Tímea költő, a Magvető főszerkesztője: Veszélyes, amikor elfelfejtünk gondolkodni, és csak mondjuk, amit mások is
KULTÚRA
remélem meg tudom venni a nyomtatott példányt mert ott olvasható a teljes interjú
de nincs nyimtatott váltpzat! csak fizetés online!!!!
ez csak bevezető, de szerencsére van két fotója is (még jó, hogy "közserepel" lányíom, oly ritkán láthatom amúgy...)
Turi Tímea költő, szerkesztő |
1984-ben született Makón. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kommunikáció és magyar szakon diplomázott. Az idén megjelent Egyszerre egy beszéljen a negyedik verseskötete. A Magvető Könyvkiadó főszerkesztője. |
hvg360: Nem szereti a költő szót használni. De akkor minek nevezi magát?
És mi a gond a költő elnevezéssel?
Turi Tímea: Én szerkesztőnek gondolom magamat. Ez a munkám, a Magvető Kiadó
főszerkesztőjeként dolgozom. A költő szót több ok miatt nem szeretem.
Nem szeretem a hangzását: a pénzköltés, meg a tojásköltés is eszembe jut róla.
De valószínűleg nem a szóval van baj, hanem velem – tudom, hogy ez az én hárításom.
hvg360: Úgy gondolja, hogy a költő szó az egyfajta romanticizálása valaminek?
T. T.: Azt szoktam mondani, hogy szerkesztő vagyok, aki szokott írni.
Az is a bajom a költő szóval, hogy nem lehet úgy csinálni,
mintha a költészet nem lenne társadalmi legitimációs válságban.
Az a mondat, hogy „Én költő vagyok”, az egy kimondhatatlan mondat.
Ha a nagyobb közösség, a társadalom úgy dönt, hogy valaki költő, akkor az költő.
Ha a költő magát nevezi ki annak, akkor nem az.
Szerintem az is bennem van, hogy az ember ezt soha nem mondhatja magára.
hvg360: Ezek szerint akkor ezt egy író sem teheti meg magával?
T. T.: Ma sokkal többen olvasnak prózát, mint verset.
Nem az irodalom egésze van legitimációs válságban, hanem a költészet
. Személy szerint még azért is távolítom magamtól ezt a szerepet,
mert a versírás olyan tevékenység, ami nem folyamatos az időben.
Míg a prózaírás igen – oda kell ülni akkor is, amikor nincs kedve az embernek.
Én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy akkor írjak, amikor van kedvem, vagy,
ha úgy érzem, hogy muszáj. Nem foglalkozom minden nap a versírással.
hvg360: Láthatóan nem igényli önmaga piedesztálra emelését,
ugyanakkor már gyerekként jelentek meg verseskötetei –
a mínusz egyedik és az első, ahogy fogalmaz –,
ami azt jelzi, hogy volt önben egy egész korai elköteleződés az iránt, hogy írni akar.
T. T.: Hogy gyerekként mit akar az ember, az egy bonyolult dolog.
A kilencvenes évek meg egy kulturális aranykor volt. Voltak versíró-versmondó pályázatok,
nekem meg voltak verseim, ezekre felfigyeltek, a szomszéd iskola informatikagyakorlatán
begépelték a szövegeimet, egy kis szegedi kiadó kiadta.
Az anyukám is támogatott, az iskolám is, és lett ennek a könyvnek valamifajta publicitása is.
Utólag úgy látom, hogy ez azért volt szerencsés időszak,
mert kaptam egy dózis védőoltást a nyilvánosságból.
Szép volt, jól volt, tudom, hogy milyen, és már nem kergetem a hírnevet.
Mindez egyébként azt is eredményezte, hogy kamaszkoromban minden akartam lenni,
csak irodalommal nem szerettem volna foglalkozni.
Erről szól még a cikk:
- A költészet válságának okairól. És a kivezető utakról.
- A közösségi médiában és azon kívül zajló párbeszédekről.
- A nők helyzetéről, és arról, hogyan beszél erről költészetében.
- A hétköznapok és a közélet átalakuló viszonyáról.
- Személyességről és távolságtartásról.
- A kultúra mai társadalmi szerepéről.