erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

beszélgetés egy anyáról

2024. február 18. - gond/ol/a

 

igen, tulajdonképpen ez volt a legmeghatóbb, legélményszerűbb az egészben

Kubinyi Anna lányai beszéltek (nem mindennapi, művész-.) anyjukról, de olyan szeretettel, olyan odaadással... hogy ez megúnhatatlan, - egyszerűen csodálatra méltó - még ha voltak is ismétlődéseik


 

azt hiszem tátott szájjal hallgattam őket, 


 

azt az odaadást, tiszteletet, imádatot nem lehet megúnni, ahogy ők ápolják anyjuk emlékét, s konkrétan is gondozzák hagyatékát

(most is a Műcsarnokban kiállitása nyilt... s remélik hogy majd Makón, a szülőföldön, ahol legjobban becsülik,  kapnak egy állandó termet műremekei)

Itt is fölöttúk (a könyvtár diszhelyén) az ő műve!



 

igaza lehetett mikor már a kórházban azt mondta az őt rajongással körülvevő ápolónőknek, hogy ők. a lányai,  az ő igazi Kossush-dijai

 

(A beszélgetés közben hivott lányom, le voltam halkitva, de fotózás miatt épp észrevettem hogy hiv, kiosontom (szélről könnyen ment)

Meghallgatta az egyórás interjúmat, azt mondta jól beszéltem, s fontosakat

Jutott eszembe, magamról nem is... Mint ahogy a Kubinyi lányok sem.. Azt hiszem igy kell...Az elődeink fontosabbak, az ő emléküket kell őrizni!)

emlékpad Kubinyi Annának

 75 éves lenne a makói születésű Kubinyi Anna gobleimnművész (akinek én is nagy elismerője vagyok)

(Lásd korábbi bejegyzéseimben nyomait:

https://aliz-napok.blogspot.com/2019/08/a-kubinyi-orokosok.html

https://aliz-napok.blogspot.com/2019/09/amit-latni-kell.html

https://aliz-napok.blogspot.com/2019/10/kubinyi-szekelykapuiban.html

ezek az események a 70. születésnapja körül voltak, 5 éve....

most a 75. év  alkalmából padot kapott

 

 

(ez egy  egyszerű utcai pad a Múzsák kútjánál (ahol van két másik is Dégi szinésznek, Galamb József-- (a Szent István téren Novák főépitésznek) de úgy látom, a sok mindennapi használat következtében, ami nem is mindig megfelelő, erősen megrongálódva---remélem K Anna padja sorsa nem ez lesz...( s a többit is rendbehozzák)

 

 

aztán elvonultunk a Könyvtárba, ahol meghallgattuk a Kubinyi lányok beszélgetését a könyvtárigazgatóval (mint ahogy 5 éve is, de hallhattunk új dolgokat is, csöppet sem volt unalmas...)  majd irok esetleg erről az eseményről is később)

 

in memoriam Marta

 Anyu unokatestvére, pár évvel fiatalabb nála, Erzsi néni, nagyanyám testvérének kislánya...

Szép volt és tehetséges és jóságos

Nagyon VOLT..csak... 15 évet élt

Korrepetálta egy óisztálytársát akitól elkapta az agyhártyagyuladást és belehalt...


 

a fotó alatt vigasztalhatatlan anyja verssorai olvashatók

 


a csupa félignyilt rózsák alá mik a sirkövét diszitették, diszitik  csak ennyit vésetett:

AZ ISTEN TUDJA MIÉRT....

 

(mindig felkeresem , ha a temetőben járok - láthatóvá teszem a borostyántól a feliratot - anyám közelében van...)

a múltból egy arc

a foton 100 éves is elmúlt, az unokájával, aki imádta...s mindig megemlékezik róla

én is

mert folyton ismerősként nézem, empátiával, és ma rá is döbbentem honnan, hogy

1964... Svájcban voltam (21 évesen) , a nagybátyám érdeklódott svájci benyomásai iránt, s én a magam lakonikus módján, megbocsáthatatlan módon azt válaszoltam, hogy ugyanaz mint az újságosnéninknek

ő volt ez a szép, finom  arcú nő, a vonásai mögött felsejlett ötvenvalahény évesen

ült a felső nagy szobánkban az asztal mellett és mesélt Svájcról...ahol járt...

 

Minden stimmel...

Örülök, hogy rátaláltam, -egy darab múlt -  mert az unokáját még délután felkerestem és be tudtuk azonositani....

ó meg megköszönte a történetemet...

 

 

 

Mamikám 2012ben,

 

Valentin napon volt 100 éves ❤️🖤

Barenboim 1953-ban

ez a régi fotó a 11 éves Barenboim -t mutatja,  aki ma már karmestejként ismert, de itt zongorista

kb egyidősek vagyunk (ő 42es én 43-as)

a kép 53-ban készült (B- itt annyi idős mint unokám most)

és nagyon ismerős

nagyanyám hóHollandiából levélmellékletként küldte egyszer egy újságból kivágva

felismertem '

meglepő sebhintőpor

 

 műzliklubon sok érdekességet lehet hallani 

de ezen fölöttébb meglepődtem: hogy ha az előadó nagyanyja elvágta sarlóval a kezét, akkor PORT hintett rá (majd lapulevéllel befedte)

a poron lepődtem meg: én úgy tudtam, hogy akkor különösen veszélyes egy seb helyzete, ha földdel érintkezik, úgy emlékszem ilyenkor tetanuszoltást is kaptam,

de állitólag régen tisztább volt a föld is , baktériummentesebb ... s mondja is természetgyógyász előadónk az 50-es éveket is példának

nadehát én pont az ötvenes években kaptam nyakra-fóre a tetanuszoltásaimnat :)

 



 

Buci temetéséről

 

 elmentem Buci temetésére...

vittem egy bokornyi fehér krizantémot, mit szerencsére elvettek tőlem, mikor szállitották a koszorúkat

már sokan ácsorogtak, de senkinél nem láttam virágot

nem ismerem a keresztény szokásokat, a római katolikus temetőben voltunk de a görög katolikus pap búcsúztatott, ott laktak a szomszédban , s oda is jártak a misékre

épp szembetalálkoztunk s én jónapot mondtam miközben ő dicsértesséket kb egyszerre...

(hanukakor beszéltünk, lehet h felismert)

gyönyörűen beszélt a pap, valósággal megidézte Bucit, közelre hozta, még egyszer újra

igazán megható volt

 



 

osztálytársak (pedig minket is megemlitett a búcsúbeszéd) csak öten voltunk...

két fiú és három lány

 



 

a sirásásra már nem akartam elmenni (egyébként a sirások már előbb is odajöttek trécselni!) de besodródtunk Arival,,. később a szűk sirok közt kiosontunk oldalt, én már csak akkor mikor épp azt énekeltek a befedett sirnál

hogy a zsidók megfeszítették---

hm.. hát igen (?), a zsidó Jézust...

 

 A LEGSZEBB mondat viszont amit nagyon meg akartam jegyezni, Buciról ez volt:

az emberekkel élt az emberekért

 

ennél többet ember nem is érhet el!

jössz a batyubálba?

 kérdi tőlem  egy ismerősöm..

-micsoda?

- dehogy megyek! fiatalkoromban se szerettem a bálokat nemhogy most - eszem ágában sincs..

-hát nem is kéne  ott táncolni, csak ülni...

 



 

de tényleg mennyi ilyen bálat szerveznek többszáz "szépkorunak" minálunk, eszembe nem jutna elmenni egyre se...

tényleg sose szerettem a "mulatozást"

csak nézem a fotóit, videoit, ezek az emberek tényleg jól érzik magukat, derűsek, vidámak - jól mulatnak

úgy látszik engem elve más fából faragtak (fából  faragtak?)

 

 

mizofóniám tárgya

Be nem áll a szája

Mellettem ülnek az étteremben

Egy férfi és egy nő.

A nő beszél

Megállás nélkül

olyan mély hangon, mintha férfi lenne

nem is értem, mikor nyel...

Megőrülök! Kétségtelen: mizofóniás vagyok.

 

 

Nem állok vele szóba - harsogja a telefonjába

 

DE jó is neki!

 

Feláll, odamegy a férfihoz, átöleli. Ezúttal suttog csak. Bele, a fülébe. Majd csattogva elvágtat mögöttem, valószinű a mosdóba.De jó a csönd!

 

Visszacsattog parfűmfelhőben és újra mázolva

 

Visszaül, de most előredőlve két kézbe fogja a férfi kezét...

nem folytatom, ( de a -film   végén csók is van :) szerencsere már csöndben..

 

MOST AKKOR GAZDAGOK VAGYUNK VAGY SZEGÉNYEK 2019

TIMI TÁRCÁJA AZ ÉSBEN

 

 MOST AKKOR GAZDAGOK VAGYUNK VAGY SZEGÉNYEK

 Turi Timea tárcája az ÉSben


 

A kisfiam a minap, már az alváshoz készülődve közölte velem, hogy ő szegényember szeretne lenni. Meglepődtem, és visszakérdeztem, ezt hogy érti pontosan. Hát úgy, felelte, hogy a szegényemberek egész nap fát vágnak, esznek-isznak, beszélgetnek. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek, egész egyszerűen nem tudja, mit jelent szegénynek lenni. El sem tudja képzelni. Igazából valószínűleg én sem, de pár dologról azért vannak ismereteim, például arról, hogy mit jelent fát vágni. Gondoltam, erről végül is van mit mondanom.

Úgyhogy elmeséltem neki, hogy a régi kertes házrész, amiben felnőttem, két nagy szobát jelentett, és hogy télen csak az egyiket lehetett felfűteni. Vagy az olajkályhásat, vagy a briketteset. A brikettet általában már nyáron be kellett szerezni, és ebbe a kályhába kellett fát is vágni. Próbáltam elmagyarázni a kisfiamnak, hogy higgye el, nekünk ma már könnyebb dolgunk van, akiknek csak fel kell kapcsolnunk a termosztátot, hogy meleg legyen, mint például az anyámnak, akinek anno munka után még neki kellett állnia fát hasogatni. Ezen persze jót nevetgélt

Arról is meséltem, hogy mivel csak a fás kályhás szobában volt tévékészülék, ha télen az olajkályhás szoba volt épp befűtve, a kulcslyukon keresztül néztem az esti mesét; azt már többször hangoztattam neki, hogy csak egy mese volt este, nem lehetett válogatni a mesecsatornák között. Elmeséltem azt is, hogy volt idő, mikor az anyám pulóverei rendszeresen ki voltak égetve hátul, mert fázós volt, és szeretett közel állni a kályhához, és a ruháinak az anyaga rendre megpörkölődött. Ezzel nem várt sikert arattam, piszkos szegények voltatok, kiáltotta eksztatikus örömmel, és hogy ugye elöl is volt folt a ruháinkon.

Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy a kiégett pulóver és a piszkos nem ugyanaz. De már láttam, ahogy kezdek mesehőssé válni a szemében, ha arról meséltem, az anyám szeretett kenyeret pörkölni a kályhaplatnin, az az ő elképzelésében rögtön hamuban sült pogácsává vált. Hogyan mondhattam volna el, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb? Hogyan fordíthatnám le az ő nyelvére mindazt, ami történt, ha magamnak is nehéz róla számot adnom?

Arról, hogy voltak helyzetek, amikor kivételezettebb voltam a többieknél. Hétéves koromtól kezdve, ahogy egy hólabda gördül nagyobbá, úgy kerültem a területi Ki mit tud?-ok színpadáról az országos tévéstúdiók reflektorfényébe, mint holmi kisvárosi csodagyerek. Hazudnék, ha ezt nehéz helyzetnek nevezném: a kilencvenes években még nem működött a mai értelemben vett bulvársajtó, és ha párszor szerepeltél itt-ott, még nem jegyezték meg a nevedet, de már mindenkinek ismerős voltál. Olyan, mintha ismertek volna, de soha nem tudták megmondani, pontosan honnan. A helyzet tizenhárom éves koromban tetőzött – ’97-ben, a sokcsatornás tévémodell bevezetése előtti utolsó hónapokban –, amikor egy számítástechnikai cég által alapított, tehetséges gyerekeknek szánt díjat kaptam, ami egy laptopban testesült meg. Akkor nagyon modernnek számított, ma már féltéglának látszik; de nem tudom, érthető-e, miről beszélek, ha elmesélem, hogy egyéves internet-előfizetés is járt hozzá. A pesti irodában megmutatták, hogyan kell majd bedugni a korszerű kábelt a telefonvezeték fali csatlakozójába, és melyik parancsikonra kattintva lehet létrehozni az internetkapcsolatot. Menni fog?, kérdezték. Anyám a háttérben topogott. Hát, nem ilyen a telefonunk, mondta. Hanem milyen? Tárcsás. Hátramentek a raktárba, és előhoztak egy batár méretű átalakítót: egy drapp vaskos hengert, amibe elöl a karcsú internetkábelt lehetett bekattintani, hátul pedig három fémnyelv meredt előre, amit a tárcsás telefonok fali csatlakozójába kellett dugni. Ha egy tárggyal kellene mesélnem a gyerekkoromról, ez lenne az. Az átalakító.

Meg aztán hogyan magyarázzam el a fiamnak, hogy gazdagnak vagy szegénynek lenni nem önmagában jelent valamit, hanem egy maszatos skála végpontjai. Hogy amikor gimnazista koromban egy roskadozó kertes házból egy lakótelepi panellakásba költöztünk, az mekkora életszínvonal-emelkedés volt. Hogy a padlószőnyeg és a távfűtés körülbelül akkora élmény volt, mintha neki egyik napról a másikra nem fürdőkádban kellene fürödnie, hanem jakuzziban. És hogy amikor már belaktuk anyámmal az új panellakást, és egy nyáron meglátogattak minket a Kanadában élő rokonok, a már kint született lányok, akik akkor jártak először Magyarországon, félénk együttérzéssel kérdezték meg a fürdőszobában, hogy ebben az országban mindenkinek ilyen kicsi-e a lakása.

Elkalandoztak a gondolataim, elvétettem a ritmust, a kis­fiam kicsit sem nyugodott le, ahogy már este kellett volna, hanem kirohant a nappaliba, és mint egy meglepő hírt, harsogta a férjemnek: anya szegényember volt, de véletlenül gazdag lett. Kínomban nevetni kezdtem, aztán egyre kevésbé kínosan – szerettem volna kijavítani, de végül is igazat mondott.

 

süti beállítások módosítása
Mobil