úgy jött ki, hogy ma is be kellett mennem Szegedre, de holnap már nem mennék! Ma is , oda is, vissza is már szunyókáltam, ez már a megszokás jele lehet, de semmiképp se tudnék-akarnék rászokni... sőt attól tartok, hogy mire 65 leszek, s ez már  csak pár hónap, és ingyen utazhatok,-meg is csodáltam ma a 65 fölöttiek igazolványát, amit csak fel kell mutatni, és szabad az ingyenút- vajon mennyire lesz még kedvem, energiám utakra kelni

meg az is zavart, hogy mintha fel lett volna bolydulva az egész város, Szegeden - a sűrű forgalom  dühös, goromba, dúló-fúló emberek, úton-útfélen, akiktől először csak passzivan szenvedsz, aztán mintha rádragadna valami belőlük, s félő, hogy majd tőled kezdenek szenvedni este felé már, ha nem figyelsz igazán oda, magadra, és a saját értékképedre 

keresgélek egy mosolyt, s jellemző módon: egyetlen igazán jóízű mosolyt láttam, egyetlen arcon, egész nap, s azt is fotón.

 Véletlenül bekeveredtem a TIK aulájában épp zajló kiállitásnyitóra. Szent-györgyi Albertet bemutató fotókiállításra. Ő viszont szinte minden fényképén mosolyog! Még a Nobel-dijasok  nyársatnyelt komoly koszorújában is, 1938-ban, Stockholmban,  ő az egyetlen, aki kicsit félrenéz, és mosolyog! Csupa-csupa derű. 70 év távolából néz egy ember, és végre, valaki: ő! mosolyog. Ér ez annyit mint a paprikából kivont C vitaminja! És úgy látszik hiánycikknek is nagyobb.

aliz2. :: 2007. okt. 25. 21:39 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: bosszusag, foto, kiallitas, SZEGED