MEGHÍVÓ-t

kaptam. a Polgármesteri Hivatalból, személyesen. Pedagógusnapi ünnepségre. Különben nem is jutott volna eszembe, hogy június első vasárnapja : pedagógusnap. Makó város önkormányzati képviselőtestülete  szeretettel hívott és várt  a pedagógusnapi ünnepségre, a Hagymaház szinháztermébe, junius 3. péntek 16 órára ... és még azt is odanyomtatták, hogy őszinte tisztelettel számitanak a megjelenésemre. Hát lehet egy ilyen meghivónak ellenállni?, ráadásul a túloldalról kiderült, hogy egy operaénekes, méghozzá az "operák nagy komikusa", Kiss András, aki a Simándy József énekverseny dijazottja - fog ünnepi műsort adni... , meg átadják az öregeknek a diszdiplomáikat, az aktivaknak a nivódijakat...meg a "megbecsülés virágait" átnyújták a kisdiákok... , ezzel köszöntik a vendégeket, meg kötetlenül beszélgethetünk majd az aulában...

Igy is történt minden, a meghívó forgatókönyve szerint, de ami közte... és amikre gondoltam közben, arra nincs szavam...

Úgy vagyok valahogy mint József Attila.

Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.

Én 30 évig tanítottam, vettem részt hivatalos, rutinszerű pedagógusnapi ünnepségeken, és most "nincs szavam"  "a pedagógusnapra"... talán mert már vagy  15 éve  nem vagyok pedagógus. Hivatalosan.

(a polgármester nem értem miről beszél, mivel dicsekedik, helyi viszonylatban, miközben egy kisgyerek hangos gagyogása el is nyomja a beszédét, hiába invitálja, hogy mondják el együtt, én jobban hallom a gyereket, akit érthetetlen okokból nem akar kivinni pedadógusanyja hallótávolságon túlra, a gyémántdiplomás  néni  elvágódik teljes hosszában a szinpadon, miután a meredek lépcsőn egyedül fölevickélt, és belebotlott lába a szinpadi linoleumba, egy ideig nem is lehet tudni, rosszul lett vagy "csak" elesett, végre felsegitik... nem értem miért vidám, vígoperadalokat ad elő az operaénekes, "mikor én olyan szomorú vagyok"

...* kapok egy tétova kisfiútól egy szál hervadozó piros rózsát, a tövisét sikerül ügyesen kikerülni, kapok egy másikat is, amit önkormányzati képviselő ügyvéd osztálytársam nem akar hazavinni.. ,nagykegyesen elfogadom,  amit ő köszön meg, (nem tudhatja, hogy napok óta az egész város összes rózsáját a magaménak érezve, fotózom is..., tudván pedig, hogy kinek virág kell, nem hord rózsaberket...) aztán lent az aulában narancslé, egy kis sütemény, már szinte senkit se ismerek, egy-két ismerős arc rám mosolyog a tömegből (valamikori (már tanár) tanitványok,  inkább, mint kollégák) a kávéház részen egy asztalhoz leülök, hátul, megeszem a süteményt, otthagyom a tányért, és a kávéházi oldalkijáratnál oldalgok el.)

Mert elhagyatnak akkor mindenek

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet....

   Hazátlanabb az én szavam a szónál!
   Nincs is szavam.

   És könny helyett az arcokon a ráncok,
   csorog alá, csorog az üres árok

-----

A versek (egykori tanításaim tárgyai) azok hűségesen elkisérnek, megmaradtak, helyettem is... szólnak... de már nincs kinek. nincsenek már tanitványaim. 

Jaj, ameddig még voltak, lehettek ..., eleget adtam-e belőlük, belőlem?!...

...........

*
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
József Attila: Csöndes, estéli zsoltár)

aliz2. :: 2011. jún. 4. 11:49 :: 11 komment 
Kategóriák: ünnep :: Címkék: irodalom, JÓZSEF, MAKÓ, Pilinszky, tanitas, vers