Tímea költő, a Magvető főszerkesztője: Veszélyes, amikor elfelfejtünk gondolkodni, és csak mondjuk, amit mások is
KULTÚRA
remélem meg tudom venni a nyomtatott példányt mert ott olvasható a teljes interjú
de nincs nyimtatott váltpzat! csak fizetés online!!!!
ez csak bevezető, de szerencsére van két fotója is (még jó, hogy "közserepel" lányíom, oly ritkán láthatom amúgy...)
| Turi Tímea költő, szerkesztő |
|
1984-ben született Makón. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kommunikáció és magyar szakon diplomázott. Az idén megjelent Egyszerre egy beszéljen a negyedik verseskötete. A Magvető Könyvkiadó főszerkesztője. |
hvg360: Nem szereti a költő szót használni. De akkor minek nevezi magát?
És mi a gond a költő elnevezéssel?
Turi Tímea: Én szerkesztőnek gondolom magamat. Ez a munkám, a Magvető Kiadó
főszerkesztőjeként dolgozom. A költő szót több ok miatt nem szeretem.
Nem szeretem a hangzását: a pénzköltés, meg a tojásköltés is eszembe jut róla.
De valószínűleg nem a szóval van baj, hanem velem – tudom, hogy ez az én hárításom.
hvg360: Úgy gondolja, hogy a költő szó az egyfajta romanticizálása valaminek?
T. T.: Azt szoktam mondani, hogy szerkesztő vagyok, aki szokott írni.
Az is a bajom a költő szóval, hogy nem lehet úgy csinálni,
mintha a költészet nem lenne társadalmi legitimációs válságban.
Az a mondat, hogy „Én költő vagyok”, az egy kimondhatatlan mondat.
Ha a nagyobb közösség, a társadalom úgy dönt, hogy valaki költő, akkor az költő.
Ha a költő magát nevezi ki annak, akkor nem az.
Szerintem az is bennem van, hogy az ember ezt soha nem mondhatja magára.
hvg360: Ezek szerint akkor ezt egy író sem teheti meg magával?
T. T.: Ma sokkal többen olvasnak prózát, mint verset.
Nem az irodalom egésze van legitimációs válságban, hanem a költészet
. Személy szerint még azért is távolítom magamtól ezt a szerepet,
mert a versírás olyan tevékenység, ami nem folyamatos az időben.
Míg a prózaírás igen – oda kell ülni akkor is, amikor nincs kedve az embernek.
Én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy akkor írjak, amikor van kedvem, vagy,
ha úgy érzem, hogy muszáj. Nem foglalkozom minden nap a versírással.
hvg360: Láthatóan nem igényli önmaga piedesztálra emelését,
ugyanakkor már gyerekként jelentek meg verseskötetei –
a mínusz egyedik és az első, ahogy fogalmaz –,
ami azt jelzi, hogy volt önben egy egész korai elköteleződés az iránt, hogy írni akar.
T. T.: Hogy gyerekként mit akar az ember, az egy bonyolult dolog.
A kilencvenes évek meg egy kulturális aranykor volt. Voltak versíró-versmondó pályázatok,
nekem meg voltak verseim, ezekre felfigyeltek, a szomszéd iskola informatikagyakorlatán
begépelték a szövegeimet, egy kis szegedi kiadó kiadta.
Az anyukám is támogatott, az iskolám is, és lett ennek a könyvnek valamifajta publicitása is.
Utólag úgy látom, hogy ez azért volt szerencsés időszak,
mert kaptam egy dózis védőoltást a nyilvánosságból.
Szép volt, jól volt, tudom, hogy milyen, és már nem kergetem a hírnevet.
Mindez egyébként azt is eredményezte, hogy kamaszkoromban minden akartam lenni,
csak irodalommal nem szerettem volna foglalkozni.
Erről szól még a cikk:
- A költészet válságának okairól. És a kivezető utakról.
- A közösségi médiában és azon kívül zajló párbeszédekről.
- A nők helyzetéről, és arról, hogyan beszél erről költészetében.
- A hétköznapok és a közélet átalakuló viszonyáról.
- Személyességről és távolságtartásról.
- A kultúra mai társadalmi szerepéről.
