A legelső emlékem róla a szegedi bölcsészkaron volt , hol  régi barátnőmet (H. Anit) látogattam meg (ki odakerült tanitani). ott tudtam meg, hogy este  Mensáros  irodalmi estje lesz (A huszadik század), s mindent elkövettem, hogy beférjek.. ott aztán rengetegen voltunk, még az ablakpárkányokon is ültek, é s ott terelhetett D. T. bennünket, rendező lehetett(?), és engem letegezve, ami akkor nagyon szíven ütött, gondolván, hogy lám MÉG egyetemi társnak nézhet! - pedig MÁR tanár voltam (de szívemben "szabadlelkű" egyetemista is maradhattam(?) Nagyon szimpatikus  volt...hogy igy meg is jegyezhettem kedves, finom arcát, a félhosszú hajával... nem sokkal később láttam, méghozzá a makói kultúrházban Pál Isti Radnóti műsorában még pár társával, megrázó volt, ahogy pl az Erőltetett menetet guggolva eldobogták, elskandálták....

Később úgy tudtam, hogy harmad év után abbahagyta a bölcsészkart (francia, magyar szak) de nem, azt is elvégezte , közben elkezdett Szinművészeti Főiskolával együtt! (nem lehetett könnyű, de neki igen...(?)

Aztán jött az Angi Vera , egy nagy film, amiben a meghurcolt tanárt játszotta, (a cserbenhagyő Pap Vera oldalán) ugyancsak szimpatikusan, őszinte átéléssel (egy őszintétlen korban...

Jóval később láttam A Madácban, akkor már kislányommal, a Hegedűs a háztetőben Tevjeként... (előtte stílszerűen elvittem lányom a Dohány utcai zsinagóga karzatára, ahol  alig 3 évesen még Gonda nagyanyámmal ültünk...)

Aztán hallottam-láttam a Klezmerrel (Fegyával) énekelni - klarinétozni, Makón is a szabadtérin, nomeg egy pozsonyi pikniken... gyönyörűen...

biztos voltak más "találkozásaink" is (bár már sose "személyesek" mint azon a régi bölcsészkari Mensáros esten, ami valahogy belémégett, és mindig láttán felidéződött (később olvastam valamit, hogy épp Mensáros közreműködött valamiképp a főiskolába kerülése körül, ahova egyébként Déry Tibor ajánlotta be, mint a z Őriáscsecsemője bravúros főszereplőjeként - amit sajnos nem láttam)

Ott volt a helye... bár biztos jó franciatanár is lett volna belőle.. (néha énekelt is, franciául sanzont szinpadon)

mert jó ember volt....

Az élet viszont nehézzé, háládatlanná vált, tanárként is, szinészként is mostanában...

Bár márciusra készülődött vissza a szinpadra...

Nem tudom, miért távozott el, ilyen gyorsan... máshova

az egész ország siratja, mindenki szerette (nem véletlenül)

s 3 gyereke, 8 unokája (siratja, mér nem mesél nekik....),de jó , hogy maradtak utódai, még ha nem is lesznek szinészek....

***

van Cserhalmival egy csodálatos rövidfilmje, (Végtelenben kettő) - Cs. barátját játssza benne, akiről végül kiderül, hogy már nem él, és mégis

Mégis!!!!

 kiegészités, A Ki mit tud? különbözô fordulóiban mást és mást kellett a

Szegedi Egyetemi Színpadnak produkálnia – ráadásul nem színházi körülmények között, maximum 10 perces mûsoridôben. Az elôdöntôben a Radnóti-összeállítást adták elô. Dunai Tamás úgy emlékszik, hogy a zsûriben szereplô Vámos László és Szinetár Miklós
ekkor kérdezte meg tôle, hogy miért nem felvételizik a fôiskolára.
Ô húzódozott, de a többiek – köztük Paál István – rábeszélték.
(Bérczes 30.) Paál István viszont úgy emlékszik, hogy a tévéfelvétel
elôtt egy kibôvített szakmai zsûri nézte meg a produkciójukat, és
akkor kérdezte meg Mensáros László, hogy az „a vékony, magas
fiú” „miért nem színész”? „Rajtam kívül ô mondja a legjobban a
Hetedik eclogát” – tette hozzá. (Bérczes 72.) Dunai Tamást fel is
vették a fôiskolára, így az egyetemet levelezô tagozaton fejezte be,
viszont az együttest elhagyta.

Egyszer elárulta, hogy Mensáros László hatására választotta a színészetet.

Valóban. 1965-ben Mohácson lépett fel A XX. század című előadóestjével. Életre szóló élmény volt, ahogy a Hetedik eklogát elmondta. Épp érettségi előtt álltam, és eldöntöttem, hogy én is ezt akarom csinálni. Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, de egy eggyel felettem járó, nagyon tehetségesnek hitt lányt nem vettek fel, így végül meg sem próbálkoztam a felvételivel; a színművészeti helyett Szegeden jártam magyar–francia szakra.

Amikor a tízéves fiam bejelentette, hogy „itt az ideje az önállóság következő lépésének”, majdnem leestem a székről. Azt vezette fel, hogy ezentúl reggel az iskolába menet egyedül villamozosna. Magabiztos volt és racionális, nem lehetett ellenkezni. Arra viszont nem voltam felkészülve, amikor először láttam felszállni egyedül a villamosra: a villamos elindul, én nem vagyok rajta, a szívem összeszorul, és a kontroll helyét át kell vennie bennem a bizalomnak.

Kontroll és bizalom: ez a két fő munkaeszközöm is. Tanulom az elengedést: ahogy a szerkesztői munka éppen akkor kezdődik, miután a szerzők – ez se könnyű – elengedik a saját kézirataikat, és átengedik a kontrollt – egy időre – nekünk, szerkesztőknek. Akkor sikerül jól egy hét, ha hasznosnak érzem magam: gyűlnek és fogynak a word- majd a pdf-dokumentumokban a korrektúrajelek (attól függően, melyik munkafolyamatban tartunk a kézirat leadásától a nyomdába vezető út felé), változnak a színek a munkafázisokat követő táblázataimban. Folyamatos jövő időben élünk: a héten adtam tördelésre költészet napi könyveket (Kellerwessel Klausét és Pál Sándor Attiláét) és már könyvhetit is (Nádasdy Ádámét). Ezeknél a könyveknél sem tudom soha megállni, hogy a munka közben csak az örömért ne olvassak el újra és újra pár kedvenc részletet.

És a héten volt ünnep is, Grecsó Krisztián Lányos apa című könyvét mutattuk be a Radnóti Színházban. De miért használok többes számot? A valódi munkát ilyenkor már nem a szerkesztő végzi, hanem újra a szerző, és a moderátor, a PR és marketinges munkatársak, a kereskedők. Valószínűleg a szerkesztők nélkül is ki lehetne osztani a jegyeket a ruhatárban, én mégis annyira szeretek ilyenkor a háttérben ácsorogni. Felkészítő tanár a versenyfolyósón, edző az uszodabüfében. A könyv immár csak a szerzőé megint, és az olvasóké; nem rohanhatsz utánuk magyarázkodni, melyik oldalon maradt véletlenül milyen hiba… A kontroll helyét át kell vennie a bizalomnak. Itt az ideje az önállóság következő lépésének.

Fotó: Valuska Gábor

 Az anyai nagyapa László Albert volt, de rendesen Löwinger volt a neve, valószínűleg asszimilálódni akart, és megmagyarosította. László nagyapa 1857-ben született Martonoson [Bács-Bodrog vm.-i nagyközség volt, 1890-ben 5700 lakossal. Trianont követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Magyarországon, a nagymama, Spitz Hermina Makón, ugyancsak Magyarországon. A nagymama testvéreiről tudom, hogy egy húga Szegeden egy ügyvédnek lett a felesége. Az Andrássy úton lakott egy orvos bátyja, Bernát nagybácsi, és Olaszországban, Triesztben lakott egy másik bátyja. Ez egy bankigazgató volt, és a felesége egy másik igazgatónak a lánya volt, de őket nem ismertem személyesen. Volt egy fiuk, Pali, aki a Dreyfuss cégnél volt. Járt Franciaországba, Angliába, s kiküldték mint igazgatót Indiába. Később Londonban élt hindu feleségével.

László nagyapa iskolázott volt, és nagyon jól nevelt. Ő Palotailván a fűrészgyárban volt igazgató, nem volt saját gyára [Palotailva: Maros-Torda vármegyében lévő kis falu volt a Maros folyó mentén, 1600 főnyi lakossal 1910-ben. Volt egy gőzfűrésztelepe. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. És fakereskedő is volt. Soha nem kérdeztem, hogy a nagymamának mi volt a végzettsége, de nagyon ügyes volt. Nem tudom, hogy nagymamáék hol ismerkedtek meg, és hogy házasodtak össze. Felváltva Szegeden és Makón élhettek, mert János, anyuka bátyja és anyuka Szegeden született, Margit, a nővére és Erzsi, a húga meg Makón. Mindegyik gyerek között volt egypár év.

Gyermekeik

László János [Szeged, 1887 – Temesvár, 1982] könyvelő volt, és könyvelt Simi bácsinak, Deutsch Sámuelnek, Margit húga férjének. Nagyon sokáig volt fogságban [az első világháborúban], a fogságban lehetett tanulni nyelveket, beszélt oroszul, németül, franciául, olaszul. A jelenet, mikor megérkezett hozzánk, még előttem van. Tudta, hogy anyuka kinek a felesége és hol lakik, de hogy a szülei hol laknak, nem tudta. Egy reggel megjött, én éppen jöttem ki a fürdőszobából, és ott ültek a gyerekszobában az asztalnál: János és még egy katona, és anyukával beszélgettek. Éppen akkor érkeztek a fogságból. Jánosék a Kossuth Lajos utcában laktak egy darabig, majd elköltöztek Aradra és aztán Temesvárra. 1921-ben megnősült. Felesége Weisz Csilla [Nagyvárad, 1895 – Temesvár, 1984] háziasszony volt. Van egy lánya, László Éva, aki 1922-ben született Marosvásárhelyen, divatrajzoló lett, 1950-ben feleségül ment Donáth Istvánhoz, egy textilmérnökhöz, aki most hol Németországban, hol Ausztráliában lakik. [László Jánosnak] van egy unokája, Ingrid, aki tehetséges hegedűs volt, és Bukarestbe íratták be konzervatóriumba. Közben 1972-ben férjhez ment egy mérnökhöz, Arden Ervinhez, kimentek Izraelbe, és ott fejezte be a zeneiskolát. Aztán elváltak, s a férfi maradt Izraelben, ő meg Amerikába ment. Ő mindig Amerikába vágyott. Először a tel-avivi, majd a New York-i filharmóniában játszott, nagyon tehetséges hegedűs volt. 1979-ben vált el az első férjétől, és 1996-ban újra férjhez ment Becker Siegfriedhez, egy német sporttanárhoz. Ingrid ma fogorvos San Franciscóban.(róluk már irtam, fotóval)

László Margit [Makó, 1888 – Auschwitz, 1944] Marosvásárhelyen és Szászrégenben élt. A férje Simi, Deutsch Sámuel, textilmérnök [Deutsch Sámuel textilkereskedő volt. – A szerk.] volt [Szászrégen, 1879 – Auschwitz, 1944], aki Budapesten közgazdaságtant végzett [Valószínűleg a Kereskedelmi Akadémiát végezte el, amely szintjét tekintve középfokú oktatási intézmény volt. A századforduló tájékán, amikor Deutsch Sámuel föltehetően tanult, Magyarországon még nem folyt felsőfokú kereskedelmi oktatás. Lásd: kereskedelmi iskolák. – A szerk.], a Bernády-szobor előtt, a sarokházban volt egy textilüzlete, és Szászrégenben is volt egy üzlete [Szászrégen 30 km-re van Marosvásárhelytől. – A szerk.]. A szászrégenit vezette valaki, de aztán át kellett költözzenek Szászrégenbe, mert a pasas nem volt megbízható, nagyon csúnyán becsapta őket. 1909-ben volt az esküvőjük. Két fiuk volt: László [Szászrégen, 1910 – Migdal-Haemek, 1995] és Gyula [Marosvásárhely, 1918–2003].

László Erzsébetnek [Makó, 1903 – Tel-Aviv, 1987] elég hosszú volt az életútja. Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Aradon, Temesváron, és Izraelben, Bat-Jamban. A férje Léb Henrik [Bagota (Komárom vm.), 1900 – Tel-Aviv, 1984] földbirtokos és biztosítási ügynök volt. A férfi Marosvásárhelyre jött, itt ismerték meg egymást Erzsivel. 1924-ben házasodtak össze. A lányukat Verának hívták, 1926-ban született Marosvásárhelyen. Nem nagyon voltak vallásosak. Előbb Ratosnyán laktak [Ratosnya Maros-Torda vm.-i kisközség volt, a 20. század első évtizedeiben lakosainak száma az ezer főt sem érte el. – A szerk.]. A férfi fával foglalkozott a két világháború között. Volt két vagy három mozdonyuk, ami járta az erdőt, s azzal szállították le a fát. Szóval nagyban ment az üzlet. Onnan tudom ezt, hogy voltam nyaralni náluk, mikor még Ratosnyán laktak. Egypár évig ott laktak, aztán Kolozsvárra költöztek, majd Aradra, s onnan elkerültek Temesvárra. Erzsi folyton Marosvásárhelyre akart jönni, mikor magyar világ lett [1940-ben; lásd: második bécsi döntés], és Vera nem akarta semmiképp, mert akkor nagy volt a szerelem a későbbi urával. És milyen jól tették, hogy nem jöttek, mert őket nem deportálták. Másodéves volt Vera, amikor 1947-ben összeházasodtak a férjével, egy szemésszel, Schul Adalberttel. Az apját, Henriket, Bubinak becézték, s a Vera ura is Bubi volt: egyik volt a kicsi Bubi, s a másik a nagy. A fiatalok ki akartak menni Izraelbe. Erre a szülők is kimentek Izraelbe, mert ha az egyetlen gyerekük kimegy, akkor ők is kimentek. A férfinek kint volt a nővére, és ahhoz mentek először, amíg elhelyezkedtek. Bat-Jamban laktak, az Tel-Aviv egy része a tenger mellett, gyönyörű hely. Henrik épített aztán házat, ugyancsak valahol Tel-Avivban, és ott laktak. Verának van egy lánya, Schul Aviva, aki férjhez ment ott egy nagyon rendes román emberhez, és három lányuk van. Az egyik bent akart maradni a hadseregben, a másik most katona, a rendes szolgálatát csinálja, és a harmadik olyan tizenöt-tizenhat éves.

(rúluk is írtam , Léb Erzsébetként....fotóval)

Az anyai nagyszülők nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt. Megvolt a négyszobás lakás, megvolt a cseléd. Ha Erzsi ment egy bálra, mindig új ruhát kapott. László nagyapa a faüzemnél volt igazgató. Apuka akkor harminckét éves volt, és elment hozzájuk látogatóba. Anyuka éppen ült a lépcsőn a húgával, és nyaltak egy lábast, amiben a torta krémjét kavarták ki. Így látta meg először apuka. Nem is vette nagyon figyelembe, aztán egyszer mind a ketten meg voltak híva valahova, és nézte apuka, hogy milyen szép lába van. Aztán elhatározta, hogy megkéri, de nem nagyon akarták adni, mert hát másfél évvel volt idősebb a nővére, Margit, hogy először az menjen férjhez. Margitot akarták adni mindenképp, de apám nem akarta. Anyuka érettségizett, és tizennyolc évesen rögtön férjhez is ment. 1908-ban házasodtak össze, szabályszerűen, rabbi adta össze őket, nagyon szép esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás] lehetett.

3 hozzászólás

Itt én vagyok a képen a második férjemmel, Scheiner Aladárral. 

Ez a kép otthon készült a lakásunkban, ahol most is élek. Tulajdonképpen Aladáré volt a lakás. Körülbelül valamikor az esküvőnk után készülhetett a kép, az 1970-es évek végén. Hátul, a szekrény tetején látszanak a sábeszi gyertyatartók, amiket aztán, az idők folyamán szép lassan elosztogattam. Nem szerettem, olyan nagyok voltak. 

 

 

Aladár az 1960-as években került a marosvásárhelyi hitközséghez, biztos már előtte volt valami kapcsolata a hitközséggel, ha őt hívták, hogy legyen az elnök. Már elnök volt, mikor én 1978-ban hozzámentem. Húsz évig volt elnök. Nagyünnepekkor ő korábban ment el a templomba, én később mentem, de ez nem volt soha probléma. Aladár egyáltalán nem szólt bele, hogy vallásos vagyok-e vagy sem, ami nagyon jó volt, mert én nagyon gyenge eresztés voltam zsidó szempontból. Sosem volt kóser háztartásom, akkor sem, amikor ő a hitközségnek az elnöke volt. De Magdusnál se volt, az előző feleségénél. Az egyedüli dolog, amit csináltunk, hogy ünnepkor elmentünk templomba. Aladár természetesen többször ment, és azonkívül ott volt állandóan a hitközség irodájában. Hosszúnapkor [Jom Kipur] azért böjtöltünk. Dacára annak, hogy csak hetven évesig kell böjtölni, azután csak egy fél napot kell, az uram betartotta. Én is böjtöltem. Hosszúnapkor még a lágerben is kiböjtöltem. Hogy szidtak az ismerőseim, a barátaim -- mert akkor véletlenül olyan lehetőség volt, hogy tudtunk enni --, hogy nem eleget böjtölünk, még most is böjtölök. Mondtam, hogy én böjtölök. Mikor hazajöttünk, akkor Andris öcsém az első ünnepen azt kérdezte, hogy 'Te böjtölsz?'. 'Igen -- mondtam --, a szüleim emlékére mindig fogok böjtölni.' Azt mondta, hogy akkor ő is, különben nem böjtölt volna. Sőt az első uram, aki nemigen böjtölt, még ő is böjtölt, miután megismerkedtünk.

 Amikor Aladár nyolcvan éves lett, 1984-ben, lemondott -- én nem hagytam békét, hogy mondjon le. Ő volt az, aki Moses Rosen főrabbinál erősködött, hogy Sauber Bernát legyen az új elnök, mert ő volt az egyetlen, aki értett is ehhez. [Jelenleg -- 2002-ben -- is Sauber Bernát a hitközség elnöke Marosvásárhelyen. A Centropa vele is készített interjút. -- A szerk.]

"Olaszországban, Bolognában készült a kép, az öcsém, Andris és a bátyám, Misi van rajta a feleségével. Az 1970-es évek végén készülhetett a kép. Akkor nekünk még nem adtak útlevelet, hogy külföldre menjünk. A bátyám Bolognában élt. Öcsémen (jobboldalt) világos öltöny van, mellette Júlia sógornőm, a felesége. Ő egy Marosvásárhely melletti faluból való. Baloldalt van a bátyám, mellette Clara Maletti, a felesége. Lehet, hogy kirándultak, és meglátogatták a bátyámat. Nekem küldték a képet, rá van írva: 'Juci'. Örökké küldenek mindenről képet. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de nagyon jól egyeztek. A bátyám 1909-ben született, a születése előtt három héttel halt meg a nagyapám, ezért is lett ő Mihály, mint a nagyapám. Misi mindenképpen orvos akart lenni, és huszonhárom éves volt már, mire apám végre beleegyezett. Akkor Misi elment Olaszországba. Öt év alatt lerakta a hat évet, de húzta az időt vagy nyolc évig, mondta, hogy a kórházban kell csinálni ezt meg azt, mert közben beleszeretett a sógornőmbe, aki akkor érettségizett. A sógornőm katolikus. Egy Bologna melletti kisvárosban volt patikus az apja, jómódú ember volt. Misi minden héten bérelt autót, s lement oda. Mondta apukának, hogy megszeretett egy lányt, és hogy elveszi. Apuka azt mondta, nem baj, ha nem zsidó, hogyha rendes családból való és rendes lány, kifogása ellene nincs, de jöjjön haza, érvényesítse a diplomáját, s aztán visszamegy. 1938-ban házasodtak össze Bolognában. 1939-ben Misi és Clara ideköltöztek Olaszországból Marosvásárhelyre. Carlo, a Misi fia 1946-ban született. A bátyáméknak 1947-ben sikerült megkapniuk a papírokat, és végleg Bolognába, Olaszországba költöztek, Clara szüleihez, aztán a központban vettek egy nagyon szép házat. Az apósa patikája mögött csinált egy rendelőt, ott rendelt valameddig, de nem sebészkedhetett, amíg nem lett olasz állampolgár. Nagyon jól ment a rendelés. Aztán megtudta, hogy Bolognában nem vonatkoznak rá az olasz törvények, és a kórházban lehet sebészkedni. Aztán meggondolta, és abbahagyta a sebészetet, mert már olyan jól ment neki a belgyógyászat. Délelőtt dolgozott valahol, délután pedig a belgyógyászaton volt, a városháza épületében, az emeleten volt a rendelő. 1994-ben kapott egy infarktust, és meghalt. 

Andrist 1942-ben beidézték munkaszolgálatra, behívták Máramarosszigetre. Onnan Mauthausenbe, majd Günskirchenbe vitték koncentrációs táborba. A koncentrációs táborban komiszak voltak Andrissal, éppen úgy, mint mindenhol, de volt, amikor már kicsit enyhült a helyzet, és volt olyan kisebb hely, ahol őt tették főnöknek. Miután Andris hazajött, a Mestitz bútorüzlet, azt hiszem, még működött. A malom is megvolt az államosításig, 1948-ig, de másfél évre rá rekvirálták, Andris írta alá és adta át. A bútorüzletet 1949-ben rekvirálták [lásd: államosítás Romániában]. Akkor aztán valami más után kellett nézzen, amiből megél. Minden állásból kirakták, miután megtudták, hogy kinek a fia. De azután könyvelt, és mindenfélét kitalált. Először gyerekeknek fából játéklovakat csinált. Azután nem tudom, hogy az ő ötlete volt-e vagy egy könyvkötőé, hogy vállalatoknak rendezze az iratait, és azt be is kötötték. Mert rendszerint nem voltak rendezve az iratok úgy, ahogy kellett volna, és ez nekik nagyon bevált, egyik cég hívta a másik után. 1950-ben megnősült, elvette Kiss Júliát, aki református volt. Andris az 1950-es években kérte Olaszországba a kitelepedését. Mi úgy beszéltük meg Andrissal, hogy mi is elmegyünk, először odamegyünk a bátyámékhoz, és aztán meglátjuk. De mivel Andrisék már hárman voltak, s Misi apósáékhoz mentek, hát nem mehettünk egyszerre. 1960-ban megkapta a papírokat, és kimentek Bolognába. Az én uram nem akart menni, mert azt mondta, nyolc évig volt fogságban [az első férjről, Schönbrunn Jenőről van szó], s nem megy, eleget volt távol itthonról. Ezért maradtam én itthon, pedig mindenik barátnőm azt mondta, hogy én leszek az első, aki elmegyek. Misi ott volt Bolognában, és Andrist mindennel ellátta: lakással várta. Vagy két hónap után Andris egy motorbicikligyárban kapott könyvelői állást, s ott megtalált egy olyan számítási hibát, amit két éve kerestek. Nagy megbecsülésben volt része, és jó pénzt kapott. Olaszországban akkor volt a hidegháború, és azt mondta, hogy nem marad ott. Nem maradt annál a cégnél, csak tíz hónapig, mert jelentkezett Amerikára és Kanadára, hogy bevándorolna. Azt mondta, amelyik hamarább jön, oda megy. Szerencsére Amerika jött hamarább. 1961-ben Minneapolisba mentek. Még most is könyvel, volt egy könyvelési irodája otthon. Dolgozott neki még két nő (nem voltak zsidók), akik járták a vállalatokat, és csak akkor mentek hozzá, ha valami sürgős volt. Júlia a zsidósághoz mindig tartott, inkább elment Andrissal a templomba, mikor Andris járt, viszont a református templomba nemigen ment. Aztán egy idő után nehezebb volt Andrisnak a járás, most már nem jár templomba."

részlet Scheiner Mesznitz Julia interjújából, Centrópa ---nagyapám utestvérének unokája ő is) illetved unpóokjái ő is, mert itt a testvéreiről van szó!