utolsó percben kaptam visszahozott (ingyen(jegyet az egy nap alatt szétkapkodott tavaszköszöntő nőnapi koncertre
a legfelső sorba (15.), majdnem legfelül... (nem baj, jó innen a kilátás, illetve le-,csak épp az arcvonásokat nem tudom kivenni a szinpadi szereplőkről)
ez esetben az idősügyi korelnök köszöntötte a nőket (milyen alapon, nem csak idős nők vannak, sőt még férfiak is)
nade a főszám Fege volt,,, dalaival, amik ismerősek ugyan, más előadóktól, rövd is volt, de kellemes hallgatni
habár a hangjában nincs semmi varázslat, azt meg kell mondani
az egyéniségében annál inkább: kedves, közvetlen
emlitette a majd 20 év előtti esetet, amikor a zuhogó esőben a Jezus Krisztus eszupersztár előadás a közben elesett , elcsúszott s vizes terepen, (vagy a társa?) ő már nem is emlékezett pontosan , én igen! felejthetetlen volt, (akkor még súlyosabb volt, s ügyetlenebb)
Meg is kérdezte kik voltak jelen, hát én fent hiába kapaszkodtam, nyújtózkodtam, amúgy alig voltunk...már...szemtanúk....bár bizonygatta, hogy hiába, ő mindenkit lát még a legfelső (18.? annyi nincs is, sorban is, például tőle számítva a jobb felső sarokban Zsuzsát, és tényleg úgy hivták ! sajnos baloldalra nem nézett :)
aztán az aulában a képviselőktől kaptunk egy szál virágot
benéztem még a kiállitásnyitás előtt a hagymaház aulájába, ahol készülődtek az eseményre
(a székeket is kivitték, ami nekem újabban létkérdés, bár vissza is hozták morgásomra, egy kanapét, ami gyorsan megint eltűnt, de akkor már bent ültünk K., barátnémmal a kávézóban... mi, egyedül, később bejöttek a tévések riportot készíteni a szereplőkkel, meg behallatszott kintről a kis hegedűsök játéka (kicsit hamiskásan)
(de már nem merek "bírálni" , mert megsértődnek.. rám is szólt valaki hogy ne ...
viszont épp jött más valaki a kávéházba, azzal, hogy imádja az írásaimat (sic) , felpezsditi, s mindenkit helye rakok bennük jót is rossz is megírok
hát ha most másfelől kezdik befogni a számat, ez nem fog sikerülni, s hamis lesz a kép, mert csupajó nincs!
szóval jót elbeszélgettünk, vagy hogy is, rám csak félig figyelve- nem baj...
(egyébként ezért is irok, mert aki elolvas az figyel is rám)
a kiállitáson hátrahúzódtam, ott volt egy mozdithatatlan szék u.i. )a fotón a kilógó lábam..)
de hallottam a dicsérő szavakat, különösen a K M tanárnőre vonatkozókat (még Timit is tanitotta) - rá is szolgál(s visszatérve az előzőkre, jobb dicséreteket hallani valóban, csak -mint unokám mondja - legyen ok rá)
gratuláltam is M-nak, ki megkérdezte mely képek tetszettek legjobban
bár olyan nagyon nem tetszett most a "felhozatal" , (ha külön-külön néztem a képeket) kész volt a válaszom, mert a templomok igen, le is fotóztam ezeket már korábban...
a la Roueni székesegyház?
volt még Van Gogh üres kalapja, amibe bele kellett volna simulni, mint a jelenlevők tették, bánom, hogy én nem próbáltam ki magam Van Goghként :I
(A meghivó képe kedves szomszédom unokájáé, aki nemzetközi dijakkal is ékeskedik, s joggal büszke is rá a nagyanyja!)
felkeltette az érdeklődésem az intézmény elnevezése is...
Marosvári Attila levéltári könyvbemutatójára
micsoda hátborzongató név
kiderült, hogy új a név, és eredetileg Clio intézet volt a neve, akik már kiadták Attila könyveit digitális formában , de most már kézbe is lehet venni, szerencsére! (azért ez az igazi)
És az asztalon megláttam egy másik könyvet is (nohát úgy látszik ezért is jöttem)
Kasztner már rég foglalkoztat, személyes okok miatt ,hogy is volt az a Strasszhofi megmenekülésünk: miért is szálltunk mi a jó transzportba?)
Ott állt az intézet vezetője is. hát összeismerkedtünk
Kérdeztem a munkaszolgálatosok sorsával foglalkoznak-e... nevezetesen Bor, erőltetett menet,, hát a már jól (személyesen is) ismert Csapodi Tamás nevét mondta,
de a holokauszt és az antiszemitizmus ( korszakaival) is kutatási területük, lesznek konferenciáik is, majd figyelemmel kisérem!!! (megirja)
----
volt egy számomra érdekes kérdésfeltevés a könyvről való beszélgetésben
hogy a kereskedőket azért érte inzultus , mert zsidók voltak, vagy csak mert kereskedők
Attila helyesen az előbbire szavazott, ht persze, az antiszemitizmus sztereotipiája (mint bűnbakképzés) mindig működik ,sajnos...
Attila tudása alapossága megint bámulatba ejtett
Rengeteg dicsérő szó hangzott el róla, mit pironkodva fogadott
(nem sok közöm van hozzá, de azért mint egykori gimis diákom én is kihúzhattam magam)
Ja, és a Zsolttal való beszélgetés nyomán, lehet hogy mégis jó helyre (az udvarukra) kerül a zsinagóga hányódó lépcsőtömbje,,, ez is egy (mellékes de fontgos) hozadéka volt az elmenetelemnek
bár ahogy elnézem magam e képen, az se lehetett semmi:::ennek a kis öreganyónak:
Amikor elmentem megnézni a Lefkovicsék gyászolnak című filmet, éppen egy hete halt meg az apósom, már túl voltunk a temetésen, és a férjem elkezdte otthon ülni a süvét.
Sokáig gondolkodtam, nem tiszteletlenség-e ilyenkor moziba menni, de arra jutottam, mivel süvét én amúgy sem ülök, ezt is gyászmunkának tekintem: hiszen maga a film is egy süvéről, a gyászról szól. Mire eljutottam a moziba, annyit hallottam már barátoktól, ismerősöktől a filmről, hogy azt éreztem, kevés meglepetés fog érni, de épp amiatt, hogy annyit beszéltek róla, éreztem úgy, hogy valamit ez a film mégis eltalálhatott. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, miért van az, hogy könnyebb kulturálisan kötődni a hagyományokhoz, mint éppen a hagyományok szerint, miért van az, hogy én is inkább azt választottam: egy süvéről szóló filmet fogok megnézni a süveülés helyett.
A zord bokszedző nagypapa és a bezsidult, visszafojtott indulatoktól csendes apa kettőse – kiegészülve az érzelmi kapocsként működő kisfiúval – olyan feszültségeket sejtet, amiknek már a film elején tudjuk, nem lehet más a vége, mint a kibékülés. És a közönség sokat nevet, mert olyan konfliktusokat lát, amelyeket ismer, és sír, mert olyan feloldást kap, amit csak remélhet a valóságban. A legérdekesebb a számomra mégis a film eleje, épp a gyász előtti időszak, amikor a nagypapa és a még élő nagymama kettősét látjuk. Egy látszólag harmonikus élet: finom összhang az idős házaspár között, amit talán csak az árnyékol be, hogy látjuk: csak az anya tartja a kapcsolatot az Izraelben élő fiúval, az apa nem. Ezt a hidegháborút rendezi újra a nagymama halála, amikor a tékozló fiúnak muszáj hazatérnie.
Volt olyan barátom, aki azt mondta: végre egy film, ami úgy szól a zsidókról, hogy nem beszél a holokausztról. De ez csak részben igaz. Mert az világossá válik, hogy – vigyázat, spoiler – ez a gyász is egy másik, rosszul és mindenki által máshogy kezelt gyász következménye: hiszen apa és fiú azért nem beszéltek évekig egymással, mert egyikőjük sem tudta feldolgozni a fiú bátyjának halálát. Noha a báty halálát nem a holokauszt okozta, hanem a Balatonba fulladt bele, az az igazság, hogy az európai zsidó családok nagy részének épp a holokauszt miatt ismerős a „helyettes gyerekek” helyzete: mások helyett kaptuk neveinket, feladatainkat, és tehetségeinkről szüleink sokszor azt sugallták, meghalt rokonaink jóvátétele. A jóvátételként élt élet azonban csak teher lehet: ezért menekül el a filmbeli fiú is Izraelbe, ahol – újabb csavar – a vallásos zsidóság az önállóan választott élet színtere lesz.
Unortodox gondolat egy ortodox zsidót autonóm szereplőként állítani egy film középpontjába, pedig van benne ráció: a hagyományba egyébként sem elég beleszületni, tanulás, sajáttá tétel nélkül egész egyszerűen semmit nem ér. Ez ma Magyarországon szokatlan gondolat, pedig pont a Lefkovicsék sikere is mutatja: vallásos élet, ha nincs is, de igény volna rá. De a mások helyett élt élet sohasem lehet a magunké: és a saját élet saját választásokat kíván. A film pedig liberális: azt mondja, mindegy, hogy a bokszban hiszel vagy a vallásban, ha az a saját választásod.
A filmbéli kibékülés katartikus, de ne legyenek illúzióink, ilyen ritkán történik a valóságban. Amíg a nagymama él, igazán elragadó karakter, és bár ő jóban van a férjével is, a fiával is, azzal együtt tud velük jó kapcsolatban lenni, hogy ők semmilyenben nincsenek egymással. Ő így hal meg: és az élete mégis teljes. Édes motívum, hogy egy közösen látott színházi előadásból a nagymamát leginkább a szép szekrény érdekelte, amit mindenáron meg akart szerezni. A halála után ezt a szekrényt veszi meg és próbálja összeszerelni a nagypapa, de valahogy mégsem sikerül.
Így nézzük mi is azt a filmet: sóvárogva a műalkotásbeli szekrény után, amiről reméljük, hogy a nappalinkba hazavihetjük, de ott az istennek sem áll össze. Szép lezárás, hogy a kibékült két férfi végül épp a sikertelen szekrény összeszerelésén fog évődni a film végén; miközben a hétköznapjainkban ilyen szekrényeken vitatkozzuk végig a fél életünket.
A filmben azért tud megvalósulni az idilli kibékülés, mert maga a film elbeszélése végtelenül gyengéd minden szereplővel szemben, mint a viccbeli rabbi, aki mindenkinek igazat ad. De mi nem vagyunk rabbik, ha mégoly ismerős a filmbeli rabbi, aki végtelenül jól tud szórakozni a saját zsidó viccein. Ezek a magunknak mesélt viccek, filmek, történetek azok, amikben meg tudjuk érteni magunkat és azokat a konfliktusainkat, amelyeket a valóságban ritkán tudunk feloldani, de a fikció kerülőútja mégis tud segíteni.
félreértések után meglett tartva a mjakunk, vezetőnk is volt, sót már az április dátumot is kijelöltük
persze megint nem olvastam fel irományaimból
azaz mégis ,az unokám "szerzeményét" nagyon-nagyon -nagyon öreg nagyanyjóról, ami kapóra jött valamivel kapcsolatban
meghallgattuk viszont körberajongott társunk újabb , már tablószerűnek kikiáltott regényrészletét, tényleg jó stilusa van, csak engem a téma nem nagyon érdekel...
amúgy megint mindenféléről beszélgettünk: az egészségügy állapotáról, a Makovecz épületekről és szobrokról (?) - a DNS-ről, a mesterséges intelligenciáról (az utóbbiról annak kapcsán, hogy egy társunk vele "iratja" újabb könyvégt, (s még csak fel se akarja tűntetni szerzőtársul)
Csavarok a kiadóban. Szegő János közös magvetős világunkról.
Mit látunk a képen? Négy magvetős próbál becsavarni egy ruhafogast. Kedd reggel történt a kiadóban, az ötödik rápakolt kabátig bírta ez a régi bútordarab, aztán megadta magát, eldőlt, ahogy az is, hogy ezt a munkanaplót ezúttal nem arról írom, mit csinál egy szerkesztő, hanem arról, hogy mit csinál egy magvetős. Például ebben az esetben (esésben) a puffanást hallva, kiugrik az éppen szerkesztett mondatból, hogy negyedmagával megnézze, mi történt. A kabátok gondos eltávolítása után – a lehetséges szálkákra figyelve – megvizsgáltuk a natúr fogast, és kiderült, hogy kilazultak a csavarok. Elsőnek Bödő Anita kezdte el a csavarozást, aztán megkértem, hogy hadd csavarjak én is. A fényképet Dávid Anna készítette, aki már azzal a lendülettel jött ki az igazgatói szobából (ami máskor tárgyaló, délben pedig ebédlő), hogy ezt megörökítse. Ilyen és ehhez hasonló történetekkel gyarapodik a közös magvetős világunk: saját életüket élő tárgyak: rojtos terítők és letört kilincsek; egy egykori telefonbeszélgetés foszlányából külön életet élő településnév, Gávavencsellő; Szenes Iván bűbájos-dadaista sanzonja arról, hogy a Barbara, az minden nyelven Barbara; és a sort még hosszan folytathatnám. Ráadásul új kolléga csatlakozott hozzánk Rozgonyi Dóra személyében, így ezekben a hetekben egyre-másra osztjuk meg vele magvetős lexikonunkat. Minden munkahelynek megvan a maga hangulata és hangzata. Minden munkahely a maga módján hangos vagy csendes. Mikor 2011-ben idekerültem, egészen más volt ugyanezen az emeleten a dinamika. Mások ültek a körülöttem levő szobákban és másvalaki voltam én is, olyan vagyok lassan, mint a munkácsi bácsi, aki hat országban is élt, pedig soha el nem hagyta városát. Más lett azóta a csendünk is. Mert más nem megszólalni és más csendben lenni. Régen csukott ajtók mellett dolgoztunk, most a legtöbbször az ajtók nyitva vannak, anélkül, hogy ezt kimondanánk, talán azért is, mert így jobban érzékeljük egymást, jobban tudunk figyelni egymásra. Vagy, amint a mellékelt ábra is mutatja, erre a fogasra.
(az eddig kedves kis) kávézóban nem a megszokott rend és csend fogadott
két férfi - mint a kocsmában - egymás felé fordulva a dupla asztalnál a pult előtt valami zöld folyadékkal már csak félig-meddig tele palackból iszogatnak , s lezseren, hangosan, ordenárén beszélgetnek , legalább olyan gusztustalanul , mint amilyen a kezükben tartott ital., most fedezem fel egyikükben a máskor kedves sőt kimért pincért, a másik , a dominánsabb, vehemensebb, a bal hüvelykujján hatalmas gézkötés meredezik...
de ezt csak a helyemen veszem észre, ahova nagynehezen imbolyogva sikerült eltornázni, kiegyensúlyozni a kávémat.. (mit a pincérnő, kit a fiúkkal való trécselésben zavarhattam meg, a világért se hozott volna ki nekem, holott másoknak, fiatal épkézlábaknak - akiknek pedig nem is reszket a keze - szokott...)
ő inkább a pultra feküdve(!) társalog tovább a fiúkkal...
én meg gondolok egyet, s csapot -papot (Papot!) ,- érintetlen kávét- otthagyva kilépek az ajtón, meg ebből a méltatlan helyzetből
nem zavarom őket tovább, bár eddig se zavartatták magukat
mindenesetre míg kilépek, elcsitulnak
(kár, hogy csak addig...) (s kár, hogy csak ezért)
január végén volt a 90. születésnapja az egyetlen tanáromnak, aki még él, és aki majd' 30 évig kolleganőm is volt a gimiben...
a "hivatal" (tévésekkel) végre eljutott hozzá
igaz, a lánykori vezetéknevét eltévesztették, és a narrátor, mindenki Böbi(ke)(vagy Böbe) nénijét Erzsike néninek titulálta...
de annyi baj legyen.. (?)
Isten éltesse!
mikor hosszú-hosszú boldog életet kivánt a polgármesterasszony, kedvesen közbeszólt , hogy ennél hosszabb már nem nagyon lehet....?
(pedig épp a napokban tapasztalhattuk a 92 éves Vitray új-élet kezdését ... tehát nagyon is lehet!
nekem történelmet tanitott.a gimnáziumban négy éven át
pontosan, szépen... ("ahogy a csillag megy az égen" ) adta elő mindig a témát, zökkenőmentesen, szabatosan... gyönyörű betűkkel írta a táblára lényegkiemelő vázlatait,(tehette nyugodtan a hátatforditást az osztálynak, soha egy pisszegés nem volt) és korrektül feleltetett...ja, és mindig nyugalom volt az óráin
később logikát is tanított (emlékszem egyszer azzal kezdte az órát, hogy megkérdezte tőlünk, mi a fogalom, s én szellemesnek hive magam azt feleltem rá, hogy fogalmam sincs róla...)
mikor született első lánya, meglátogattuk páran az osztályból a "babával"... emlékszem , Mózes.kosárban volt, persze mi meg voltunk illetődve
(tragédia történt, később, meghalt ez a "kisbaba," igaz akkor már ő is tanitott a gimiben, két fiú anyja volt, küzdött az életéért - megható, erről számot adó, blogjában is izgulhattunk vele, de nem sikerült leküzdeni (később Ausztráliában élő másik lányuk is elment... nagy kettős tragédia volt ez, de vigasz a három unoka, illetve a körbeszeretett pici dédunoka )
Böbike elég szigorú volt de következetes, igazságos és soha semmi csorba nem eshetett jól kiérdemelt tekintélyén
kolleganőm lett később, én nagyon nehezen tudtam átvészelni azt a szakadékot ami akkoriban diák és tanár közt volt, ámbár csak 10 év..
emlékszem mennyire nehezemre esett tegezni pl (bár mostanában látom, minden találkozón felajánlja,s korábban is már minden leérettségizettnek a tegezést)
mikor kezdtem tanitani, akkoriban épült fel a Juhász Gy középiskola, ahova renoválás közben költözött a gimi, s fura módon akkor választották szét a tantestületet két részre, a visszaköltözés előtt, én mentem a gimibe, de a fiatalok maradtak az új iskolában. Ebből állt elő az a helyzet, hogy köztünk nem is voltak más tanárok a gimiben, ez a 10 év hiátus persze végig és érezhetően megmaradt (úgy is hogy kissé magányos is voltam a tanáriban kortárs kollegák hiján - később a jövő fiatalabbakhoz csatlakoztam...nade most nem rólam akarok irni..)
pár év elteltével már nem ültünk olyan közel a tanáriban, ahol végül is sikerült közelebb kerülni....Böbike, az igazgatóhelyettesi irodába költözött...
mostanában érettségi találkozókon találkozunk mi is... olyan osztályokén amiben én is tanitottam, és engem is meghívnak, az of mellett...
(sajnos nekünk az a rossz szokásunk, hogy a találkozókra nem igen hivtuk meg tanárainkat, újabban már találkozót se tartunk, nagy kár....)nagy veszteség, az is hogy nem hivtuk meg tanárainkat... csak aláhúzza árvaságunkat
a facebook oldalamon megosztottam a polgármesterasszonynál feltett hivatalos fotókat
s alatta özönlöttek a jókivánságok, a szeretet (főleg a tanitványoké) amihez én is csak csatlakozni tudok tiszta szivvel!
"...indokolt, hogy legyen legalább egy olyan alkalom, amikor egy kötet okán - ez esetben a Jákob botja megjelenésének alkalmából - a szerkesztőnek is gratuláljunk, és én személy szerint innen is egy nagy köszönetet küldjek neki. Turi Timinek, a szerkesztőmnek. Köszönöm áldozatos munkáját, pontosságát, éleslátását, figyelmét, és türelmét is, amit azért párszor próbára tettem."(Centauri)
