este elmentem koncertre, a kis görög katolikus templomba (úgy rémlett itt is orgonált egy karácsony éjjel lányom...mikor a papok veszekedek rajta, hogy hova menjen ...)) ismerős volt, szinte lakályos, bár túldiszitett,kint meg itéletidő alakult
késtek is az énekesek ,a 8 de most csak 7 tagú remek kórus, gyulai koncertjükről jövet
de szépen, bár kissé egyenlőtlenül és vegyes stilusban énekeltek
ez tulajdonképpen adventi bevezető koncert volt, mert mint kiderült, 15-től kezdődik náluk az ünnepi készülődés
valahogy belém villant, hogy mennyi hajcihő van egy zsidó kisfiú születésének ünneplése körül...ezeken a kersztény helyeken:
és akkor a kis Jézust ünneplő dal után fölzengett a Halleluja!
egy zsidö ember (Cohen) immár halhataltan, örökérvényú dala,
mit egy vallás se sajátithat ki, s minek a refrénjét együtt énekeltük a kórussal:
megvolt az interjú, kb két órát tartott...most nem akarok irni róla csak valamit, ami engem is meglepett, magamról
az irásaimra terelődött a szó (mert kérte a riporter , hogy azokból ill azokat -mert akkor még nem tudta, hogy menyi van, egy könyvhalmaz), hogy jó ez nekem? , az irás, megkönnyebbit? helyemre rak?
s én ekkor egyből rávágtam, hogy nem, ÉN a HELYEMEN VAGYOK! (mások nincsenek netán..)
Turi Tímeának nemrégiben jelent meg legújabb, Egyszerre egy beszéljen című verseskötete. Alább egy interjút is olvashattok a megjelenés kapcsán. De hogy miért mondjuk? Hát, talán mert közeledik a novemberi eseményünk.
Sajnos a hatást, a tapsot, vagy inkább a megrökönyödött és meghatott csöndet nem érzékelheti
ezzel a szinpadias távozással....
De meg kell mondani: ez jó mulatság..(?) volt
Attila úgy távozott, ahogy élt
Eredetien, nem mindennapi módon, kreativan, és egy kis rejtett , huncut mosollyal,,,
Napokig kétséges izgalomban tartva, valaki irta "neki a lapjára" hogy nyugodjon békében, de sehol máshol semmi gyászhir....
mig aztán , napok múlva, megjelentek az ő sorai,,csakhogy posthumus, már a (zárt körű, csak fai jelenlétével történő)temetése után - bizonyára végrendelkezése eredményeképp:
·
BÚCSÚ, MELY ÖRÖKRE SZÓL
(Bozsogi Attila utolsó írása)
Nagy Szeretettel és Tisztelettel köszönök el (Búcsúzom) embertársaimtól, akiket mindig szerettem, akik oly sokat jelentettek nekem.
Mikor ezt olvassák, már megjártam a krematóriumot, és hamvaim a családi sírboltban találtak nyugalomra, Makón, a Katolikus temetőben.
Előrelátóan, még életem teljében kifizettem a temetésemmel kapcsolatos minden költséget, és utolsó kívánságomként meghagytam, temetési szertartás nélkül, az urnám elhelyezésekor csak két fiam legyen jelen-, minden ceremóniát kizárva.
Tudom, a búcsúztatást mások szokták elmondani, megírni, de mint utolsó mohikánnak, aki túlélte korosztályos barátait, már nincs senkim, aki ezt elvégezné.
Munkásságomról: „Író, költő, nóta és dalszerző, előadó és muzsikus voltam, mely tevékenységek életem értelmét adták.
Többmint ezer verset, ötszáz zeneművet alkottam.
Nem éltem hiába: „Tizenegy könyvem maradt az utókorra.
Életemben egyszer (Soha többé nem), egy olyan elismerésben részesültem, mely kissé morbid, de valós. Gyurik Jánosné nagyon szerette olvasni írásaimat. A „101 vers” című kötetem olvasása után csak annyit mondott: „Attila, figyelje meg, magát halála után el fogják ismerni”! Lehet, hogy tévedett, de jól esett paradox mondása”!
Családom szeretetéről, könyvet tudnék írni, de csak annyit: „Mindig szerettelek benneteket, de lehet, hogy soha sem eléggé”!
1939-09-16-án születtem hajnali félegykor, őt és fél kilós óriásbébiként 61 cm-rel.
Az utolsó dátumom a fejfámon olvasható.
2016. május 28-án, egy komoly törés volt életemben. Ekkor diagnosztizálták prosztatarákomat, melynek PSA értéke 78 volt, a megengedett 4 helyett. Szegeden, az Onkológián, sugárzást, illetve kemoterápiát javasoltak, és közölték velem, hogy e kezelések nélkül mintegy másfél évem van még. Megköszöntem őszinte orvosi szakvéleményüket, és elutasítottam a felkínált lehetőséget, arra gondolva, hogy én legalább éltem.
2021. 05-28-án jóslatukat már öt évvel túlélem. Három hónaponként kapok egy injekciót, Makón, az Urológián, hogy meddig, azt sajnos nem tudom.
Maximálisan jó állapotomnak köszönhetően, rendszeresen írok, mely írásaim a Facebook-on olvashatók. Köszönöm írásaim követőinek kitartását, és ez úton tudatom velük: Ez az utolsó írásom, odaátról már nem írok!
Naponta, harmonikámon gyakorolok egy újabb koncert reményében.
Remény: „Számomra az élettel kapcsolatosan már annyi csupán, mint annak, aki kiugrik a tizedik emeletről, és útközben szeretne szárnyakat növeszteni.”
Búcsúzom makói lokálpatriótaként, mindazoktól, akik szerettek és tiszteltek, és akiket én is szerettem és tiszteltem!
Hello!
Bozsogi Attila."
Micsoda lelkierő van a sorokban!
***
Én Attilát - makóiként - rég ismertem...
Első találkozásunk ill beszélgetésünk, a Marosparti strand homokjában, a büfé előtt, a kabinok sarkában zajlott, csak úgy ültünk szemben egymással a földön, én negyedikes múltam, ő meg nyolcadikos, és szabályosan, hosszan faggatgatott, ...én kislányként - aki már kezd nagyocska lenni -, egy kicsit zavarban is voltam, egy nagyfiú érdeklősésétől - a téma- úgy emlékszem elsősorban a sport volt - mindketten jól tornáztunk (s igen, még a strandon is)
Az én anyukám meg az ő anyukája egy irodában dolgoztak a Csongrád megyei vendéglátóipari vállalatnál...s egyszer fel is hivott Attila telefonon, csak úgy, hogy anyuról mondjon nagyon szépeket,,, (bár ez nem ritkaság, . hogy anyuról áradoznak -mégis ez unicum volt és nagyon jólesett!)
Gimiben egy ideig egy zenekarban játszottunk...de ő hamar "profi" zenész lett...
Aztán évtizedekig nem is láttam(?)
most , pár éve, a facebook révén is ,néha összetévedtünk..offline is..
olvastam az irásait, elmentem a hangversenyeire (hellyel-közzel, az utóbbiakra inkább)
nagyon szápeket irt a fotóimról (ez is kedves volt tőle...)
kedves ember volt, hiába...
s persze "Julikának" hivott (ahogy immár egyre kevesebben)
csodálatos volt a memoriája, s hogy mimindent tudott erről a városról, Makóról, lakóiról... jó hogy leirta
szerintem megválaszthatták volna diszpolgárnak, mert ő a szó igazi értelmében volt nem csak lokálpatrióta...
hiányozni fog, máris hiányzik
olyan jó volt az a kis bizonytalan időszak, amikor ha szorongva is, azt hihettem, még él...
én szeretem az "ifjúságot", sőt sokszor meg is lep., hogy milyen rendesek az öregebbekkel (is)
de alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, s az az érzésem a felnőttek hibájából, hiányosságából is ), mert nem mondták el nekik...vagy mert ők se tudják, mi nem illik...)
pl mikor elözönlik a menzapultot, és a fejem fölött az ételem fölött kapkodják szét az ajándékmandarint
