(az eddig kedves kis) kávézóban nem a megszokott rend és csend fogadott

két férfi - mint a kocsmában -  egymás felé fordulva a dupla asztalnál a pult előtt valami zöld folyadékkal már csak félig-meddig tele palackból iszogatnak , s lezseren, hangosan, ordenárén beszélgetnek , legalább olyan gusztustalanul , mint amilyen a kezükben tartott ital., most fedezem fel egyikükben a máskor kedves sőt kimért pincért, a másik , a dominánsabb, vehemensebb, a bal hüvelykujján hatalmas gézkötés meredezik...

de ezt csak a helyemen veszem észre, ahova nagynehezen imbolyogva sikerült eltornázni, kiegyensúlyozni  a kávémat.. (mit a pincérnő, kit a fiúkkal való trécselésben zavarhattam meg, a világért se hozott volna ki nekem, holott másoknak, fiatal épkézlábaknak - akiknek pedig nem is reszket a keze - szokott...)

ő inkább a pultra feküdve(!) társalog tovább a fiúkkal...

én meg gondolok egyet, s csapot -papot (Papot!) ,- érintetlen kávét- otthagyva kilépek az ajtón, meg ebből a méltatlan helyzetből

nem zavarom őket tovább, bár eddig se zavartatták magukat

mindenesetre míg kilépek, elcsitulnak

(kár, hogy csak addig...) (s kár, hogy csak ezért)