Turi Timea tárcája az ÉSben

A kisfiam a minap, már az alváshoz készülődve közölte velem, hogy ő szegényember szeretne lenni. Meglepődtem, és visszakérdeztem, ezt hogy érti pontosan. Hát úgy, felelte, hogy a szegényemberek egész nap fát vágnak, esznek-isznak, beszélgetnek. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek, egész egyszerűen nem tudja, mit jelent szegénynek lenni. El sem tudja képzelni. Igazából valószínűleg én sem, de pár dologról azért vannak ismereteim, például arról, hogy mit jelent fát vágni. Gondoltam, erről végül is van mit mondanom.

Úgyhogy elmeséltem neki, hogy a régi kertes házrész, amiben felnőttem, két nagy szobát jelentett, és hogy télen csak az egyiket lehetett felfűteni. Vagy az olajkályhásat, vagy a briketteset. A brikettet általában már nyáron be kellett szerezni, és ebbe a kályhába kellett fát is vágni. Próbáltam elmagyarázni a kisfiamnak, hogy higgye el, nekünk ma már könnyebb dolgunk van, akiknek csak fel kell kapcsolnunk a termosztátot, hogy meleg legyen, mint például az anyámnak, akinek anno munka után még neki kellett állnia fát hasogatni. Ezen persze jót nevetgélt

Arról is meséltem, hogy mivel csak a fás kályhás szobában volt tévékészülék, ha télen az olajkályhás szoba volt épp befűtve, a kulcslyukon keresztül néztem az esti mesét; azt már többször hangoztattam neki, hogy csak egy mese volt este, nem lehetett válogatni a mesecsatornák között. Elmeséltem azt is, hogy volt idő, mikor az anyám pulóverei rendszeresen ki voltak égetve hátul, mert fázós volt, és szeretett közel állni a kályhához, és a ruháinak az anyaga rendre megpörkölődött. Ezzel nem várt sikert arattam, piszkos szegények voltatok, kiáltotta eksztatikus örömmel, és hogy ugye elöl is volt folt a ruháinkon.

Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy a kiégett pulóver és a piszkos nem ugyanaz. De már láttam, ahogy kezdek mesehőssé válni a szemében, ha arról meséltem, az anyám szeretett kenyeret pörkölni a kályhaplatnin, az az ő elképzelésében rögtön hamuban sült pogácsává vált. Hogyan mondhattam volna el, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb? Hogyan fordíthatnám le az ő nyelvére mindazt, ami történt, ha magamnak is nehéz róla számot adnom?

Arról, hogy voltak helyzetek, amikor kivételezettebb voltam a többieknél. Hétéves koromtól kezdve, ahogy egy hólabda gördül nagyobbá, úgy kerültem a területi Ki mit tud?-ok színpadáról az országos tévéstúdiók reflektorfényébe, mint holmi kisvárosi csodagyerek. Hazudnék, ha ezt nehéz helyzetnek nevezném: a kilencvenes években még nem működött a mai értelemben vett bulvársajtó, és ha párszor szerepeltél itt-ott, még nem jegyezték meg a nevedet, de már mindenkinek ismerős voltál. Olyan, mintha ismertek volna, de soha nem tudták megmondani, pontosan honnan. A helyzet tizenhárom éves koromban tetőzött – ’97-ben, a sokcsatornás tévémodell bevezetése előtti utolsó hónapokban –, amikor egy számítástechnikai cég által alapított, tehetséges gyerekeknek szánt díjat kaptam, ami egy laptopban testesült meg. Akkor nagyon modernnek számított, ma már féltéglának látszik; de nem tudom, érthető-e, miről beszélek, ha elmesélem, hogy egyéves internet-előfizetés is járt hozzá. A pesti irodában megmutatták, hogyan kell majd bedugni a korszerű kábelt a telefonvezeték fali csatlakozójába, és melyik parancsikonra kattintva lehet létrehozni az internetkapcsolatot. Menni fog?, kérdezték. Anyám a háttérben topogott. Hát, nem ilyen a telefonunk, mondta. Hanem milyen? Tárcsás. Hátramentek a raktárba, és előhoztak egy batár méretű átalakítót: egy drapp vaskos hengert, amibe elöl a karcsú internetkábelt lehetett bekattintani, hátul pedig három fémnyelv meredt előre, amit a tárcsás telefonok fali csatlakozójába kellett dugni. Ha egy tárggyal kellene mesélnem a gyerekkoromról, ez lenne az. Az átalakító.

Meg aztán hogyan magyarázzam el a fiamnak, hogy gazdagnak vagy szegénynek lenni nem önmagában jelent valamit, hanem egy maszatos skála végpontjai. Hogy amikor gimnazista koromban egy roskadozó kertes házból egy lakótelepi panellakásba költöztünk, az mekkora életszínvonal-emelkedés volt. Hogy a padlószőnyeg és a távfűtés körülbelül akkora élmény volt, mintha neki egyik napról a másikra nem fürdőkádban kellene fürödnie, hanem jakuzziban. És hogy amikor már belaktuk anyámmal az új panellakást, és egy nyáron meglátogattak minket a Kanadában élő rokonok, a már kint született lányok, akik akkor jártak először Magyarországon, félénk együttérzéssel kérdezték meg a fürdőszobában, hogy ebben az országban mindenkinek ilyen kicsi-e a lakása.

Elkalandoztak a gondolataim, elvétettem a ritmust, a kis­fiam kicsit sem nyugodott le, ahogy már este kellett volna, hanem kirohant a nappaliba, és mint egy meglepő hírt, harsogta a férjemnek: anya szegényember volt, de véletlenül gazdag lett. Kínomban nevetni kezdtem, aztán egyre kevésbé kínosan – szerettem volna kijavítani, de végül is igazat mondott.