Makó híres szülötteire emlékezve igyekszik sajátmaga számára is legalább országos jelentőségre szert tenni.

Van már Páger Antal díja mellett, kis-Pulitzerdíja is, több éves dédelgetett tervezés után.

Az biztos, hogy a pályázati kiírás és lebonyolitás erős kivánnivalókat hagyott maga után - fogjuk a gyakorlatlanságra, a kezdeti nehézségekre.

De a Pulitzer emléknap, ami ma volt, azért figyelemreméltó "médiaesemény", mindenesetre (kis)városi eseményünk lett.

A Korona díszterme szinte teljesen tele volt, mire odaértünk, később pótszékeket is kellett behozni. A gyönyörű, kristálycsillárokon azért nem lógtak, le is szakadt volna. De lehetett bennük gyönyörködni, meg nosztalgiázni (egykori bálakra, koncertekre) a mellettem ülő egykori kórházigazgató doktorbácsival, aki, bár ő már nem tudja, 15 éves koromban fedezte fel az extrasistolémat, ámuló arckifejezéssel az EKG-m előtt, a bátyjával meg együtt jártam héberórákra tavaly Szegeden, szoktam is nagyünnepekkor a zsinagógában látni őket, bár azt mondta, ritkán jár el bárhova is, nincs olyan jól, de ezt a mai  eseményt ő sem akarta kihagyni. Hát sokan mások sem. Ilyen húzónevekre özönlöttek, mint: Jakupcsek, Vitray - nomeg Uj Péter, Albert Györgyi - mint előadók! Bár, jellemző módon - Uj kivételével - egyik sem ujságíró! Baló se, aki - elég bénán - elnökölt. 

Pulitzer kivetített képe egy darabig viszont - s joggal- uralta a termet   S ráadásul egy fiatalkori! De ha a makói mivoltot vesszük, egy gyerekkorit, vagy ha a magyarországit, akkor is  egy maximum kamaszkorit kellett volna kitenni.

Érdekes, ahogy örülünk külföldön híressé vált földijeinknek! Azt híve, hogy ez "híres"sé tehet bennünket is(?)... Hm. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor mindannyian mennyire magyaroknak minősülnek, s elfelejtődik zsidó mivoltuk (is) (ha, mint Pulitzer esetében, s amúgy is, elég gyakran, azok); most ugyan Uj  jóvoltából erről is szó esett, és épp azzal a szomorú aktualitással aláhúzva, hogy 1945 óta nem volt ilyen mérvű zsidózás, mint épp e napokban - Pulitzer 160. születésnapja ünneplése körül,( bár persze , attól függetlenül. Hiszen minden politika manapság. S ha bajok vannak, mindig a zsidó a bűnbak.)- Új egyébként még arra is rámutatott, Pulitzerre meg Neumannra (meg a többiekre) utalván, hogy "elüldöztük, tönkretettük őket, külföldön váltak naggyá." Én még azt is hozzátenném, hogy haláluk után vagyunk hajlandók igazán elismerni őket. (Pedig: l. Illyés: "A lét tegyen rendet , ne a halál"!) Van illetve lenne egy Vermes Gézánk is, pár házzal laktak arrébb, a Szegedi utcán, mint mi, most világhírű tudós, A zsidó Jézus, a holt-tengeri tekercsek  nemzetközileg elismert kutatója. Makónak még nem elég jó, hogy diszpolgára lehessen... még él...  Oxfordban!

Az ünnepség után pár szál fehér rózsa került a szoborparkban Pulitzer mellszobra alá. Megdöbbentően kevesen tisztelegtünk a szobra előtt, ahhoz képest, amilyen tömve volt még pár perccel előbb a Korona díszterme, ami amúgy csak pár másodpercre van a szobortól, csak át kellett (volna) sétálni az úttesten hozzá...

Lehet, hogy a mai médiasztároknak mégiscsak nagyobb renoméja van, mint neki? 

Vitray (öniróniával): "Nagyon rossz emlékműnek lenni!" 

aliz2. :: 2007. okt. 26. 20:28 :: 2 komment :: Címkék: elmelkedes, eloadas, MAKO, PULITZER, unnep

2011. október 24.

ALKONYI SÉTA, KÜLÖNBÖZŐ FORDULATOKKAL

már alkonyodik, és reggel óta nem szűnik a fejfájásom, lemegyek kávét inni a közeli cukrászdába, aztán keresnék ügyeleti patikát, találok is de csak receptre, orvosi hivásra adna valamit, onnan csak pár lépés a Kopjafák, ahol délelőtt ünnepség volt, meg koszorúztak,

ködös, nyirkos, levélhullajtós idő, a történelmi emlékezetű tájban

itt az 56-os emlékhely, mögötte, háttal mindennek a háborús emlékmű, a valamikori szovjet emlékmű helyén, a keresztre támaszkodó katona, körben a háborús hősök-áldozatok neveivel (kivéve a makói zsidó polgárokért, mert az övéik helyett csak egy szám áll. (az se pontos, mert mint kiderült, Budapestről jött, s innen a bori munkaszolgálatba  vitt, és onnan visszanemtérő apámat se számították bele)

aztán, pár lépésre a József Attila szobor, árvácskákkal körbeültetve (hiszen árva volt, se apja, s anyja, se istene, se hazája, se bölcsője, se...stb. semmije-senkije) ... nemrégiben helyezték, a gimnázium elé, pont oda, ahova megjósolta, hogy itt szobra fog állni (vajon meddig, a Duna partit már el akarják szállitani onnan), de akkor honnan is nézhetné, hogy úszik el a dinnyehéj,...s merülhetne sorsába, sorsunkba, múltunkba, az idő árján?..

befordulva a róla elnevezett utcába, a Szépség koldusa dombormű az új szines műkövek közé illesztve állja az idők próbáját, pár méterre a gimi falán a frissen koszorúzott emléktábla, már nem látom jól a szöveget (idővel továbbromlott a szemem), csak a rövidhajú, széparcú, határozott Institoris Ildi nevét sejtem, aki 56-ban a Kossuth szobor tetején szavalta a Nemzeti dalt... így lett évek múltán hős ... én pont 57-ben kezdtem a gimnáziumot, a nagy hallgatások és csönd közepette, a forradalomból annyi(se) maradt... csak hogy történelemtanárunk mindig javitva elétetette az ellen- előtagot (mintha csak egy stilisztikai v. nyelvhelyességi hiba lenne..., pongyolán forradalmat emlegetni ellenforradalom helyett, mondjuk mint egy suksükölést) és voltak évfolyamtársaink , akik valamiféle  röpiratterjesztés miatt vesztettek egy évet, s velünk jártak a továbbiakban... de egyezményes  hallgatás övezte az okokat (mellesleg egy olyan röpirat az én kezembe is került, az utcán szedtem fel általános iskolámból jövet, és örömmel újságoltam belőle a szegedi klinikáról félgyógyultan hazaküldött anyámnak, hogy visszakaphatjuk az államosított házunkat- s lehet újra előszobánk és konyhánk, és rendes feljáratunk de aztán minden összezavarodott... még félni is kezdtem, mert valami listáról suttogtak... a szovjet emlékművet a gimi előtt már  ledöntötték, de nem láttam belőle semmit, mert  az iskolánkban, hol nem volt tanitás, csak gyerekmegőrzés, azt mondta a tanárunk, hogy ő nem mond semmit, hogy menjünk, vagy ne, de aztán mégis maradtunk... később visszaállitották az emlékművet,  ballagáson, 61-ben még velem mondattak itt valami ballagási beszédfélét, csak később esett le a tantusz, hogy egy fotón, amin én háttal, a közönségem meg szemben áll  az emlékművel, miért is néznek olyan bizalmatlan vadsággal az iskolatársaim...)aztán, 89 , azaz a rendszer(?) váltás után végleg eltávolitották az emlékművet, a múzeum udvarán láttam meg később a bronztalapzatát, lefektetve, fűvel benőve, a domborművel és az Arany idézettel: nem hal meg az ki milliókra költi dús élte kincsét...(ámbár napja múl),- és most itt a helyén ez a magányos, keresztre támaszkodó "névtelen" katona...

mindez jelezve a különböző, de harcos-zajos történelmi fordulatokat, áldozatokat

de most a városban nyugalom van (bár se az  országban se a világon...se bennem) itt igen, s egyszer csak engem is megszáll valami érthetetlen szinte derűs nyugalom - a látható és láthatatlan történelmi emlékhelyek nyomában, azok  közti- mögötti zűrzavar ellenére, mert olyan kicsinyesnek, gyarlónak látszik minden ellentét, egységnek kellene már lenni (rendezni közös dolgainkat - (a Dunánál) megbékélni egymással országon belül és  azon túl is. Azt keresve ami összeköt és nem ami elválaszt. Együtt... hiszen valójában együvé tartozunk, egymásba fonódva, egymásra utalva, s csak együtt mehetnénk valamire. Mindegy ki milyen nemzetiségű, pártállású, vallású,... Dehát ez is lenne természetes állapot! Ugyanakkor szinte irreális ez a nyugalom, ami megszáll, már-már utopisztikus, hiszen forr a világ (bús tengere) körülöttem... csak itt van ez a nagy nyugalom ebben a mi kis városunkban... és egyszercsak a szemközti épület felől éneklést hallok, ki van világitva a felső emelet, kezeket is látok magasban a függöny mögött, átmegyek, benyitok a kapun, nyitva van, épp jön le valaki a lépcsőn, mi van itt kérdezem, istentisztelet, mondja, milyen közösség? HIT gyülelkezet... felmehetek,persze, még fel is kisér, nagyon kedvesen, jöjjek majd máskor is, tele a terem, de hátul van még hely, még két ének, aztán hallom a pulpitus mellől, Máté evangéliumából: "Jöjjetek  mindnyájan akik megfáradtatok, s megterheltettetek, s megnyugosztlak titeket.", és "isten keres meg engem"...azelőtt, hogy kéréseinkkel és  vágyainkkal megérkezünk elé, Ő már akkor azt kívánja, hogy jót tehessen velünk és  kiemelhessen bennünket a szomorúságból...." és Ezsaiasnál is: Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre", és a 139. zsoltárból -Isten mindenütt jelenvalóságáról- ...ki minden utamat jól tudja, és fölöttem tartja kezét, mindenütt a keze vezérel, és vezéreljen engem az örökkévalóság útján, tudom már, és újra ének: csoda van a szivünkben... de egyszerű is lehetne minden... a végén már én is énekelem csoda van a szivemben...

végre a fejfájásom (is) elmúlt, mire hazaérek...

 okt 21

fúj a szél, beborult... bár még jó idő van

mégis behúzódom a Rocco zárt helyiségébe..

,a szokásos ebédpótló kisadagra: rántott szelet, vegyes köret

fűszerillatok keringenek a teljesen üres étteremben (ez persze nem zavar annyira. de majd megfulladok 

a zárt térben

az asztalokon mindenütt FOGLALT tábla - de hát ilyen holt időben: ebéd után, vacsora előtt, senki se  jár itt

csakis egy ilyen össze-vissza élő

5re átmegyek a könyvtárba valami (persze) népi programra, itt van, mögöttem, szerencsére...

Lányom (most jut eszembe, ő magát viccesen lyányomnak titulálja, minthogy ez a népies változat egy vidámabb, hangulatosabb szó, azt hiszem ezentúl én is rátérek..), szóval: lyányom reggel 8-kor visszabuszozott Szegedre, a 9-kor kezdődő szerkesztőségi ülésükre, de fél tízkor már hívott, hogy nézzek körül a szobájában , mert valószínű, valahol otthagyta a német házifeladatát ( egy levelet, amit elég hosszan írt tegnap, emlékszem), mindenesetre a táskájában nem találja. Szerencsére megtaláltam, egész normális helyen, az íróasztalán, csak a papírlapot betette egy keményborítójú füzetbe- biztos azért, hogy ne gyűrődjön- egy pár német fénymásolt nyomtatott szöveggel együtt. Minthogy délben kezdődik az órája, épp, kényelmesen utána tudtam vinni a fél tizenegyes busszal. (volt egy kis dejavue érzésem, de nagyon régről, s lehet, hogy nem is pontosan asszociálok.) Mindenesetre örömmel mentem be , jó volt szinte egy kis ürügy, mert amúgy biztos nem megyek, régen is voltam Szegedében... újabban lustulok. (Hol van már az az idő, amikor a tanítási szünetjeimet  egyenesen Pesten töltöttem, kultúrszomjból) Szégyen ide, szégyen oda, bár ma este két "kultúrprogram" is (egy felolvasó est  és/vagy egy zenei témájú mindentudás egyeteme) várt Szegeden , amin részt vehettem volna, már - némi öntanakodás után - ezek kezdete előtt hazajöttem.(Ja, még megvettem a novemberi ultraagykontrolltanfolyamra a jegyet)

Lyányom - vőlegényével- elment a Darvasi felolvasóra, most épp ott vannak - (délután különben összefutottunk, beszélgettünk is Darvasival)... Lyányomnak több okból illik elmennie rá, a legpraktikusabb, hogy tudósítania is kell róla. Én úgy gondolom, hogy majd elolvasom a Virágzabálókat, ha megjelenik részleteiben, folyóiratokban már elkezdtem.) Viszont már bezsákmányoltam Müller Péter legújabb Örömkönyvét. 

Várj, míg súgnak az angyalok!

Hm... mert csak akkor szabadna mesélni.

Tehát akkor van , akinek meg se szabadna szólalni! Legalábbis addig...semmiképp...

Pszt.... már el is hallgattam, (addig....?)

aliz2. :: 2007. okt. 24. 20:24 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: epizod, folyoiratok, irodalom, konyv, kultura, lanyom, SZEGED