Megint megállitott - bevásárolni menet, estefelé , mikor már kicsit csökkent a hőhullám (délben már 38 volt -), az út mentén itt-ott egy kis virág:
aztán a háttérben levő épületre nézve eszembe jutott, hogy én valamikor, 1966-ban ebben az iskolában kezdtem, közvetlenül az egyetem után, "középiskolai tanári" pályafutásomat. (mert hogy abban az évben a gimnáziumunkat épp renoválták, és ideköltözött az is ebbe az új középiskolába, ami akkor mezőgazdasági szakközép- is volt a gimnáziumi részleg mellett) - a tantestület meg következő évben kettévált, a régi gimibe mentek vissza főleg a "régi" tanárok - de én is..., igy aztán a hozzám korban legközelebb álló tanárkollega is, egykori tanárom volt, és vagy 10 évvel öregebb nálam... (nem csoda, hogy sokáig a diákjaim közt "otthonosabban" érezhettem (volna) magam (ők korban is közelebb álltak hozzám -de valójában se itt se ott nem voltam "otthon")... itt, ebben az új épületben ezt még talán nem annyira éreztem..., mert itt voltak velem hasonló korú kollegák is, igaz a 4.-esek itt is, amikor meghivtak a ballagásukra - még - (le)julikáztak... nehéz is volt megszokni... külsőségeiben ezt a "tanárságot" - a másik oldalt. Most épp az jutott eszembe, amikor ott álltam, fönt az ablakban, lenézve arra az útra, ahol most állok, s ahova most lentről fölnézek... ott álltam, és olyan bezártnak éreztem magam ott, két tanóra közt, mintha börtönrács mögött... reménytelenül, akkor reggel iskolábamenet, találkoztam valakivel, aki akár a szabadság szimbóluma is lehetett volna számomra, (meg egy elszalasztott kapcsolaté); volt egy éjszakai szép vonatutazásunk hónapokkal azelőtt, nagy ráismerésekkel, akkor még egyetemista voltam , és épp egy esetleges (színháztudományos) állás miatt jártam Pesten, meg volt egy véletlen találkozásunk, s egy akkor előre megbeszélt (félresikerült) randevúnk, aztán ő elutazott , külföldre, hajózni, és most jött vissza, félév után, és bár örültem neki, olyan kusza volt az újratalálkozásunk, a beszélgetésünk... gyomoridegességre panaszkodott, meg mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem jár sehova, 1 hét múlva újra elmegy... Sajnáltam (az elhagyatottságáért) és irígyeltem - a függetlenségéért... hogy ő mindig "új vizeken hajózik" ... én meg megfulladok...
Pedig meg voltak elégedve velem a "munkahelyemen", a diákok is állitólag szerettek. És mégis. nem éreztem jól magam. Mert nagyon egyedül... ( önhibámból... is)
Mit is tudnék mondani annak a két tanóra közti szünetben ablakból lenéző 23 éves lánynak... most...?! Nem is értem... Talán azt, amit akkor is tudtam, hogy nem szabad gyávának lenni! s hogy nézze a nyíló rózsákat! (csakhogy akkoriban nem is tudom, voltak-e az úton...) (de legalább a tükörbe belenézhettem volna, jobban!)
2011. aug. 26.
