azt hiszem még mindig a Glorius Makó legelegánsabb értelme, de a hanyatlás jelei már felütötték a fejüket
ime
vacak, gyűrött szalvetta
csorba a csésze
vágott virág helyett zöld
sárgul a pálma levele
viszont a rakottkrumpli jó, a korhely leves nem (persze lehet, hogy az a baj, hogy nem vagyok korhely :)
***
az árszinvonal voszont emelkedett, 2190 egy kétfogásos menű
ha meglátok két évszámot kötőjellel összekötve, valaki neve után, máris beleborzongok
(pedig a fele mindenkinek születése óta készen áll)
de az a második lezáratlanná és visszavonhatatlanná teszi - végérvényesen.
egy élet... kezdete és vége - két szám közé szorítva
megdöbbentett tegnap Morcsányi Géza neve után...
én nem ismertem őt közvetlenül, de ki ne ismerte volna mint a Magvető könyvkiadó nagytekintélyű , nagyformátumú igazgatóját, mint dramaturgot s számtalan orosz irodalmi klasszikus forditóját, nomeg egy dijazott film főszereplőjét (engem ez a meglepő szereplése hagyott a leghidegebben)
egyből lányomra gondoltam, aki őáltala került a Magvető kiadóba immár 10 éve
egy próbaszerkesztéssel egyből felvette szerkesztőnek, s azóta már főszerkesztő, és imád ott dolgozni, mégha rengeteget is. azt hiszem igazi tanitómestere volt a Morcsányi (aki időközben ugyan elhagyta konkrétan a Magvető igazgatását, de azt hiszem szelleme ottmaradt...s a Magvető neki köszönheti ma is, ami...
mindössze 70 évig élt, (ez ma már nem számit nagy kornak). olvasom két lánya, unoka marad utána felesége mellett (akiről egyébként mint Malackáról évekkel ezelőtt láttam egy megrázó filmet, a rákkal való sikeres küzdelméről...A férjének nem sikerülhetett? (olvasni utalásokat betegségéről, bár mindenkit váratlanul és megrázóan ért a hir)
látom, két órája lányom is felrakta ugyanezt a képet a Magvető nekrológjával, remélem nem viseli meg túlságosan, erős lány!
újra megnéztem a Legénylakást
a múltkor az eleje elmaradt, most csak azt akartam pótolni, de képtelenség volt kiszállni belőle, mikor vége lett akkor is sajnáltam...
két ekkora szinészt! mint Chirley MacLaine és Jack Lemmon...!
eredetileg , Szegeden, a Belvárosi moziban láttam,, azaz láttuk, az 1960-as filmet 1961-ben - friss egyetemistaként első egyetemi szerelmemmel...
próbáltam nézni akkori szememmel, de képtelenség...
minden elmúlik...
de a (film)művészet örök
kicsit meglepődtem.. ma kaptam meg unokabátyám majd 200 oldalas önéletrajzát
(persze angol nyelven), s abban rögtön kiszúrtam egy részt az 52-en ,
amiben rólunk ir (amúgy később is)
unokabátyám velem akkoriban:
végre elmúltak az ünnepnapok, és jönnek a hétköznapok
tudom, nem népszerű ez a látásmód, de számomra igaz, sose szerettem az ünnepeket, tán csak gyerekkoromban, igen, akkor még igen, de túl sok kellemetlenség jött később az ünnepeimhez, ahhoz hogy ne szeressem
van még pár nap múlva egy szülinap(om) az is csak gyerekkoromban volt az igazi, amikor minden percét ki akartam élvezni különlegesként, most leginkább elfelejteném
pláne, hogy ennyi lett, bár inkább hálásnak kell lennem érte... hogy megértem (de ennek egy előnye van, hogy egyéni , s igy inkognitó is maradhat és nem általános)
é mikor először láttam 90 évet köszöntő fényképét, nem ismertem fel--
azt hiszem nem is csoda... Ha csak összevetjük e régi , gimibeli fotóval (ahol zsürizünk a ki tud többet a Szovjetúnióról vetélkedőn)
de mikor kiderült, hogy ő az, Dégi Imre, egykori, régi kollegám, nagyon megörültem neki, hogy "meglett" a már elveszettnek hitt
mert évek óta nem láttam-hallottam - eltűnt szemem elől
a szavaiból pedig kiderült, hogy ugyanaz az érdeklődő, lelkes, jószándékú , szeretteli ember -- aki volt!
Isten éltesse!
Eszembe jutott valami
egyszer már becsöngetés után egy beszélgetésünknek nem értünk a végére, igy égy kicsit kéve indultam az asztala mellől órámra
később az ighelyettesem jegyzeteiben, miközben a titkárnővel mást kerestünk (mikor s hol kell helyettesitenem)
megtaláltam a párbeszédünk utolsó mondatatait
elgondolkoztatott
de mikor kikértem nem létező "megfigyelési" irataimat a Hivatalból..s-megkönnyebbúlésemre -emmi nem volt ott. (nemrég jutott eszembe, hátha nem is engem , hanem őt figyelték meg?!
esti telefonbeszélgetés lányommal
közben kiszól a férjének, hogy telefonálok
miért, mit mondott?
hogy meghalt Pele
ja, azt én is mondhattam volna! 82 éves volt, s rákban...
de jut eszembe , egy osztálytársam is, P,J.
voltam a temetésén?
nem, nem járok temetésekre, nekrológot irtam, mint minden közelibb ismerősről szoktam..mindent kiírok magamból (hiszen tudod, ha nem is olvasod)...most meglepetésemre hatszázvalahányan olvasták, mert valaki megosztotta..egy makói lapra is.(egyébként nem is tudhatják hogy én irtam, nem tudhatják ki az az aliz...)
Peléről nem akartam irni, hiszen ő nem "közeli ismerős", bár gyászolja az egész világ, s nem csak hatszávalahányan - méltán
Nem vagyok focirajongó, hidegen hagy... de az ő nevét ismertem, mert fogalom, s lám ezen a képen látszik, milyen jó , szeretetteli ember lehetett, ahogy a "mi "Puskássöcsinket öleli
akárcsak Chagall Picassot...
a nagyoknak nagy a szivük is...
Matisse képeivel találkozva jut eszembe, hogy kb 1960-as évek második felében Győrben voltam egy orosz továbbképzésen, ahol a strandon egy társunk azt mondta, hogy nagyon hasonlitok Matisse nőalakjaira..
holott arcuk meglehetősen üres!!!
el-elnézve Matisse a nagyvonalóságát, ,a nőalakok vonástalan arcát, változatlanul nem értem, akkor miben hasonlitottam (az ürességben?! :)
még egy érdekesség, akkor nyáron a tanfolyam után Bécsbe utaztam a nagybátyámhoz, pár évvel azelőtt 64-ben viszont épp a kép helyszinén, Nizzában voltam náluk... :)
meglepetésszerűen látom valahol lányom nevét a z ÉS karácsonyi duplaszámában (mert már lányom nem is közli velem publikációit)
Közös történetek a cime
és izgatott boldogsággal olvasom
előbb reklám után a neten
majd pedig persze megvásárolom a postán, gyűrötten, 1800Ft-ért (ki se merték rakni a többi lap közé az ára miatt - pedig ugyan ki lopta volna el? - nem olvassák errefelé)
és viszem magammal a 6. hanukagyertyagyújtásra, ahol most több fiatal is, mondom viccesen, a hónom alá mutatva, lányom is itt van (képletesen) és alig várom, hogy a közeli cukiban kiteregessem és elolvassam igazi betűkből:
szeretem lányom tárcáit (de jó volt mikor egy egész évben irta a ÉSbe...meg korábban évekig a Szegedi Egyetembe) remek stilusa miatt, meg -bevallom- azért is, mert az én tartózkodó -rejtőzködő (bár nem szereti ha mondom, de igaz: titkolozó) lányomból ilyenkor mindig felszakad valami személyes! Ls ugyanakkor az izzig-vérig bár decensen közösségi ember.
"Ha ilyen-olyan okokból felszámoltuk a régi közös történeteinket, valamit ki kell találnunk helyettük, hogy újra kapcsolódni tudjunk egymáshoz – és ne csak azokhoz, akik eleve olyanok, mint mi vagyunk. A közös történetek ereje ugyanis még a hatalomnál is erősebb, és bár a hatalomnak hatásosabb eszközei vannak a történetmesélésre, közössé csak mi, a társadalom tehetjük ezeket az eseményeket. Ha szabadságra vágyunk, azt sem egyenként, sem puszta tagadással nem vívhatjuk ki. Kellenek közös történetek, amelyekhez közösen tudunk csatlakozni. Ahogy a dal mondja: el kell kezdenünk élni, hogy legyen mit mesélni."
És mi is lenne a legfontosabb, mi és a többiek, a többiek is a mi szemünkön keresztül...
"Soha nem néztem a tévében a budapesti tűzijáték közvetítését, de később, immár budapestiként mindig is szerettem kimenni a rakpartra, még akkor is, ha a hozzánk közel eső szakasznál már semmit nem lehet hallani a zenéből, és a kilátás sem a legjobb; sőt ezzel együtt. Ilyenkor legalább annyira a tömeget nézem, mint a látványosságot: hogy lehet, hogy vannak, akikkel noha egy környéken lakom, csak ilyenkor látom őket? Kikkel élünk együtt, milyenek vagyunk, hogyan öltözünk, hogyan beszélünk a gyerekeinkkel, és mi vajon milyennek tűnünk a mások szemében? És olyan jó, hogy ilyenkor mégis közösen csinálunk valamit, még ha az csupáncsak annyi, hogy egy irányba nézünk"
ez most pont ilyen irás : Közös történeteink
s benne van, igen feltört, az egykori vidéki kislány is, augusztus huszadikákon, amit annyira szeretett, közösségi élményeiért..(mert ő sajátos módon de izzig-vérig közösségi, társas ember) .Lám csak benne van az is, aki volt! Boldoggá tesz... duplán... mert meg is irja, meg is örökiti....nem múlik semmi el!
"Gyerekkoromban nagyon szerettem az augusztus huszadikákat. A kisvárosban, ahol felnőttem, mindig ugyanúgy történtek a dolgok: kirakodóvásár, kiállításmegnyitó, fúvószenekari koncert. A legjobb mégis az esti tűzijáték volt: a belvárosban, a gimnázium homlokzatáról lőtték fel a rakétákat, amitől nem lehetett elég távol állni, füstös volt és kényelmetlen, de a miénk. Nem is maga a tűzijáték, hanem hogy mindenki kint volt az utcán, mint egy falusi búcsúban: az iskolai klikkek hirtelen feloldódtak, az elköltözöttek visszalátogattak, mindenki kint! A séta a tűzijátékhoz és vissza: a tömeg, mint egy jól működő szervezet vérkeringése, a legkisebb utcákig is elért. Felemelő volt és hangulatos: nem voltunk egyedül."
vége a karácsonynak, hanukának... kihúnytak a fények... bár hosszabbak a nappalok (a világosság) sót a nap is sütöget (de bennem sajnos nem...)
úgy megszoktam már a napi hanukagyertyagyújtásokat, hogy szinte hiányzik ( meg az legalább ürügyet is adott a kimozduláshoz) (amit karácsony óta nem tettem)
a hatodik gyertya gyújtásakor meg is szaporodtunk ... B. Zs. két lányunokájával, párjaikkal meg öccsével... (épp előtte való nap emlegettem őket, a hiányukat, s lám.. hatott?)
igaz, hetedik napra már megcsappantunk
a nyolcadikon se tolongtunk
de remélem mielőbb tartósabb fény lesz kint is bent is
