én hátat is fordítottam a színpadnak, hátra ültem egy padra, hogy ne zavarják a szemem a reflektorfények, meg a hangerő se a fülem....

anyu, már én se rohanok

én is keresem a padot

hol megpihenhetek

nehezen járva utam

a városban

ami ugyanaz

tán több is benne a pad

mint a te idődben

(bár fogynak is

mert el-elviszik

mint mindent

mint a mi bödönünket is

még a háború után

(amikor meg minket)

sok a szegény ember

és kevés a megértés

hiányoztok nagyon…

a kedvességed

a jóságod

a mosolyod...

most

itt ülök egy padon

itt vagy te is

érzem

tudom

sokszor

a te szemeddel

látom

mi folyik itt

olyankor könnyebb

segitesz

még élni

s majd halni is

kedves régi ismerősöm, újabban majdnemszomszédom láttam tegnap kétszer is a háztömbjeink közti padon ülni, egy nénivel, én biciklin robogtam már elkésve, hiába szólt, hogy rég látott, mondtam sietek, nem tudtam leállni, sőt visszafelé se, mert tényleg elkéstem, és rohantam haza legalább telefonálni annak, akiről...

ma ismét elhaladván az ominozus pad előtt , hiába néztem arra, azaz csak az idős néni ült a padon, egyedül, a botját tartva, de megismert, s oda is szólt "ugye magával beszéltünk tegnap"...? hát ha tegnap igazán nem is, most valami beszélgetésféle mégis csak lezajlott köztünk - (ismerősöm távol volt, a testvérének segített mint mondta a néni...)

hanem ő rögtön előállt azzal, s hogy mondta is tegnap a közös ismerősünknek, hogy szokott látni, és mindig olyan szomorú az arcom....

miért? van a levegőben a kérdés. hát mit is mondjak, tulajdonképpen engem is zavar, hogy lehangoltnak is érzem magam  általában, holott valójában nincs is igazán okom rá (?)...

talán alkati? talán mindig is ilyen voltam, azaz szomorú arcú?.. (fotókon, s néha tükörben meglátva magam, magam is meglepődök ezen az elemi szomorúságon)

azt hiszem, mindig is szomorú volt az arcom... (ha nevettem is, az csak ilyen ideiglenes átmenet lehetett) de az arckifezés szomorú...

(egyszer, még a szinpadról is, Arthur Miller Bünbeesés utánjából, egy ilyen mondat )Quentin-Kálmán szájából) a szinpad széléről.... de miért olyan szomorú az arca... megszólitott, igen...

és a levegőben maradt azóta is, egyre jobban...

s most ez a néni, megvárva, hogy elhaladjon mellettünk egy járókelő, jelzi, majd elmond valamit

és mondja , hogy tudja , hogy zsidó vagyok. és elkezdi mesélni, hogy fiatal korában önálló, magányos, sőt árva lányként, a főnöke, aki zsidó volt, mennyire nem élt ezzel vissza, mint általában szoktak, hanem ellenkezőleg, mennyire tisztelte, s - szinte trükkel- támogatta (adott neki pl ebédelési lehetőséget is... meg további példákat mond, hogy a háborúban egy házaspár... meg hogy neki csak jó tapasztalatai vannak... zsidókkal.... és látta, miket csináltak velük, milyen borzasztóan... hurcolták el, ordibáltak rájuk, megalázták... (interjút kellene vele csinálni a gimistáknak - ugyan hány ilyen szemtanu élhet még, ő is már 89...)mennem kell, bár még hallgatnám én is... de mindig sietek, s ő is mondta, nem beszélek senkivel,(persze idegenekkel, nem!) csak megyek, lehajtott fejjel...

Csak emelje fel egész nyugodtan a fejét! - kiált még  utánam biztatóul-búcsúzóul.

(lehet, hogy ő megfejtette a "megmagyarázhatatlan" "szomorúságom" okát?!(ősi örökség? az örök üldözöttek öröksége? jó lenne már kilépni belőle. Fej a fejjel! - tényleg... Persze attól még ...)

2012.

már

fáj a fáradtság

munka mozogni

munka élni

inkább sztrájkolok

vagy felmondok

node kinél?

ki az útját végigjárja

még a fű is fut utána

erre riadtam

de bénaságomban

le nem irtam

hanem

tovább aludtam

s mikor végleg

felébredtem

elfelejtettem

csak a második sor

maradt bennem:

még a fű is fut utána

de ki után?

utánam biztos
nem

s senki sem

hiszen csak

alszom

jóesetben

álmodom

örökösen

s utamat se

járom

már
nem is tudom

merre van

s hogy nő-e

rajta még fű

egyáltalán…

nem is a ház

hanem a kert
hiányzik igazán

csak semmi rohanás

két robbanás közt
telik-múlik életem
egy még hátravan

megint.

már minden napra jut egy... halál

ha nálam fiatalabb , mindig érzékenyebben érint

ha ismerős illetve ha volt hozzá személyesen is valami  közöm, mégha közvetve is - különösképp

Ács János ilyen  ismeretlen ismerős volt... Közvetetten ismerős, hogy úgy mondjam. És a közvetitők Szeged, Egyetemi szinpad.  Paál Isti...

azaz épphogy   Szentes , jut eszembe... a 70-es évek közepén, az ottani Horváth Mihály gimnáziumban Bácskai Miska bá okitott bennünket (Debreczeni Tibor, Bécsy Tamás közreműködésével) diákszinpadi rendezésre (ahogy ma mondanánk drámapedagógiára), itt voltak bemutatók is (mi magunk is csináltunk ilyet), de Paál Isti a szegedi egyetemi társulatával vendégszerepelt is. A legendás Paál Isti... Egy kollégiumban voltunk elszállásolva, aminek L alakú folyosója volt, a mi szobánk  a kisebb L szár elején, s hosszabb végéből odáig hallatszott, hogy Paál Isti beszélget valakivel, aki nemrég érkezett, és aki siránkozó hangon panaszkodik, és Isti mást se tesz mint határozott, kicsit kemény hangon próbálja egyszerre vigasztalni és korholni azaz még inkább felrázni.... beszédpartnerét a kétségbeesésből , kishitűségből és letargiából... Ő volt (pontosabban :lett) Ács János, a későbbi remek hivatásos rendező... Bár a (a kaposvári Maratban nyújtott) csúcsremeklése után mintha remeksége kissé lehanyatlott volna.. és már halála előtt is a szépernői mondással az jutott eszébe a nol nekrológirójának, róla, hogy Á.J. volt... Hát most már nem csak metaforikusan....

Lehet, hogy már fent beszélget megint, Paál Istivel, valahol egy mennyei folyosón,... Odáig már nem hallok el...

De tény, hogy az akkor vigasztaló és felrázó Paál Isti is később arra szorult volna. Kicsúszott lába alól a szinházi talaj, az ő igazi terepe az avantgard volt és a legjobb értelemben vett amatörizmus... Ő önkezével vetett véget az életének. Ács is valószinűleg nem kimélte az életét, hogy most 66 évesen elhagyta ..,

Nem tudnak vigyázni magukra, nem tudunk vigyázni rájuk...

a fb-on olvasom:

- az igazán vad zseniket nem lehet megmenteni önmaguktól (...),, de azért kellene valahogy törekedni rá.

Hát igen, de tán mindenkinek jobban kellene vigyázni, magára és másokra is...
...

Eszembe jutott, hogy-egyetlen progesszionális szinházi rendezését láttam Istinek- A Tragédiát, szolnokiakkal...
Nagyon fiatalok voltak Ádám és Éva, és a végén, a szinpad szélén, háttal nekünk,egymás kezét fogva, elveszetten, hiába várták,/vártuk a biztatást..."Mondottam:ember küzdj, és bizva bizzál!'   Nem "mondotta"...senki....

A biztatás elmaradt....