elröpült... "az ifjúság édes madara"....

Paul Newmann-t első egyetemi ifjú éveimben láttam először a szegedi belvárosi mozi karzatán, az "Ifjúság édes madara" c. (1962-es) filmben, mely Tennessee Williams  - az akkoriban igen felkapott és felkavaró amerikai drámairó tollából - készült. Elkábitó és fejbevágó film volt ez, - mint később a "Macska a forró bádogtetőn" - hibákat elkövető de gyötrődő és folyton a szépet, az álmokat (a boldogság kék madarát?) kereső de szükségképpen, tragikusan elbukó főhősökkel... Paul Newman vakító kék szeme azóta is világít ezen a (majdhogynem) "általános emberi" úton...

most már  - tegnap óta - csak archívvá lett fotókon, filmvásznon...

Legutóbb a "Senki bolondjá"-ban láthattam, 94-es film, de ott már öregembert alakított

életem egyik meghatározó, - Csipkerózsika-álmomból - felrázó, figyelmeztető-filmjét: a Rachel, Rachel-t is neki, az ő rendezésének, köszönhetem! Meg a "Gammasugarak hatása a százszorszépékre" torokszorító élményét is!

                                                                   ***

Egyébként Paul Newman - rokonaim rokona. (Egyik Neumann vezetéknevű unokatestvérem fogott gyanút ez ügyben, és miután ő is "kivándorolt" (jóval később, mint a már Amerikában született de "magyarországi zsidó családból" származó Paul Newmann felmenői, felvette vele a kapcsolatot, minek során "gyanúja" beigazolódott: valóban rokonok - a híres szinészrokon nagyon kedvesen reagált az őt megtaláló civil (orvos)rokon megkeresésére. (egyébként a mosolyuk alapján elég feltűnő is a "rokonságuk".)

A rokonom rokona nem rokonom; mégis, nekem is,  volt/van(!) hozzá közöm! "Személyesen", s  mint mindenkinek, aki láthatta filmjeit!

ezt most nem is írnám le, mert nem szorul bizonygatásra, - ha nem olvastam volna tegnap a friss gyászhír után egy fórumon egy ezt kétségbevonó bárdolatlanul -érteltlen megállapítást. Miszerint, hogy is gyászolhatjuk, azt, akit nem is ismertünk. Szerencsére, le is hurrogták a - halálhír nyomán mélyen megrendült - többiek. Mert igenis "ismertük", "rokonunk" volt! ("megmutatta magát" , "látva láttuk", "szerettük"!) - Amikor egy-egy ilyen nagy színész távozik, vagy bármilyen művészeti ágban alkotó művész), aki tulajdonképpen az egész emberiségnek adta magát nagy alakításaival - az személyes veszteség is (a nemrokonoknak is), mert a szó igazi értelmében volt rokonuk: Úgy, ahogy Karinthy fogalmazta meg (még Adyn is túl...): "mindenkinek rokona, őse, ...ismerőse..." Embert ábrázolt, bennünket tükrözött és alakított is ezzel, a jófelé mutatva az utat ..-

És ő nem is csak a filmjeivel "adott".! Hanem szó szerint is: vagyonokat áldozott rászoruló (súlyosan beteg, háborús területekről menekülő) gyerekek megsegítésére. Igazi humanista, igazi EMBER volt!

Rosszabb lesz egy olyan világban élni,  amiben az ő ragyogó kék szeme már nem világíthat nekünk.

Azaz - újranézhető filmjeiben - még igen

aliz2. :: 2008. szept. 28. 13:54 :: 5 komment :: Címkék: , elmeny, film, kapcsolatok, nekrolog, rokonok, színeszek

szinházrajongó korszakomban (60-as évek második-, 70-es évek első fele)  minden színházi évadra eső szabadságomat Pesten töltöttem, különböző színházi előadások megtekintésével, volt úgy, hogy egy nap kettővel is... (bár ez szélsőséges eset volt), viszont minden estére esett egy... atyai barátomék ott laktak a Vig szinháztól egy ugrásra, a Pannónia utcában, és tele voltak személyes szinész ismerősökkel-barátokkal, mégse jártak szinházba - gondolták bármikor elmehetnének - és igy aztán mindig elmaradt...

mikor Szegeden voltam egyetemista, (60-as évek első fele) nem néztem meg magam sem minden darabot az ottani szinházban, kissé sekélyesnek érezve (le is nézve?) a műsorpolitikájukat, ami épp az alacsonyszinvonalúnak vélt közönségigényre hivatkozva volt olyan, amilyen  - de az operaelőadásokat azért meghallgattam szorgalmasan (Vaszy!), és ott láttam Ránky-Vas István musicalét! (musical-tragedy-jét (azóta se hallottam tragikus vállfaját e zenés műfajnak, ami akkoriban még csak külföldön volt igazán ismert és népszerű) - az Egy szerelem három éjszakáját. (Vas István épp most lenne 100 éves, délután őt hallottam a tévében  . a budapesti lakásairól, életéről, barátairól, a történelemről beszélni - milyen kedves ember volt és milyen igazi emberek vették körül az embertelen korban is (Ottlik pl.)!

kezdő tanár koromban én szerveztem egyből "kultúrfelelősként" az egész gimnáziumnak a szinházlátogatásait, Szegedre, (meg olykor mentünk Pestre is) különbuszostul...

aztán, mikor lányom lett szinházrajongó , újra kezdtem én is színházba járni, még bérletünk is volt, - de ez már nem volt az az igazi lelkes "járás", kivéve egy-egy izgalmasabb előadást, de valójában már nem tudtak felvillanyozni; azt a lázas érzést többé nem éreztem, amit a függöny felgördülése előtti várakozásban - régen. Azt hiszem, bennünk van elsősorban, ami lehetővé teszi azt is, hogy nagy szinházi élményt éljünk át - vagy legalábbis kettőn (a szinészen és a nézőn) áll a vásár...

de nem akarom szinházrajongásom (kialvásának)történetét megirni

hiszen akkor arról is kéne írnom, amikor magam is - "vizsgázott" rendezőként ill. diákszinpadvezetőként "csináltam" szinházat......  meg épp az abszurd drámákról irt dolgozatomról (már 1966-ban!), és hogy majdnem a "szinháztudomány" lett a hivatásom is...,

meg az "amatőr" v alternativ szinházakhoz való viszonyom külön fejezet lehetne,

csak arról akartam irni hogy a héten lányom ösztökélésére, az egyetemi órája után, - este elmentünk a szegedi régi zsinagógába megnézni a Hólyagcirkuszt - mert Pesten sose tudja őket megnézni úgyse, mert épp akkor van lenn Szegeden, (egyetemi dolgai miatt),amikor fent játszanak. És őket feltétlenül meg kell nézni. (Játszott is velük együtt, a Metanoiában a Deszkák, pallók 1. részében , "Eszter"-ként)

nos, a Zsúr elég érdekes előadás volt, tényleg olyan cirkuszos, clownos, felrázó, nemmindennapi, abszurd

a szinpadi dallamok sokáig a fülünkbe csengtek utána, annál is inkább mert lányom -bármilyen nehéz hajlításúak a dalok - folyton ezt énekelte, a színpadon (az ottani Zsúr"-on) hallottak nyomán:

("az embereknek mi sem fontosabb, mint a karneválok, a zsúrok, a bálok... a bálok...")

(épp azt emlegettem neki az eladás előtt, hogy a frissen vásárolt klipszét talán inkább alkalmakra, estélyekre, bálokra kellene viselnie, mire ő, előre cáfolva a később hallott dalt, azt mondta, kinevetve, hogy dehát mi nem járunk ilyen helyekre!)

 (csak azt tudnám, hogy az a két nő a mögöttünk levő széksorban, miért hahotázott olyan harsányan ezen a nem is "mulattató" inkább elgondolkodtató és befelé mosolyogtató abszurd darabon... hát igen, minden attól függ, honnan nézzük mi. minden tőlünk függ... És ők bizonyára előre elhatározták, hogy kacagni fognak. Ön- és darabfeledten.)

azért mi is jól "szórakoztunk" csak nem kifelé-hahotázva, inkább befelé-mosolyogva-szomorkodva egyszerre - úgy, ahogy az életen is. (szerencsére lányomnál azért a mosoly volt a dominánsabb)

 fodrozódik a folyó

futnak a fellegek

hajlanak az ágak

és te? nyugi!

te se pihensz

dobog a szived

áramlik a véred

lélegzel

az élet ez!...

 IRÓK FILMVÁSZNON - ÉS FILMVÁSZON ELŐTT

Egész napom írók közt töltöm - már szédelgek.

A főtéren, a Korona előtt szinte belebotlok biciklimmel egy piros buszba, amit diáksereg áll körül,- nicsak megint egy volttanítvány-irodalomtanárral élükön. Megérkezett Makóra is aNyugatbusz kiállítása! Be már nem férek a gyerkőcöktől, de egy kis asztalkán könyvjelzők, képeslapok, archív fotókkal, gyerekeké,("Irók Fiatalon -áll a fotók alján) akikből -k i hitte volna!, a képeken még nem látszik, vagy mégis? - a Nyugat szerzői lettek! Találós kérdésnek is jó. Megragad egy szomorú-riadt tekintetű kisfiú fotója, tiroli nadrágja zsebébe süllyesztett kezekkel - nem találom ki, bár megtehetném, hiszen a tragikum máris ott a szemében; ő Radnóti Miklós. És egy faragott szék támlájába kapaszkodó Kosztolányi: a "szegény kisgyermek"; a gyanútlanul mosolygó, mezitlábas baba: Szerb Antal, az elszánt, okos tekintetű, kicsit gyanakvó József Attila... azt se tudom, melyik képeslapot vigyem haza... délután a soron következő középiskola előadótermében a busz kísérője vetített állóképeken mutatja tovább a szerzőket, immár felnőttként (meg a szerkesztőket), s a bemutató végén, gratisként egy 15 perces összeállítást régi archiv filmen íróink életéből, akár a "privát Magyarország" néma filmei, zongorakísérettel, csakhogy itt híres íróinkat láthatjuk némafilszereplőként. Szívszorongató a zárófilm: Kosztolányi - vicces jelenetek után - családjával: feleségével, fiával) egy kerti lépcsőn jön lefelé, felénk, lassan, szaggatottan, néha mintha vissza is lépnének, leveszi, meglengeti kalapját, felénk, barátságosan integet, a kép egyre kisebb, távolodó, majd eltűnik... szívszorongatón.... Előadás után, vásárlás közben a pénztárnál nem találom a táskámban a pénztárcám, utoljára az írók képeslapjai vásárlásakor az asztalkára téve láttam a busznál, nosza odakarikázok, de nincs ott, hátha otthon, persze, lázas örömömben vissza se tettem eredetileg se a táskámba, hanem ott van a képeslap-zsákmányaim mellé dobva az asztalon... nosza vissza a kedves, aggódó buszkísérőket megnyugtatni, hogy megvan a pénztárca, s még van pár perc az 5-ös zárásig, most fel is megyek a buszba, Babits, Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Füst Milán, Kaffka Margit, Szép Ernő, József Attila, Déry Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor közé, s a busz végében ismétlődve láthatom újra, még élesebben a filmösszeállítást, nem is mozdulok előle. Rabul ejt világuk. Karinthy Frigyes egy havas délután kisfiával , Cinivel, évődik, Móricz Zsigmond dolgozószobájában komolyan gépel, az első ünnepi könyvhéten, 1929-ben, dedikál, egy baráti asztaltársaságban ott vannak az asztal körül Szabó Lőrincék, Német Lászlóék, s ahogy gesztikulál, beszél , körülnézegetve, (nem tudni mit mond) de úgy egészében emlékeztet valakire, igen egy ma élő íróra, akivel összefutottunk a múltkor az Intercityn Pestről jövet, s épp ma este van a Grand Caféban: "FELOLVAS AZ ÍRÓ" Nahát , akkor bemegyek megnézni, meghallgatni! akarok már hallani is a néma képek és némafilm után egy igazi élő írót!

épp az irodalmi felolvasásokról, értelméről (vagy értelmetlenségéről?) olvas fel, a Grand Café mozihelyiségének filmvászna előtt iróniával, és öniróniával, csak hallgatom, mint mesét, készülő regényéből részleteket, a felolvasási sorozat tematikája jegyében cigányokról, zsidókról, de milyen - tanítani való, de megtanulhatatlan -egyszerre külső és belső (empatikus) látással! - (nem is lehet anélkül igazán író, az író!) - majd megint önirónia, az iró mint szakácskönyvi tétel, hogyan készitsük-fogyasszuk el, aztán paródiát (alias Karinthy Frigyes...)

jaj, de sokat lehetne-kellene olvasni! holtaktól-élőktől - mindegy! Az irodalom ÉL(jen)! Csak születésnapjai vannak (legyenek)!

Szegeden a buszállomás felé tartok , jó időben, élvezve azt is és a város szépségét, a Széchenyi téren egy étterem előtt haladok el, az utcai terasz előtt, hol az asztaloknál ül egy-két vendég, valamikor, évtizedekkel ezelőtt én is ültem itt, meg beljebb is,... most Matusalem étterem és kávézó van kiirva a bejáratra, akkoriban biztos nem igy hivták, de hogy is?  hogy is? egy ötlettől és kiváncsisággal kevert nosztalgiától hajtva besétálok az étterembe, s megkérdem a pincérektől, mi is volt neve régebben  ennek az étteremnek, Botond, meg Debreceni - mondják, - de amikor itt jártam,  még a 70-es években, akkor még Debreceninek hivták, hát persze, hogy is felejthettem el, de azt nem, hogy hol is vacsoráztunk D.I.-vel itt, anno 70-es évek,  nézem is a terem legvégét, igen ott ültünk vacsoránkat fogyasztva, "utolsó vacsoránkat", mert hiába volt "kellemes", és hiába mondta, hogy mennyire szeret enni velem, és ezt majd ismételjük meg többször, mégis csak ez és itt lett az utolsó vacsoránk, itt ebben az étteremben, ami ugyancsak megöregedett, akárcsak én, "matuzsálem" lettünk... D.I. meg már sehol, már sehol se vacsorázik, senkivel, mert fogta magát és örökre elment - az ötvenvalahanyadik születésnapja idején... (nem tudtam meg, csak utólag, de aznap én is majdnem...) ,de tőlem , s  én tőle már jóval előbb, el... s ki-ki máshoz ...

aztán épp itt a teraszon beszéltem még a "famulusával", (akitől először hallottam  nálunk, amikor még nyáron meglátogattak,  - Cseh Tamás  - a szintén, eredetileg, "rajztanár" - nevét, rajongással, amikor megjelent a tévénken, számomra még ismeretlenül, - meg aki később, ősszel, olyan szépen és finoman tudott vigasztalni - mint festeni  is az szinkavalkádszerű mégis visszafogott, absztrakt képeit) meg itt volt Z. is, akivel felfedeztük, hogy ugyanolyan szinű a szemünk, pedig ritkaságszámba megy: szürkés-zöldes-kék, s hogy vigyázzunk rá (mint a szemünk fényére), de mára már az enyém megkopott, ő meg egyáltalán nem vigyázott rá, egy autokarambol végleg elhomályositotta, és már csak a festményein ragyog fel, meg ott volt P. is, aki elcsodálkozott azon, hogy a kis hálómban hordom (Szegeden összevásároltam mindig) az egész aktuális kortársirodalmat, zenét, kultúrát, mindent. Jaj, akkoriban a szivem is...elég jól láthatóan,... S hova repült az ifjúság... Matuzsálem lett... az is

(az előbb a Kárászon egy csoszogó öregember megszólitott két padon ücsörgő fiút, hogy hány évesek, 17-et mondtak, az öreg meg 92-őt - az is jó, mondta, az ő korukra - én épp köztük, de közelebb a matuzsálemhez... csak becsülnék meg a srácok az ifjúságukat, nem úgy mint mi, mi fel akartunk mielőbb nőni, öregedni(?), hogy végre a miénk legyen teljesen az "élet", és mire az lehetett volna, elröpült..., még az emléke is)

az étterem épülete még áll, mint előtte is, s fog is, szebben mint valaha, mert műemlék

de annak a vacsorának az emléke.... már csak bennem...

(meg még egy régi versben, amit azért több mint 2 évre rá irtam, - mondhatnám ez is egy  -személyes - műemlék , emlék-mű...):

(...)Késő volt… vacsorázni mentünk./Felettük nyáresti hangulatainkat/a meghitt órák örömét.
Ittunk rá valami sört/(hogy megédesült a délután/annyi keserűsége után!.)
És azt mondtad:/„Majd meglátogatsz”/Ezt mondtad/annyi csók után.
És még azt, hogy/szeretsz enni velem.(...)       ( "A Sacre újrahallgatása közben" 1976. november - részlet) 

aliz2. :: 2010. szept. 24. 21:15 ::  :: Címkék: emlek, emlekezes, kapcsolatok, SZEGED, vers