meglepett...

csupa csont...

" de ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja" (?)

Dömötör Mihály életművébe jól beleillik, ami a romlás virágai, az elmúlásé... (temetől, hervadt vrágok, keresztek...angyalok)

de mondott egy érdekeset, s számomra annyira ismerőset:

hogy ő valójában az életben nem ilyen melankolikus ember, mint fotóművészként,a témái, de valahogy, ha fotózik, mindig ez jön elő belőle: a múlandóság érzete, hogy mégis csak egyszer mindannyian meghalunk

mintha magamat hallottam volna, bár nem vagyok semmilyen művész,  de ugyanigy vagyok a verseimmel...miknek alanya nem egészen azonos az én -kevésbé melankolikus - mindennapi énemmel....

de ha alkotunk valahogy mindig ez jön ki belőlünk (?)