KÁRPÓTLÁSOK

Napok óta redukáltan élek: influenzaszerű tünetekkel, nem kellemesen. Szinte szobafogságban.

Azt mondják ilyenkor az ember mélyedjen magába, mert nem véletlen, ha megbetegedett, ez a lélek figyelmeztetése. Egyensúlyvesztés. Valójában.

Csakhogy nehéz fejjel, bedugult, majd örökké folyó orral, alig kapva levegőt, izzadva, hőemelkedéssel-lázasan, nehezen felszakadozó köhögéssel - nem könnyű. Semmi se könnyű. Csak várom, hogy elmúljon. Az egyúttal akkor már remélem - megtisztulás is lesz.

Viszont ebben a redukált létezésben ért egy-két olyan élmény, ami kárpótolt és feledtetett testi nyavalyákat.

Új a tévénk, egy csomó, még bejáratlan, ismeretlen állomással.

Egy szegedi adóról zongoraszó, az őszhajú, szemüveges mosolygós, 90 éves Rév Livia játszik , háttérben a zsinagóga. A játékának ereje, plasztikussága nem vall a korára...

Egy francia csatornáról (Mezzo) Beethoven Eoricáját vezényli és magyarázza invenciózusan egy roppant dinamikus karmester, közben bejátsszák a híres elődök - sokkal unalmasabb - interpretációját.

De az m1 is meglepett: egy nagyon idős, törékeny asszony, (megismertem!) Gábor Marianne festőnő kultúrkincsei (könyvek, képek, antik bútorok, emlékek) közt botorkálva beszél, férjéről Rónai Mihály András költőről, is. És eszembejut, hogy majd' 40 éve, az Adriai tenger partján, Portorozban, láttam a tengerparton vázlatokat késziteni, aztán kiderült, hogy ott vendégül látó nagybátyám, a "táncos Gonda" régi jó ismerőse Rónai Mihály Andrásnak, odajött hozzá, felismerte, a Japán kávéházból, felismerték egymást, "mint két római augur", ahogy erről a találkozásról egy nagyon szép írásban megemlékezett, a Tükör-ben mintegy "karácsonyi ajándékként", mert hogy akkor vette elő a "nyári emlék"et, melengetőnek. FOTO - A riportfilm végén meg azt látom, hogy a megöregedett, törékeny művésznő húzza ki a festményeket a folyosóra - készülő kiállitására - de itt legalább világosabb van, és lehet látni: az egyik képen a tenger, s partján, egy asztalnál két férfi ül egymással szemben , elmerülten beszélnek... Mintha ők lennének, két római augur, ők ketten: a költő és a táncos, a Japán kávéházból a végtelen tenger partján, két bizonyosság...

Egyikük se él már

De ott még mindig beszélgetnek.... (vagy ők vagy mások - mindegy , nekem ők, s hogy egy festményben milyen élmények játszanak bele...csak a festő tudhatja, vagy ő se... a mű már önálló életet él)

Ők ott már örökké beszélgetnek.

Túl hamar lett vége a műsornak, még néztem volna - de azt a képet látom magam előtt, most is...