jában azonban a kortárs irodalmi mező piackritikájáról szeretnék beszélni. Valami van a levegőben: de a kérdésről való beszélgetés eddig nem vált valódi vitává.

Milbacher Róbert esszéje „a magas irodalom lektűrösödéséről” beszél, Gerőcs Péter szerint „a[z irodalmi] szakma is meghalt vagy kimúlóban van”. (Mindkét írás az ÉS-ben jelent meg.) A mindig elegánsan érvelő Takáts József Átrendeződések című tanulmánykötetében a kétezres évek prózáját vizsgálva állítja, hogy „a realista, a tematikus vagy a történetmesélésre épülő széppróza visszatérése piaci kihívásokra adott felelet is”. Schein Gábor pedig izgalmas és méltatlanul keveset idézett, Újra a határon című Kalligram-tanulmányában a kilencvenes évek nagy kulturális átrendeződései kapcsán kutatja, a piac működése hogyan befolyásolta az írói magatartásokat is.

De nemcsak a kritikákban és a tanulmányokban szólalnak meg a gyakran kettős kötődésű (tudós és szépíró) szerzők, nemegyszer a szépirodalmi szövegek maguk lesznek a kritika hangjai. Bartók Imre a Lovak a folyóbannal egy egész regényt szentel annak, milyen ellentmondásosan fontos egy író számára az általa egyébként méltatlannak tartott közeg elismerése. Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című könyvében transzparensen átvilágítja az irodalmi szocializáció intézményrendszerét az első ösztöndíjkérelemtől a verseit közreadó kiadóval való tárgyalásig. Néha a piackritika nem a szövegben, hanem a szöveg mellett jön létre: Szá­lin­ger Balázs magánkiadásban jelenteti meg a könyvét, és az irodalmi intézményrendszerből való kilépés kommunikációja így válik az irodalmi nyilvánosság érdekes hírévé. Sőt, Takáts József fent idézett könyve is „szakmai kiadásként” tekint magára, amely a szerző kérésére nem került kereskedelmi forgalomba. De vajon valóban ki lehet-e lépni az intézményrendszerből, és hol vannak az intézményrendszernek a határai egy olyan irodalmi mezőben, amelyben a hivatalos és a személyes közlések ömlesztve jelennek meg a kommunikációs buborékjaink hírfolyamában?

A helyzet, ahonnan én megszólalok, elfogult. A Magvető Könyvkiadó munkatársaként azon kevés kiváltságos helyzetben lévő ember közé tartozom, aki teljes munkaidőben a könyvkészítéssel tud foglalkozni; azonban azt is tudom, hogy a kiváltság több felelősséggel is jár. Zavarba ejtő helyzet, hogy relatíve nagyobb biztonságban élek, mint nem egy szerző, akivel munkakapcsolatban vagyok, miközben a saját munkámra többek között az ő munkájuk segítő háttérmunkájaként tekintek. De épp e miatt a mindennapos munka miatt, amikor az irodalom piaci kötöttségeiről hallok, nem nyerészkedő tőkéseket látok magam előtt, hanem olyan könyveseket, akik rengeteg és kitartó aprómunkával tartják fent a kultúra és az irodalom intézményrendszerének folyamatosságát. Ami minden ellenkező vélekedés ellenére sem eleve adott.

Ne vegyük át az uralkodó publicisztikai szakzsargont. A piac nem „extraprofitot” termel, hanem a működés alapfeltételeit garantálja.

A ZSURNALIZMUS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Lektűrösödés, elnőklapjásodás, illatgyertya-irodalom: pár kifejezés, amit mind az elmúlt évben tanultunk. Nem könnyíti meg a vita helyzetét, ha nem tudjuk, miről beszélünk pontosan. Bár a piackritikus megszólalások ritkán nevesítik kritikájuk tárgyát, a folyamatokról való beszédet minden olvasó a saját tapasztalataira fordítja le, így fennáll a veszély, hogy a sértettségre fogékony irodalmi közegben még több sértettség generálódik.

Úgyhogy: uraim, kérem, nevezzék meg a segédjeiket.

A kritikus hangokban, ha jól értem, az a közös, hogy az az előfeltevésük, a piaci körülmények nemcsak az irodalmi művek környezetét, de magukat az irodalmi műveket is meghatározzák. A stílust, a beszédmódot, a nyelv és a világlátás komplexitását pedig leegyszerűsítik.

A „piaci igények” és azok kárhoztatása nem a rendszerváltozás után jelentek meg az irodalomban, még ha az akkor kialakuló piaci viszonyok radikálisan át is alakították az intézményrendszert. Hasonlóan ellenséges érzést keltett a XIX. században a tárcairodalom megjelenése, a zsurnalizmus kísértete. Pedig ma már közhely, hogy a tárcarovat nem berekesztette a regény műfajának lehetőségeit, hanem megváltoztatta, sok szempontból kiterjesztette azt. Karl Kraus még egy egész életművet, egy egész egyszemélyes folyóiratot szentelt a zsurnalizmus ostorozására, és a sors sajátos fricskája, hogy épp ezzel vált a korszak meghatározó zsurnalisztájává (ahogy arra Szajbély Mihály vonatkozó tanulmánya felhívja a figyelmet). Kraus örökségével ma a legelevenebben a germanista hátterű Jonathan Franzen foglalkozik, aki amerikai regényíróként hasonló utat járt be, mint Kraus: hiszen széles körben őt is az az indulat tette ismertté, ahogyan elutasította a széles körű nyilvánosságot.

Közhely, hogy akiket ma irodalmi tekintélynek gondolunk, nemcsak életművükkel, de a korabeli nyilvánossággal tudatos párbeszédben állva lettek azok; gondoljunk Kosztolányira, Móriczra. Ami nekik a Színházi Élet volt, az ma az Instagram. Nem mindig ők irányították ezt a folyamatot, de nem is a nyilvánosság irányította őket: tudatában voltak, hogy nem elszigetelt jelenség, amit írnak.

JÓ-JÓ, DE MIT ADOTT NEKÜNK A PIAC?

A piaci körülmények kárhoztatása kicsit olyan, mint amikor a Brian élete című filmben azt a kérdést szegezi a Júdeai népfront vezetője híveihez, hogy „Mit adtak nekünk a rómaiak?” A retorikai élt nem értő közönség elkezdi sorolni, mit is, de a kérdező hajthatatlan.

Úgyhogy gondoltam, összeszedem, mit adott a piac az irodalomnak.

Először is: politikai értelemben vett függetlenséget. Könnyű belátni, mit nyert az 1990 utáni könyvkiadás a szocialista intézményrendszer átalakulásával: hogy már nincsen Kiadói Főigazgatóság, kirendelt papírkontingens, a megjelenő művek cenzurális előszűrése. Bár a szépirodalmi könyvkiadás esetében a pályázati lehetőségeknek valóban van a finanszírozásban kompenzatorikus működése, a gépezetet magát nem ez hajtja, hanem azok a példányok, amiket a könyvvásárlók a könyvesboltban megvesznek. Ez nem egy retorikai alakzat, ez egész egyszerűen tényleg így van.

Másodszor: az olvasó visszacsatolását. Kevesen tudnak úgy alkotni, hogy azt gondolják, amit írnak, a tenger mélyén egy lezárt kincsesládában is ugyanolyan értékes lehet. Az irodalom kommunikáció, a külvilággal való folyamatos párbeszéd. Mi értelme van annak, amit csinálok? Miért írok? Mi ezzel a célom? Kinek írok? Ezek azok a kérdések, amiket előbb-utóbb minden szerzőnek fel kell tennie magának. Válaszolhatja azt is, hogy nem érdekli őt az olvasó, de a végiggondolást nem tanácsos megspórolni.

Harmadszor: a tudatosságot. A piackritikus megszólalások rejtett előfeltevése az, mintha az irodalomnak lenne egy mégoly piciny közönsége, amely így is, úgy is adott, legfeljebb a piaci hatások miatt nem jut el az irodalmi érték az olvasóhoz. Ilyen eleve adott közönség azonban nincs, minden eladott és elolvasott könyvért meg kell dolgozni. Ez most, 2022 nyarán, amikor a kétéves izoláció és a műanyagmentességre való törekvés papírhiányt és -drágulást eredményezett, amikor az elszabaduló infláció miatt minden háztartás radikálisan fogja átgondolni a kiadásait, amikor a szellemi szabadfoglalkozású emberek megélhetése Magyarországon fokozottan nehézzé vált, különösen igaz.

Minden eladott könyvért meg kell dolgozni – de ez nem azt jelenti, hogy a szerzőnek magának.

Ugyanakkor tudnia kell a kiadónak, a szerzőnek egyaránt: az olvasóért való küzdelem nem mindig sikeres. Ha lehetne tudni, mi a siker receptje, sokkal több sikeres szerző lenne, de ez nincsen így. Sőt már az sem egyértelmű, milyen sikert vár, aki erre vár. Tapasztalatom szerint a szakmai és a közönségsiker hol együtt jár, hol nem, sem egyenes, sem fordított arányosság nincs köztük, és néha egyik siker sem igazolja vissza például egy kiadó valamelyik választását. Ettől függetlenül azonban nekünk, könyveseknek kell hogy legyen szakmai lelkiismeretünk, amely bár számot vet a kritikusok és a közönség vélt szempontjaival is, de mégiscsak független azoktól.

Amikor szerkesztőként egy-egy új szerzővel kezdünk dolgozni, gyakran látjuk, hogy úgy érzik, az önmenedzselés egyfajta kényszer. Az önmenedzselésnél azonban sokkal fontosabb az önismeret: meg kell kérdeznünk magunktól, mi az az írói szerep, ami komfortos, amiben önazonos tudok lenni. Az a szerző, aki nem érzi jól magát az író-olvasó találkozókon, aki nem szívesen ad interjút, akinek kellemetlen a saját tevékenységéről posztolnia a közösségi médiában, az ne tegye. Annak mindezek inkább ártani fognak, mint használni. Nem a szerzői oldal a siker kulcsa (már aki erre vágyik), hanem a hitelesség. Többek között azért is vannak kiadók, hogy bizonyos terheket levegyenek a szerző válláról. Kritikákban olvasni néha, hogy valaki kiadói nyomásra ír regényt. Pedig ilyen kényszer nincsen: egy jól működő kiadó azért foglalkozik a könyv piaci környezetével, hogy a szerzőnek magának – ha nem akar – ne kelljen.

Aki viszont foglalkozik vele, arról jó, ha tudjuk, hogy ez is munka. Nincs könnyebb út: csak az alázat.

AZ ELIRODALMIASODÓ NŐK LAPJA

Miről beszélünk, amikor elnőklapjásodásról beszélünk? (A szót Milbacher Róbert használja, Takáts József szíves szóbeli közlésére hivatkozva.) A Nők Lapja a legnagyobb hagyományokkal rendelkező családi magazin ma Magyarországon, amely valószínűleg a legszélesebb közönség számára tesz elérhetővé publicisztikákat, tárcanovellákat, néha irodalmi igényű meséket, ráadásul olvasásnépszerűsítő kampányokban is partner. Vagyis lehet, hogy nem az irodalom nőklapjásodott el, hanem például a Nők Lapja lett irodalmibb. Miközben a magyar sajtó sokszínűségének drámai csökkenésével, a kulturális sajtó elsorvadásával párhuzamosan egyéb női magazinok is átvettek olyan társadalmi és kulturális funkciókat, amelyek ezeken a fórumokon előtte elképzelhetetlenek voltak; persze ugyanezen okokból maguk az irodalmi szövegek is átvettek efféle funkciókat. Ha a közös dolgaink megbeszélésére nem lesz alkalmas a sajtó, akkor ezeket a témákat az irodalmi műveken keresztül tesszük szóvá.

Véleményem szerint a magazinok hatásánál validabb veszély a közösségi média nyelvhasználata és funkciói. Írunk-e még akkora verseket, amelyek nem férnek el egy megosztható képen? De az sem igaz, hogy ezt a kihívást ne lehetne az irodalom eszközei által megjeleníteni; lásd például Patricia Lockwood írásait. Az irodalom épp azért roppant hatékony és kitartó művészeti forma, mert története során a környező mentalitás- és médiatörténeti változásokra tudott hatékony válaszokat adni, miközben kivívta és sok szempontból igenis meg is őrizte autonómiáját.

És lássuk be, a közösségi média ennek a vitának nemcsak a tárgyát, de a formáját is meghatározza. Hiszen hol vitatkozunk? Az Élet és Irodalom hasábjain? A megosztott ÉS-cikk alatti kommentzónában? Ilyenkor kikkel és kik előtt vitatkozunk? Baráti társaságokban? Az irodalmi életben? (Nota bene: irodalmi élet az, ami a másik asztalnál történik.) Mennyi idő telik el, amíg egy vitához hozzászólunk, mennyi időt hagyunk a megszólalás előtt a gondolkodásra? Tudjuk-e még valamire azt mondani, hogy „ehhez nem értek”, „ezt nem tudom”, vagy előzetes hiedelmeinkben egymást megerősítő impulzusértelmiséggé válunk?

SEM AZÉ, AKI FUT

„Rendkívül érdekes volt az a tíz nap, amit én magam személyesen kinn töltöttem ebben a pavilonban. Először is érdekes volt, hogy bár legelső tervünk azonnal az volt, hogy előadásokat fogunk tartani, két napig nem tudtuk megnyitni az előadásokat, mert egyetlen íróban sem volt bátorság, hogy egy mozgó, nyüzsgő, vásári tömeg elé álljon és beszélni kezdjen”, írja Móricz a fentebb idézett szövegében. Különös, hogy miután elolvastam ezt az írást, majd visszagondoltam rá, úgy képzeltem el, mintha ez a pavilon egy állatkerti ketrechez lenne hasonló, noha magában a szövegben ennek nyoma sincs. Ez a félreemlékezés sokkal inkább a kortárs írók tapasztalata miatt juthatott eszembe: a félelem, hogy bazári majmok leszünk, sokunkban ott kísért; és lehet, hogy pont emiatt zárjuk el magunkat a külvilágtól. Csakhogy aztán félő, hogy úgy járunk, mint Lázár Ervin meséjében Berzsián, a szomorú költő, aki miután szakít az emberiséggel, bereteszeli a kaput, majd egyfolytában az ablakból lesi, mikor téved valaki arra.

Van más út: Móricz például e cikkben, miután kikesergi magát a helyzeten, beismeri, ha már így adódott, hát kivitte a pavilonra az írógépét, és végigtudósította onnan, mit tapasztal. Ma úgy mondanánk, végigstreamelte a vásárt: a szavaival akart felülkerekedni a helyzeten. Felül, de belülről, ha már máshonnan nem lehet. Ennél izgalmasabb pozíciót ma sem tudok elképzelni.

És még egy dolog: Milbacher Róbert úgy fejezi be az írását, hogy az irodalomtól ma senki sem várja, hogy a „változtasd meg életed” hívására feleljen. Ez egy nehezen megvitatható kérdés, mégis gondoljunk bele: milyen problémákkal néz szembe ma egy olvasó, amikor felnéz a könyvből? Milyen társadalmi és lelki közeg veszi körül? Milyen egzisztenciális és gazdasági bizonytalanságban él? Miféle személyes és családi terheket cipel? Be kell látnunk, ma az olvasók nem megváltoztatni szeretnék az életüket, hanem megmenteni. És azt gondolom, ez voltaképpen érthető – és nem gondolom azt, hogy minden vigasz hazugság.