erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

TALÁLKOZÁSOK 2008

2021. szeptember 02. - gond/ol/a

 


 

lányom 5 éve érettségizett, ime a tablójá, találkozunk 2008-ban (most)

én nem tudtam elmenni az 5 évesemre, de azóta rengetegre igen - mert mi nem csak 5 évenként találkozunk, igaz, mostanában ki-kihagytam egyet egyet, mert nem a giminkbe szervezték, sőt, nem is a városba... az 5 évesen azért nem voltam ott, mert még csak az országban sem tartózkodtam. (de szeptemberben már ugyanabban a gimnáziumban voltam tanárként, mint ahol érettségiztem 5 éve) 

A mi tablónk a valóságban már nincs is meg. Pedig még mikor visszakerültem tanítani, megvolt, csak aztán az átlalakítások során lekerült a pincébe, s ott viz érte, és... elenyészett. Még jó, hogy kis változatban megvan. Majd elküldöm az iskolánk honlapjára is, mert gyűjtik a hiányzókat:




 

 Anyukám 26-os tablója -szerencsére - megmaradt. 

 



 

(Itt lányom nézegette még gimistaként, a gimi folyosóján):


ez is egyfajta "találkozás" - ami a valóságan nem jöhetett volna létre - egyidőben.....

nagymama-lánya-unokája...

 



 
3 generáció 

 

egyszerre 18 évesen...

 

vajon lehettek volna-e

 "barátnők"?

vagy...?

ez egy abszurd kérdés volt, nincs rá válasz.

 A valós szinkron találkozásokhoz hely és idő találkozása kell. A hely: alma materünk azonossága megvan, de az idő "elcsúszott" ; 35-42-éves "eltolódásaink "vannak egymástól, s ez így szép; ez a linearitás a hagyományok átadása, a továbbvivés. 

Mikor lányom 4 éves volt, én 45, nagyanyja 80. Lányom még óvódás, néha bevittem a gimibe, ahol  én még tanítottam, anyukámnak meg a 60. éves találkozója elmaradt, mert már alig lett volna kinek megszervezni...

de lehet , hogy van egy olyan dimenzió , ahol nem számít az idő..., ahol felborítható a szigorú időrend

lám itt is, a fenti tablóképeken...

 

itt meg az 5 évnyi változás, fotókon:

lányom osztályának csoportképe  a gimi aulájában:





és most az étteremben, a találkozón:




pantha rei

 

aliz2. :: 2008. aug. 29. 23:22 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: emlekezeska

 

FÜSTÖLGÉSEK 2011

 

szokás szerint ebéd után betérek a könyvtárba, méghozzá a belsőkertjébe, ahol kánikula idején is elviselhetőbb a meleg, és itt olvasom el (inkább csak átnézem) a napilapokat, egy-két folyóiratba is belenézek, olykor valami könnyebb bulvárba is... nem a legfrissebb módja ez az információszerzésnek, de megvannak ennek a hagyományos módnak is az előnyei... otthon a számitógépen, már jóval előbb online értesülök a legfrissebb napihirekből, itt inkább "csemegézek", egy-egy hosszabb cikken, illetve, élvezem a papir fogását, a kert szép látványát, a szobrot, a virágokat, a  szellőt, a friss, jólevegőt --- a csendet, még a magányt... is, mert többnyire egyedül ülök itt. Tegnap kivétel volt, egy helyes fiatalember udvariasan engedélyt kért, odaülhet-e az asztalhoz, hát persze; négy kerti szék és egy nagy kerekasztal, luxus is az egy embernek, készségesen összébb is húztam a lapokat, ahova le is rakta komótosan a dossziéit, és letelepedvén, újabb kérdéssel fordult hozzám; rágyújthat-é, a kérdését szinte formálisan tette fel, mintha azt mondta volna, ugye, perszehogy rágyújthat, gondolván, arra is csakis igenlő lehet a válaszom. De én kérdésre kérdéssel válaszoltam , miért? ez a kijelölt dohányzó hely? ez a zárt kert? akkor viszont  én bemegyek (csak gyújtson rá, ha olyan fontos neki, s ha lehet hogy épp azért ült ki... de én nem azért jöttem ki, hogy füstöt szivjak) be is mentem hát,  rá is kérdeztem a könyvtárostól, hogy mi a helyzet, hát mondták neki, hogy ha annyira akar, akkor gyújtson csak rá, bár nem "kijelölt dohányzó hely" a kert ...szóval semmi határozott állásfoglalás, csupa engedékenység,előzékeny ráhagyás - ( miért is vagyok én ilyen szigorú...), én viszont nem soká birtam bent, visszamentem pár perc után, a cigisdobozt láttam a fiú mellett, de ő már nem cigizett, kérdeztem is, hogy elszívta? igen. sőt még arra is rákérdeztem, (micsoda alak vagyok én?!), hogy hova hamuzott, , hát a földre , mondta, mivel nem talált hamutartót. (hát persze hogy nem talált, ebből is láthatta, hogy nem egy hivatalos dohányzó helyen dohányzott...)

no, ez volt tegnap, ma teljesen egyedül ültem, illetve előttem valaki nézte a  Magyar Hirlapot, meg a Magyar Nemzetet (rám is hagyta) a Népszabadságot viszont hiába ajánlottam fel neki... (pedig olyan jó kis interjút olvastam benne Bornai Tiborral  - és a múltkor épp a kultúra rovatot hiányolta...) Én most a Prae-t hoztam ki üditő lapnak a mindig lesújtó poitikai hirek közé, épp arról olvastam benne, hogy az internet, az online, a facebook, hogy előretör

 az irodalom új módozataiban is...(tapasztalom is, de azért érdekes, hogy ezt épp a 

 



 

prae nyomtatott papírváltozatában olvasom, amit egyébként online szoktam: www.prae.hu ) Le is fotóztam a lapot, aztán valahogy a keresőben az asztallábakat és a kövezetet láttam hervés geometrikus sokatmondásban, azt is lefotóztam. S már itthon vettem észre (Nagyítás!) valamit a kövezeten. Valami zavarót, nem odaillőt.


 

Igen.  Egy cigarettacsikket! Hát persze. Amit a fiú hagyhatott ott, tegnap, az asztal alatt. Hiszen szegény nem talált hamutartót. Igy nem csak a hamu, a csikk is odakerült...

A bűnjel...

 (Egyébként a könyvtár tűzveszélyességi besorolása:C katagória... ez nem túl jó. Az a fiú meg annyira fiatal, és még annyira fehér, szinte hamvas a bőre, meg olyan törékeny. Jobb lenne, ha nem füstölne - szabályos dohányzó helyeken SE. Nem egészséges... És akkor nekem se kéne füstölögni...))

 

 

aliz2. :: 2011. aug. 27. 2:00 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: egeszsegepizodesetfolyoiratkonytar



 

EGY PEDAGÓGIAI KONFERENCIA MARGÓJÁRA 2010

 mindjárt becsöngetnek...

de a pedagógusoknak már most elkezdődik a tanév (mindenkori irigyeiknek mondom! nem olyan hosszú az a vakáció, mint gondolják  - és nem csak abból áll a pedagógusok munkája, hogy bemennek az órájukra és leadják) ... Ilyenkor, augusztus utolsó hetében már folynak a tanév eleji előkészületek. Értekezletek , egyebek. Ennek jegyében egy ideje u.  n. "pedagógiai konferencia" is van Makón (afféle továbbképzésféle is?  már a XI. - de hát már az első is akkor volt, amikor én már nyugdijban... kicsit irigyeltem is a zsibongó pedagógustömeget eleinte a Hagymaház körül, ilyenkor, olyan ünnepélyesnek és fontos(kodók)nak tűntek - én meg, mint akit már kizártak a "paradicsomból". Aztán pár éve (mintha ezt megneszelték volna?) - elkezdtek küldeni rá (a polgármesteri hivatalból) meghivót - (sőt még ebédjegyet is mellé...) De mégse mentem! Az idén viszont elhatároztam, hogy mégis! Főleg, mert az előadók közt ott láttam egy rég ismerős nevet. Gabnai Kat(al)i(n)ét, a drámapedagógusét ill drámapedagógusok pedagógusáét , aki  már volt itt, Makón, jópár éve, amikor a diákszinpadosaimmal bemutattuk egy országos tanfolyam részmozzanataként az akkori "tanuló" diákszinpadvezetőknek (én magam is az voltam) - a József Attila műsorunkat, a "jaj, szeressetek, szilajon" ciműt  és kaptam tőle egy mondatot, amit büszkén megjegyeztem: "Ez a mi József Attilánk"... (jelzem nem a szokványos volt...  ez a "mi" feltételezett valami közös (akkori) platformot. Gondoltam, feltétlenül meghallgatom most... (amúgy is szeretem szembesiteni a múlt(ak)at a jelennel) -  nos el is mentem , másra nem is, csak az ő előadására ültem be (pedig Jókai Anna (akit évekkel ezelőtt - még gyakorló tanárként - a giminkben egy u.n. "rendhagyó irodalomórán" hallhattunk...), az előadása  cime -legalábbis első szava- szerint, egykori J. A. műsorunkkal  együttrezonáló gondolatokat járhatott körbe(?): a szeretet pedagógiájáról beszélvén... amire Gabnai K. is visszautalt az előadásban, bár ő riasztóbb címet adott a sajátjának: "nevelőket nevelünk" - s maga is "horrornak" nevezte műfajilag - persze nem lett az, csak jelezte, hogy mennyire nem pedagógusok manapság a pedagógusok, mennyire csökkenőben van a pedagógusi elhivatottság, minél magasabb iskolákba megyünk, annál inkább (ezek szerint az óvodapedagógusokkal nincs olyan nagy baj, mint az egyetemi tanárokkal - pedagógiai szempontból - dehát ez mindig is igy volt..., de milyen jó lenne, ha nem igy lenne...)

Gabnai az ebéd után kissé elhúzódó szünet után a petrezselymes krumpli korai emléke megidézésével kezdte (hallom éhesen, a 3/4 2-es, csúsztatott kezdéskor, mert én bizony sehol se ettem - még - ilyenkorra már elfogy a menű mindenhol, és a konferenciás ebédjegyem nyilván nem használtam fel, ha már nem voltam korábban bent a konferencián) - Nos a jóllakottak álmosságára megértően hivatkozva Szép Ernőt kezdi felolvasni: aludni volna jó (ami persze az alvással rokon  meghalás vigaszszerű emlitésébe fordul, (akkor az se lehet annyira rossz...)de még időben abbamarad a "túlírt" vers idézete...) Még élünk. Az előadó nagyon is! vehemensebben van jelen és magyaráz, mint valaha, csak a haja lett teljesen ősz, de amúgy nagyon fiatalos, a magávalragadó héve feltételenül, hiába is beszél unokákról, és emliti is azt az évet, amikor már járt itt Makón, 1974-ben , mondja a hallgatóságnak, hogy közülük sokan meg se születhettek akkor még (hát én már 32 voltam..), úgy emliti az akkori eseményt, mint mikor a kezdet kezdetén egymást tanitották a "drámapedagógusok" (akkor még nem is igy hivtuk - magunkat... legfeljebb diákszinpadvezetőknek) És hogy Makó nem múlt el benne...

 Rég volt...  a hely is megváltozott, ugyanitt voltunk, de a székesegyházjellegű hagymaház helyén akkor még az eredeti egyszerűbb hagymaház/kulturház épülete álllt... s annak a lépcsőjén hangzott el, lefelé menet az a számomra megjegyzett fontos mondat. Amivel kapcsolatban az előadás folyamán kiderült, hogy nem is biztos, hogy  az a "mi" megmaradt - minden szemponból. (a régi hivatalossal való szembefordulás - mint annyi más területen - itt is differenciálódhatott) - de az érzelmek fontossága a nevelésben (mindenben!) - megmaradt - mint közös (bár kihalóban levő) követelmény...hogy a tanitásban a megértetésen túl legalább olyan fontos a megéreztetés.... s egyáltalán: az érzelmek... (és nem is csak a tanításban, persze!)...

jaj, szeressetek...

kifelémenet, a lépcsőkről leérve, a folyosón, nem birtam ki, hogy oda ne menjek hozzá, elmenőben, "én itt voltam már 1974-ben is"!- már messziről, messziről (a folyosó másik végéből és 35 év távolából) mosolygott rám, barátságosan, kedvesen, és egymás nyakába borultunk -

van még közös platform...

 

 

aliz2. :: 2010. aug. 27. 3:55 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: 
kultúra :: Címkék: elmelkedesemlekekirodalomJÓZSEFkapcsolatokMAKÓmulttanitas

 

Ó, A BALATON... 2009

 

 

nekem ma ott kellene lennem, a Balatonnál, Balatonlellén...

mint sok sok éven át, előbb anyukámmal, aztán a kislányommal...

a rokonaim meghivására

előbb anyukám huga, Magdi néni invitálására,

most a lányáéra: unokanővéremére, aki éppen Magyarországon van , Kanadából, rövid időre

jót beszélgethetnénk, gyönyörködhetnék a gyönyörú Balatonban, és még úszhattam is volna benne, ha...

...nem sértem föl a talpam  (a -rosszul- összecsukott, féligkiszuperált,(jaj, mér' nem már teljesen...!) ruhaszáritónak a kiálló vasába, beleakadva...)

hát akkor most (miután bekötöztem a lábam)  nézegetem, a régi emlékfotókat - jobb hiján - , és közben hallgatom az Ó, a Balatont... nosztalgiázva a  "régi nyarakon"

 bár a képek már a 70-es, 80-as, 90-es éveket idézik

anyukám és nagynéném és a társas üdülőbeliek -akkoriban még az üdülő kertjében volt a Balatonpart!

 

itt meg én volnék...

 

 

 

 

 és ime, pár év múlva: 1989-ben, megjelenik a parton új nemzedék - lyányom - de a kedvenc nagy-nagynéni kalapjában:

 



 

 és megjelennek a ragyogó szinek is, és "van már vitorláshajó " is! :


 

 

 



 

A Balaton kísértése 

Éjszakára puha ágy 

                puha ágy

                puha ágy.

 

Reggelire friss kalács,

                 friss kalács,

                 friss kalács.

 

Délutánra meleg víz,

                 hideg víz,

                 hullámzó.

 

Néha egy kis jégkrém, 

                      jégkrém,

                      málnaszörp.

 

De valami

mindig kísért;

akárhova mész,

friss vízszagot érzel.

 

És én mindig

arra ébredek,

hogy friss

vízszag kisért.

 

A Balaton már ilyen,

 már ilyen,

                 csak ilyen.

 

Legalábbis 1993. julius 22-én, (akkor 8 éves) lányom (verseménye) szerint.

 

és itt már 14 évesen, az 1999-es  Balaton partján, lángosevősen,  a rokonainkkal. Még Magdi néni is...

 

 

 


 ( lányom épp  most is a Balaton közelében van, Szigligeten JAKtáborban..., 10 napja meg Balatonfüreden... de a balatonlellei "régi nyarakra" biztos ő is különlegesen gondol  ... )



aliz2. :: 2009. aug. 27. 10:21 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: emlekezesfotokkapcsolatoklanyomrokonokzene

 

NEMZETKÖZI FIMFORGATÁSOK MAKÓN 2013

 

Van Makón egy video - és művészeti műhely, ahol gyerekek, egész fiatalok filmeznek, már évtizedek óta (annak idején lányom is tagja volt - ezen az immár archiv fotón az ő egyik filmjét forgatják, de még nem nemzetközi a stáb... (az operatőr azóta az tv2 operatőre):

 

 

 

...kb 10 éve szinte nemzetközivé szélesültek, fesztiválokat tartanak, és épp a napokban a 10. jubileumit. Zoom to Europe and Asia néven.

 

 

Az újságban is lehetett olvasni, hogy Makó utcáin mostanság mindennapos jelenség e fiatalokat filmezi látni...

 

nekem egyszer sikerült" kifogni", véletlenül: először csak azt tűnt föl, hogy a város emblematikus meztelen kisfiú szobrát, az "Öcsi"-t vajon miért öltöztette valaki föl...? (ráadásul ebben a kánikulában), aztán láttam, hogy fényképezőgépekkel körbesettenkedik, egy felvevőgépes fiú utasitására, aki az egészet filmreveszi,..


 


 

 



Kiváncsi lettem, milyen film készülhetett vajon ebből? meg amúgy is érdekeltek a filmjeik, elmentem hát a záró gálára, Nem bántam meg . Meglett ez a jelenet is -

és ezen kivül rengeteg jó kisfilmet láthattam, makói háttereinkkel. Igazán nagy élmény volt.

a szobros filmben a látott jelenet előzményeként a rövidfilm főalakja egy éjjel (valószinű álmában) körberohangálja a város minden szobrát (a Bartók szobor meg is szólal,- a fesztiváligazgató és műhelyvezető Czibolya Kálmán hangján, a múzeum előtti Megfáradt embernek vizet vagy valami italt ad, aztán végső állomásként a  Megriadt nő meztelen szobra következik, akire gondosan ráterit egy kiskabátot.

NO és (a poén - aminek forgatását láttam):másnap reggel ugyanez a kabát van a kisfiún. (a női szobor meg persze meztelen... (ilyen egy gondos anya) A film cime is ez: Mother

(eszembe is jutott  egy régi vicces definició, amit gyakran idézgettünk, mikor túlöltöztettem a lányom - a pullóver, az a ruhadarab, amit akkor ad az anya a gyerekére, mikor ő fázik) nos még a szobrok is..



volt még vicces de profi (spanyol kezdeményezésű) Almodovar parodia is (vagy inkább utánérzet?)...



meg egész művészi és elgondolkodtató meg nagyon vicces filmek

élmény volt...

az külön tetszett, hogy a legkülönbözőbb országokból jövő gyerekek együttesen hoztak létre alkotásokat! (képviselte magát Spanyolország, Görögország, Németország, Thaiföld, Dél-Korea, Vietnam, Erdély... Micsoda barátságok is születhettek a nagyszerű alkotások mellett! tetszik ez nekem... s mindez egy kis vidéki magyar városban... Minálunk! Bravo!!!!

 


MINDENKI EMBER EZEKEN A KÉPEKEN 2008

nem szeretem a címlapokat újabban (azaz jóideje)... csicsásak, hivalkodók, vicceskedők, szenzácóhajhászok ... tele van u.n. "celebek" fotójával (sokukról nem is tudom, kik, mert nem nézem azokat a (tévé?)műsorokat, amikben látni lehetne őket egyébként is...), amúgy meg, úgy érzem, hogy a celebnek az a "foglalkozása", hogy "celeb" - és nem attól lesz az, hogy csinál valamit, (hasznosat, értékeset, fontosat), ami miatt tényleg ünnepelni lehetne... igazi portrét is olyan ritkán látok... bulvárfotót, bulvárlapokon... , és ha mégis Valaki van rajta, aki felmutatott már szinpadon pl valami figyelemreméltót, cimlapra nem amiatt került, hanem valami magánéleti gubanc vagy "érdekesség", netán  botrány.. miatt, vagy amit annak tekintenek... vagy épp a lapok csinálnak, de feltétlenül továbbgerjesztenek...

néha-néha, kikapcsolódásul belenézek ezekbe is... a napilapok és (csütörtök van: a 168 óra közt, ma  beszédesen került össze  a Story cimlapja és  a 80 éves Keleti Éva fotografussal készitett interjú,  az ő régi szinházi fotóival -kontrasztos együttállásban a könyvtár udvari asztalán...

 

és szól is erről a jelenségről is Keleti Éva (a fotósok iránti  teljes megértéssel pedig): "ma a fotósoknak arra sincs idejük, hogy a fotográfia mélységeit bejárják. Nem hibáztathatók ezért. Most a hamis "celebvilág" az érték, és ezt az igényt kell kiszolgálniuk. - VV-fiúkat és -lányokat, percsztárokat, botrányhősöket fényképezniük -, hogy életben tudjanak maradni.(Tisztelet a kevés kivétel lapnak, ahol még számít az igazi szellemi érték, s eszerint tekintenek a képekre is.)"

de: kiknek az "igényét" kell kiszolgálniuk?! nekem igenis lenne igényem tartalmas arcok látására, nagy szinházi alakitások megörökitésére (is),  vagy nem lennének már nagy (szinészi) egyéniségek se?... a fotografia csupán tükrözi a megváltozott világunkat?..

az életben is mit látok, mi a "menő"? amitől legszivesebben elfordulnék, ugyancsak) : szines tetoválások, a legkülönbözőbb testrészeken, már sok testen több a tetovált -, mint a szabad terület, a lényeg, hogy minél szembetűnőbb legyen, akárcsak a hajszinek ("az én apukám egy olyan hires bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem; piros haja volt... " szólt a sláger az én időmben, egy piros hajú bohócról, nos manapság a piros hajhoz nem kell bohócnak lenni, mert az a "divatos", igazi körmöt már nem igen látok csak festett, ragasztott, hatalmas, műkarmokat, (mindig elcsodálkozom, hogy tudnak velük dolgozni, s ha épp pénzt kapok vissza tulajdonosától megkérem, hogy ne a markomba marja..., hanem tegye  le a pultra - biztos-ami-biztos,...) sokmindenről azt hittem hogy múló hóbort lehet, majd elmúlik, de nem - a mi  szolid izlésünk múlik el, mi leszünk korszerűtlenek... A természetes , az emberi lesz az... és a sok művi a "természetes", a megszokott, a nyilvánvaló, az  általános... 

Pécsi Sándort már nem ismerik a mai szinészhallgatók, mondja Keleti Éva (Avar Istvántól megtudva)... és vajon 

 

Tímár Józsefet? ... 

 

jól sejtette Bessenyei is, amikor kifakadt egyszer náluk, hogy csak egy szinházbérlet marad majd majd belőle?

Úgy irigylem ezt a Keleti Évát, hogy közelről fotózhatta ezeket az emberi(színészi) arcokat... És úgy sajnálom, hogy/ha ma nincs erre "igény". De tényleg nincs?!

Nem hiszem...

Most hallgattam a Társalgóban (Bartók Rádión is egy riportot vele...) itt mondta "Mindenki ember ezeken a képeken" és ez volt a kiemelt rész (a lead) az interjúból, a kiállításról, ahol Pécsi Sándor is, a végén, mementóul, látható: 

" Ne tessék elfelejteni őket, tessék emlékezni rájuk, ők voltak a magyar kultúra legjobbjai, és a mai nemzedék nőjön fel hozzájuk."

 ---------------

http://www.nol.hu/kult/20110329-fekete-feherben_almodo

http://hangtar.radio.hu/bartok#!#2011-08-25

19óra- társalgó (még 3 hétig hallgatható...)

(A Jak táborban Szigligeten készitett interjú a következő "szám", amit épp lányom csinált. Bevallom, azért is hallgattam meg a Társalgót feltétlenül, de... )

...nem lehet véletlen, hogy mindig rábukkanok Keleti Évára (a könyvtárban is, és a napokban a Mareggel-ben Bethlen János beszélgetett vele, aki kint felejtette  az albumot, és  meg akarta úszni, de riportalanya természetesen nem tudott eltekinteni ettől, hát persze, hogy nem, hiszen az album, a fotói a lényeg, most is , mindig azokról beszél, és azokról akik a képeken vannak - s hogy észrevétlen szeretett maradni a fotózásai alatt is, igy lett annál észrevehetőbb és lett az, amit tett... a fotói és rajtuk az emberi arcok...

 kiállításán (a Budapest Galériában, szeptember 25-ig) és albumban (Keleti Éva: Visszapillantás) is megnézhetők ezek az emberi arcokat felmutató képek...

 

 

aliz2. :: 2011. aug. 26. 0:40 :: 8 komment :: Címkék: emlekezesfotokkiallitaskonyvtarkulturaradiomusorszineszekujsag





 

RÓZSÁK A RÉGI ÚTON 2011

Megint megállitott - bevásárolni menet, estefelé , mikor már kicsit csökkent a hőhullám (délben már 38 volt -), az út mentén itt-ott egy kis virág:

 


 

aztán a háttérben levő épületre nézve eszembe jutott, hogy én valamikor, 1966-ban ebben az iskolában kezdtem, közvetlenül az egyetem után, "középiskolai tanári" pályafutásomat. (mert hogy abban az évben a gimnáziumunkat épp renoválták, és ideköltözött az is ebbe az új középiskolába, ami akkor mezőgazdasági szakközép- is volt a gimnáziumi részleg mellett) - a tantestület meg következő évben kettévált,  a régi gimibe mentek vissza főleg a "régi" tanárok - de én is..., igy aztán a hozzám korban legközelebb álló tanárkollega is, egykori tanárom volt, és vagy 10 évvel öregebb nálam... (nem csoda, hogy sokáig a diákjaim közt "otthonosabban" érezhettem (volna) magam (ők korban is közelebb álltak hozzám -de valójában se itt se ott nem voltam "otthon")... itt, ebben az új épületben ezt még talán nem annyira éreztem..., mert itt voltak velem hasonló korú kollegák is, igaz a 4.-esek itt is, amikor meghivtak a ballagásukra - még - (le)julikáztak... nehéz is volt megszokni... külsőségeiben ezt a "tanárságot" - a másik oldalt. Most épp az jutott eszembe, amikor ott álltam, fönt az ablakban, lenézve arra az útra, ahol most állok, s ahova most lentről fölnézek... ott álltam, és olyan bezártnak éreztem magam ott, két tanóra közt, mintha börtönrács mögött... reménytelenül, akkor reggel iskolábamenet, találkoztam valakivel, aki akár a szabadság szimbóluma is lehetett volna számomra, (meg egy elszalasztott kapcsolaté); volt egy  éjszakai szép vonatutazásunk  hónapokkal azelőtt, nagy ráismerésekkel, akkor még egyetemista voltam , és épp egy esetleges (színháztudományos) állás miatt jártam Pesten, meg volt egy véletlen találkozásunk,  s egy akkor előre megbeszélt (félresikerült)  randevúnk, aztán ő elutazott , külföldre, hajózni, és most jött vissza, félév után, és  bár örültem neki, olyan kusza volt az újratalálkozásunk, a beszélgetésünk... gyomoridegességre panaszkodott, meg mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem jár sehova,  1 hét múlva újra elmegy... Sajnáltam (az elhagyatottságáért) és irígyeltem - a függetlenségéért... hogy ő mindig "új vizeken hajózik" ... én meg  megfulladok...

Pedig meg voltak elégedve velem a "munkahelyemen", a diákok is állitólag szerettek. És mégis. nem éreztem jól magam. Mert nagyon egyedül... ( önhibámból... is) 

Mit is tudnék mondani annak a két tanóra közti szünetben ablakból lenéző 23 éves lánynak... most...?! Nem is értem... Talán azt, amit akkor is tudtam, hogy nem szabad gyávának lenni! s hogy nézze a nyíló rózsákat! (csakhogy akkoriban nem is tudom, voltak-e az úton...) (de legalább a tükörbe belenézhettem volna, jobban!)

 

2011. aug. 26.

ALTEREGÓK 2009

 

a makói grafikai művésztelep idei témája: alterego

mindenkinek van, egy pár....

 

(csak kár, ha néha az eredeti arcunkat eltakarják! mint ezen a plakáton is, mintha csak a tabula rasara lehetne újat rakni)

pedig az alteregóink csupán (belső) aspektusaink, (szerepeink - néha valóságosak, megéltek és néha csak a vágyottak, másban megéltek...) amit néha ki is vetítünk...

csak kár ha eltakarjuk vele az "igazi"-t - de mi is az igazi arcunk ?

- ezek a képek is ezt keresgetik...:

a fotókon talán az látható, amik szerettek volna lenni, akik később "csak" grafikusok lettek:


és ha azok lettek volna, amik, pl. M. zongorista..., és nem a kék csíkos pijamájában, hanem fekete frakkban egy koncertteremben (mint kedvenc G. G-ja), akkor a grafikus énje lenne az "alterego"ja..., (mindig a "másik" én, a meg nem élhető tűnik fontosabbnak(?) (mint ahogy a szomszéd rétje mindig zöldebb?)

lányom most nincs jelen a megnyitón, pedig eddig minden évben..., most vissza kellett utazniuk a "fővárosba", ("alteregot" meg nem tudott küldeni maga helyett - pici korában penditette meg egyszer, hogy milyen jó lenne, ha lenne (bár nem ezt a szót használta rá)- azt küldené maga helyett fürdeni...)évekig mindig itt volt, kislánykora óta ,egyik évben , már gimistaként, amikor a Kert volt a téma, őt kérték fel a megnyitó beszédre  - a voltairi "műveljük kertjeinket" jelmondattal zárta mondandóját...s jut eszembe  még korábban, jópár éve a megnyitón, egy performanszon, zongorázott is , a szinpad közepén, a grafikusok között, akkor M-nek az volt a szerepe, hogy savanyú uborkát (majdnem azt írtam: szőlőt - kinálgatott... Lányomból se lett zongoraművész , grafikus sem, pedig egy nyáron a műhelyükben is megfordult, rézkarcot csinálni, de épp a kémiai, vegyi veszélyek, macerák; a savas maratás vette el a kedvét a továbbiaktól)  mást - az irodalmat - választotta (mert ott nincs kiszolgáltatva sem másoknak , -mint az ugyancsak felvetődött filmnél - sem az anyagnak - gondolta...) - mindenkinek muszáj választani, és egy dolog mellett elköteleződni... (tulajdonképpen kár, mert a gazdagságunkból vesz el, szegényit, a specializálódás - bármilyen profizmusba, vagy differenciált mélységekbe is vezet...

Másik képen,  M.  egyik alteregós dupla varációján - ördög - angyal - elliptikus, mértani, kiszámított, egyensúlyt tartó  távolságban -




itt meg beletükröződik a szemközti falon levő "alterego" , és köztük még az én visszatükrözött- fotós másik-énem is... :)  (Én meg lehettem volna "fotós"....? s nem "oktató"?:)




de a "küldetés" igen - ez "az", de ez nem is egy foglalkozás, ez affölött van, lényeg, emberi (női) lényegünk:

saját (fiatal - bár nálam már 41 éves) arcunkat képzelhetjük oda akár?:   

később meg: 

                                                     ennek mély megfeleléséről nem is beszélve:

 

 ezek is már emlékek - egy kiállítás (összegyűjtött) (emlék)képei....

 

 




 




aliz2.
 :: 2009. aug. 26. 11:56 :: 10 komment :: Címkék: kepzomuveszetkiallitasMAKO



 

süti beállítások módosítása
Mobil