Amikor a tízéves fiam bejelentette, hogy „itt az ideje az önállóság következő lépésének”, majdnem leestem a székről. Azt vezette fel, hogy ezentúl reggel az iskolába menet egyedül villamozosna. Magabiztos volt és racionális, nem lehetett ellenkezni. Arra viszont nem voltam felkészülve, amikor először láttam felszállni egyedül a villamosra: a villamos elindul, én nem vagyok rajta, a szívem összeszorul, és a kontroll helyét át kell vennie bennem a bizalomnak.
Kontroll és bizalom: ez a két fő munkaeszközöm is. Tanulom az elengedést: ahogy a szerkesztői munka éppen akkor kezdődik, miután a szerzők – ez se könnyű – elengedik a saját kézirataikat, és átengedik a kontrollt – egy időre – nekünk, szerkesztőknek. Akkor sikerül jól egy hét, ha hasznosnak érzem magam: gyűlnek és fogynak a word- majd a pdf-dokumentumokban a korrektúrajelek (attól függően, melyik munkafolyamatban tartunk a kézirat leadásától a nyomdába vezető út felé), változnak a színek a munkafázisokat követő táblázataimban. Folyamatos jövő időben élünk: a héten adtam tördelésre költészet napi könyveket (Kellerwessel Klausét és Pál Sándor Attiláét) és már könyvhetit is (Nádasdy Ádámét). Ezeknél a könyveknél sem tudom soha megállni, hogy a munka közben csak az örömért ne olvassak el újra és újra pár kedvenc részletet.
És a héten volt ünnep is, Grecsó Krisztián Lányos apa című könyvét mutattuk be a Radnóti Színházban. De miért használok többes számot? A valódi munkát ilyenkor már nem a szerkesztő végzi, hanem újra a szerző, és a moderátor, a PR és marketinges munkatársak, a kereskedők. Valószínűleg a szerkesztők nélkül is ki lehetne osztani a jegyeket a ruhatárban, én mégis annyira szeretek ilyenkor a háttérben ácsorogni. Felkészítő tanár a versenyfolyósón, edző az uszodabüfében. A könyv immár csak a szerzőé megint, és az olvasóké; nem rohanhatsz utánuk magyarázkodni, melyik oldalon maradt véletlenül milyen hiba… A kontroll helyét át kell vennie a bizalomnak. Itt az ideje az önállóság következő lépésének.
