nem is lehet) (csak nehéz beszélni róla,autentikusan)....

aliz2. :: 2012. jún. 3. 19:26 :: 2 komment :: Címkék: könyv, pszichológia

Sirály-ba megyünk az esőben, lányommal. A Sirályról már sokat hallottam, olvastam, tudom is, hol van, ismerem is a környéket, végig a körútról lekanyarodva a Király utcán, el is haladunk - közben megmutatom lányomnak a nagy diszes sarokházat, -szemben a Zeneakadémiával -, ahol nagybátyámék laktak, a 3. emeletén, még a balkont is meg tudom mutatni, majd otthon a képeket, amik ott készültek, anno 1957 nyarán, megszakitva utunkat Balaton felé tartva... (én 14, unokahúgom 4 rajta, és anyásan karolom át, bár ott van -akkor még - az igazi anyukája is..., mögöttünk... és a képet az én anyukám csinálta) ugyanerrefelé jártunk már lányommal együtt is, amikor kb.15 éve a Cimbora c. irodalmi gyerektévéműsornak volt itt egész napos jubileumi felvétele, ahol saját verset mondott el, A kisgyerek ciműt - amit 93-ban írt, "már" 9 évesen , utána este az Operaházba mentünk Varázsfuvolát hallgatni-nézni...

most az Ex Symposion bemutatójára megyünk együtt, már ő is felnőtt, de a a folyóirat tematikus száma: "Rendszerváltás gyerekszemmel", a gyerekkori emlékeket idézi - amibe lányom is "benne van" (első olvasásra kissé meghökkentő című írással...:"Én itt csak csupa segget látok" - de az irásból minden kiderül- az "indoklás" ... a gyerekszemmagasságról is..., meg egyebekről)

ez itt a Sirály,

 belépés után vissza is fordulok, ki a friss levegőre, mégha esik is; füstös a "kocsma"rész, nagy a dohszag a piNcében (ott lesz a rendezvény, de korán van még, csak a székeket tologatják, sok lesz a vendég, csak elférjenek (a galériából már leszorultak,

de egyre többen jönnek is majd... itt is alig férünk - úgy néz ki több ez mint, irodalmi rendezvény - azon nem szoktak ennyien lenni -

részletek hangzanak el a szövegekből, a 80-as években születettek visszemlékezései kiskorukra, amik egybeestek a rendszerváltás éveivel...

lányom is felolvas, ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem kell csak az emlékezetére hagyatkoznia, mert szószerint felolvashatja azokat a mondatokat, amiket gyerekként mondott a történelmi napokban - merthogy anyja(én) szorgalmasan lejegyezte(m)... (nem hittem, hogy majd egyszer ilyen környezetben fognak elhangzani, ilyen összegüggésben - de örülök neki, nem körmöltem hiába - hozzájárulhattam a (már)történelem felidézésének hitelességéhez... S hogy a közönség is jót szórakozik - miközben "el is gondolkodik" - feltehetően, az csak plusz... (kár hogy a rajzok (a politikai karikaturák) nem láthatók, de a litera lehozza később az egyiket, a Gorbacsovot ábrázolót))

(a bemutatóról is tudósit:http://www.litera.hu/hirek/rendszervaltas-gyerekszemmel

Kőszeg Ferenc (rendszerváltó felnőtt) most aranyos bácsiként idézi fel a rendszerváltás napjait; az elégikusnak (szerintem inkább nosztalgikusnak) mondott szövegei, gyerekei lábjegyzeti kommentjeit is tartalmazza - persze ők máshogy emlékeznek - most, felnőttként...

mindenki máshogy emlékezik

mégis van ebben az egészben valami félelmetes egyöntetűség, úgy tűnik, ugyanazok az élmények, ugyanazok a reflexiók, mintha minden gyerek ugyanazt az életet élte volna - kisebb különbségektől eltekintve. ugyanaz a tévéműsor, a Dagower bácsi, amit megszakitott Antall József halálának bemondása - mint generációs trauma...

mintha tényleg egy generáció lennének- de ez csak utólag, most derül ki - mint mindig

most amikor el se tudják még /már dönteni felnőttek-e már vagy gyerekek-e még..

valami ilyesmiről faggatja őket a rádióriporter is, a közelemben, ahogy félfüllel hallom

gyerekként minden esetre elég felnőtteknek tünnek, tűntek

meg is fordul a fejemben, hogy talán rájuk kellett volna bizni a rendszerváltást.

 akkor talán jobban sikerül.

most már elkéstünk. ezzel is.

aliz2. :: 2010. jún. 3. 23:15 :: 3 komment
Kategóriák: kultúra :: Címkék: emlekezes, jelen, kapcsolatok, kultura, lanyom, mult

Lányom ma védte meg a médiatudományi (kommunikáció)  szakdolgozatát az államvizsgán. Jelesre. (Bár -jellemző módon -elégedetlenül, vagy csak volt egy kis "szülés utáni depresszióhoz hasonlítható"múló  lehangoltsága.(?)...)  Este pedig diplomahangversenyre volt meghívva. Egykori kis iskolatárs-barátnő sőt kamarazenésztárs adta csellóhangversenyét a konzervatóriumban. Közben én itthon kikerestem a legelső kamerazenekari kisiskolás fényképüket...itt még pöttömök, de egész 8.-ig játszottak együtt, és voltak jó barátnők, hétköznapokban, és ünnepnapokon, születésnapokon, szilvesztereken is... És miközben kerestem a kamerazenekari fényképüket...anno 1994... ők is épp a kamerazenélési emlékeiket elevenítették fel a diplomahangverseny utáni fogadáson... meghatódottan, nosztalgiával. Lányom zongorázott (darabját is játszották), az egyik hegedűssel ment el a hangversenyre (a képen nem ő látható, később viszont ő lett a masszív tag és jóbarát), a másik hegedűs meg csak azért nem volt jelen, mert neki épp holnap lesz a (francia) államvizsgája... (amúgy együtt játszik most az én lányommal egy új zenekarban) 

Hogy lányom majdnem könnyekig hatódott az egykori zenésztárs diplomahangversenyén, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy nem bánta-e meg, hogy - a sok zenei élmény, szereplés, komponálás, siker meg a sikeres konzervatóriumi felvétele ellenére - mégsem maradt a zenei tanulmányoknál... de azt mondta, hogy nem... Én is hasonló cipőben jártam, a hegedüléssel, két év zenekonzervatórium után kimaradva már a konziból, az érettségi évében - folytathattam volna utána, de mivel felvettek a bölcsészkarra is - amellett döntöttem...

(Pedig zongoraművész nagymamám biztos nem bánta volna, ha másképp..., és néha az én fejemben is megfordult...) 

De a zene mindenképp benne az életünkben. És marad is.

aliz2. :: 2008. jún. 3. 23:17 :: 2 komment :: Címkék: emlekek, kapcsolatok, lanyom, zene

– Eredeti nevem: Szacsvay-Fehér László. Apai nagymamám volt Szacsvay lány, édesapám pedig, aki tanár volt, felvette a nevét, így lett Szacsvay-Fehér Tibor. Hogy mi állhatott a névmódosítás mögött, csak találgatni tudok. Elképzelhető, hogy a II. világháború idején nem akarta, hogy azt higgyék róla, hogy magyarosította a nevét. Én katolikus vagyok, édesanyám református, de az ő anyja zsidó.

hm, éreztem én, 8de ez nem hangzott el, igy a dijátadáson9

az Orfeum nem volt siker a zsidóknál..Izraelben.pl ebből 

azért meg kéne súgni neki, hogy annak számit, (származásiag) s ha az anya anyja zsidó volt ő(k) is az(ok)

mindegy..(nem kéne szégyellni)

mindenesetre a dijatáadó végén úgy beszélgettek Réz Ádámmal a szinpadon 

mint hacsek és sajó

amúgy nem számit, jó színész és kész, megérdemelte ő is a Páger-dijat!

mégha úgy is hallgatta végig a laudációját, mintha nem érdemelné meg

pedig...

na és ahogy elmondta Kosztolányitól a Mostan szines tintákról álmodom-ot...

(elütve viccel, hogy ezzel váltotta ki a z érettségin a matek jegyét)..

tüneményes ember, tüneményesebb szinséz

ámulok a Szépművészeti Múzeumban

tényleg művészi képek előtt, a fotóművészet hajnalán

művészibb, mint a későbbiek

igaz, még nem az ami, a fotó nem fotóra, hanem egy másik (régibb, bejáratottabb) művészeti ágra akar hasonlítani, nevezetesen a festészetre ( a pictoralizmus elnevezés is erre utal)

Emersontól olvasom a falon, elgondolkodva:a valóság valamennyi részlete metsző élességgel adható vissza a fotón, és épp ez a hátránya is egyben... művészi szempontból.

a művészet ugyanis - ahogy Arany is monda - nem a rész szerint igazat adja vissza, hanem ami egészben az

vagy ahogy József Attila, az igazat akarja mondatni, nem csak a valódit...

a pictoralizmus festőien fotóz, akár az impresszionisták: tájképek, csendéletek, portrék

aztán előjönnek egy újabb korszakban a fotók igazi sajátosságai a 

dokumentum jelleg ("a fotók nézzenek ki úgy mint a fényképek" igényt megvalósitva)- egészen az  új tárgyilagosság új látásmódjáig

aztán látok egy filmet , mozgófotókból:, szójátékos, anagrammás cimmel: ANEMIC CINEMA - a mozgó spirálok majdnem beszippantanak, kóvályogva hagyom el a fotócellán keresztül a kiállitó termeket...

a muzeumshopba lépve, veszek egy noteszt meg egy tükröt a plakát különleges képével. ("neve, ha van csak árúvédjegy"…)