igen, tulajdonképpen ez volt a legmeghatóbb, legélményszerűbb az egészben

Kubinyi Anna lányai beszéltek (nem mindennapi, művész-.) anyjukról, de olyan szeretettel, olyan odaadással... hogy ez megúnhatatlan, - egyszerűen csodálatra méltó - még ha voltak is ismétlődéseik

azt hiszem tátott szájjal hallgattam őket, 

azt az odaadást, tiszteletet, imádatot nem lehet megúnni, ahogy ők ápolják anyjuk emlékét, s konkrétan is gondozzák hagyatékát

(most is a Műcsarnokban kiállitása nyilt... s remélik hogy majd Makón, a szülőföldön, ahol legjobban becsülik,  kapnak egy állandó termet műremekei)

Itt is fölöttúk (a könyvtár diszhelyén) az ő műve!

igaza lehetett mikor már a kórházban azt mondta az őt rajongással körülvevő ápolónőknek, hogy ők. a lányai,  az ő igazi Kossush-dijai

(A beszélgetés közben hivott lányom, le voltam halkitva, de fotózás miatt épp észrevettem hogy hiv, kiosontom (szélről könnyen ment)

Meghallgatta az egyórás interjúmat, azt mondta jól beszéltem, s fontosakat

Jutott eszembe, magamról nem is... Mint ahogy a Kubinyi lányok sem.. Azt hiszem igy kell...Az elődeink fontosabbak, az ő emléküket kell őrizni!)