az IRÓK BOLTJÁBAN....

ÉS kvartett sorozat kezdődik, arra megyünk lyányommal, az Irók Boltjába (férje egy másik irodalmi eseményre, a "Gödör"-be, amit ő vezet), Pesten mindig több program is akad egyszerre , választani kell, de mivel  - ahogy a bevezető szavakban emlitik is - ez a sorozat beleillik az "ifjú" JAK ImPulzus sorozatába is (épp tegnap volt szó Cserna Szabó tárcáiról), aminek lányom is immár résztvevője, itt "kell" lennie... (igaz, az "Előhivások" is beletartoznak a kritikai beszélgetések sorozatába, aminek vejem is állandó résztvevője, de ők már "idősebbek") Lányom -amúgy is PHD-ésként - még mindig "tanuló"-nak (is) tarthatja magát...(?) Itt van sokra becsült, régi tanárja is egyetemi évei kezdetéről a pulpituson. A hallgatóság közt meg ImPulzusbeli kritikustársai (is) - Én többnyire csak látásból ismerek sok arcot. Nekem ők "csak" ismeretlen ismerősök... de otthonosan érzem itt magam, a könyvek közt eleve, a régi Japán kávéház hangulatát az átalakítás óta nem érzem olyan erősnek, megszűnt a tonettszékes-asztalos sarokhely, ahova mindig le tudtam ülni olvasgatni, de 

azért átlátszó, valószerűtlen műanyagszékek közt véletlenül találok egy régi megbizható, sötétbarna tonettet is, egy polcvégében, arra ülök, Ungvári Tamás Feledések Enciklopédiáját lapozgatva, amiről kiderül, hogy voltaképpen memoár, emlékirat ez is - mint annyi könyv , mostanában, és találok is benne ismerőst: rejtélyes, tragikus sorsú unokatestvérét, aki nekem meg tanárom volt, szovjet irodalomból... Közben lányom "igazi" irodalmi ismerőseivel beszélget...

aztán , telefon után, javasolja, hogy menjünk föl a galériába, helyet foglalni, kritikustársának is, aki később jön - csak most veszem észre a lépcsőket, hogy ezzel kiegészült a bolt, s miközben hangosan is szóvá teszem hogy nekem bizony hiányzik a japános sarok, titokzatosan jelzi a boltvezetőnő, hogy csak menjek föl... mint majd kiderül , ott a kárpótló válasz... hát ha csak nem a régi japánkávéházt idéző fotómasé a pulpitus mögött, és - lányom mutatja -, a mennyezet és a falak stukkói a régi japán falairól(?)

a kedves ismeretlen Kemény könyv(e) a megvitatás tárgya, a 4 kritikus pontoz, összesen 25-öt ad. (az optimális 40-ből), de van, aki majdnem 10-et, pedig ez csak remekműveknek járna.(eddig Ottlik Iskola a határon, Nádas Párhuzamos történetek, Déry Tibor Befejezetlen mondata, Spiró x-ek)

itt van aki majdnem maximális pontot adva -szinte remekműnek tartja, s van aki alig adva rá 2 pontot - banálisnak, közhelyesnek

el kellene olvasni a könyvet, a magam "kedves ismeretlenjét", hiszen úgy tűnik, mintha mindenki más könyvet olvasott volna, mindenki a magáét, és mondja is a "magáét"... de a vita vége felé egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogom, nem akarom elolvasni... (forditva kellene ennek lennie?)

 este mégis csak beleolvasok lányoméknál (ő épp most olvassa, legalább is éjjeliszekrényén tárolja többek között)

valóban olvastatja magát, de azt hiszem ettől még (sőt) nem remekmű...

úgyhogy -azt hiszem- nincs időm rá...

de tanulságos és izgalmas  volt  a vita  az ismeretlennek megmaradt kedves ismeretlenről...

aliz2. :: 2010. jan. 28. 10:27 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: irodalom :: Címkék: irodalom, kapcsolatok, konyv, lanyom

Egy blogon  bukkantam rá, teljesen váratlanul, még tegnap a megdöbbentő, váratlan hírre: meghalt Updike. Feljajdultam, (jaj, a Kentaur!) mint kedvenc regényem tanárhőse, akibe nyíl fúródott egy diákcsíny nyomán...

Updike Kentaur c. regénye  oly sokat jelentett nekem. Akkor olvastam - az Európa zsebkönyvek sorozatában , 1966-ban, amikor tanítani kezdtem, a kisvárosi gimnáziumban, (ahova 5 évvel előbb még diákként jártam) egy kis nagyobbvárosi egyetemi kiruccanás után. De egy kicsit úgy jártam, mint a szarvassá változott fiú (azaz lány), már nem fértem ugyanúgy vissza, mint mikor elmentem. Updike (és sok más -főleg amerikai iró - és főleg az Európa zsebkönyvek sorozatban - meg a Modern Könytáréban  sokat segitett ebben, no meg a Nagyvilágfolyóirat,  tágasabbá tenni a szűknek tűnt világot. Nem is volt az annyira szűk! Belefért így az egész világ, a föld és az ég is, a csillagaival... (Pedig valójában mégis csak minden elég szűk és szürke is volt. Talán.)

hogy épp ez a könyv volt pályakezdésemnek A Könyve, ("amely egy kisvárosi tanár megpróbáltatásának története mitológiai keretbe ágyazva"), amelynek rögtön első mondatában megsebesitik a táblánál álló tanárt, mire az osztály felröhög... ? nem is tudtam ezt a jelenetet valóságosnak tekinteni. (akkoriban még, nálunk ilyesmi nem eshetett meg egy iskolában), írói fantáziaképnek tűnt, nem kisebbnek mint a mitikus kentauri paralelltörténet. Élveztem a könyv sítílusát, a költőiségét. Könnyed sűrűségét. Szemérmes érzelemgazdagságát. Líraiságát. A hátlapon az író profilját: egy komoly, elmerült, okos tekintetű, sötéthajú fiatalemberét... elnézegettem gyakran. Nagyon szimpatikus volt, szinte eszményien az. Sorra olvastam a könyveit, az elbeszélései kötetét ("Ilyen boldog se voltam") A "Szegényházi vásárt"-t és a "Farm"-ot, a "Gyere hozzám feleségül"-t, de azért egyik se tudta megismételni a Kentaur egyedi élményét. Azt  a katarzist. A Nyúl kötetekből is elolvastam egyet-kettőt, de annak világa nem kötött úgy le, aztán már csak értesültem az újabb könyvekről, de nem vettem meg, nem olvastam el, később már nem is követtem az új megjelenéseket hírszinten sem. Meglepődtem, amikor az Eastwicki boszorkányok c. immel-ámmal végignézett film után kiderült, hogy Updike  művéből készült... Úgy véltem, ő már nem az én íróm, megváltozott, szinte mindig szélesen nevető, őszhajú portréit  nézve is ezt láttam. -  De most nagyon szomorú vagyok. Korán ment el! S már nem is remélhetem, hogy ír majd még az én régi Updike-om egy újabb könyvet, újra egy kentaurosat!

...........................................................................................................................................................

elővettem a régi, 66-os könyvem, a Kentaurt, kicsit megkopott, kicsit megsárgult, de most is (újra)olvasásra késztet. (a remekműveket akárhányszor el lehet olvasni, mert kimerithetetlenek, és mindig mást tárnak fel magukból - attól is függően, hogy olvasójuk mire rezonál épp) Engem most a bevezető mitologikus mottó utolsó sorai máris megragadtak:

"De kellett még az életáldozat, engesztelésül az ősbűnért, a tűzlopásért. (...) Kheiront, bár ártatlan volt, mérgezett nyíl érte. Soha be nem gyógyuló sebe örökké égő fájdalmában a halhatatlan kentaur sóvárogta a halált, s kérte, fogadtassék el élete vezeklésül Prometheuszért. AZ istenek meghallgatták könyörgését, megszabadították fájdalmától és halhatatlanságától. Meghalt, mint bárki más elcsigázott halandó, és Zeusz a csillagok közé helyezte fénylő nyilasként."

aliz2. :: 2009. jan. 28. 8:56 :: 11 komment :: Címkék: emlekezes, irodalom, konyv, nekrolog

 meghalt Brutyó Margit, osztálytársam, az osztálytalálkozóink (utolsók kivételével) lelkes szervezője!

covidban

természetgyógyász is volt, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy felvette az vakcinákat...(de ez más kérdés)

ma róla álmodtam

mentünk az utcán, és csak úgy, mellékesen, megjegyezte, hogy covidos, és fél napos kezelésekre jár, (a valóságban hónapok óta kórházban feküdt), én megijedtem, s eltávolodtam tőle, nehogy elkapjam

a furcsa az volt, hogy a katolikus templom felé kerültünk, ott kerestük a (saját) gyászértesitését (amit mintha saját tanárunk Dr K T  kezében láttunk volna, korábban),de csak oldalt láttunk valami hirt, nem az övét)

(álmaim újabban, sajnos, valószerűbbek a kelleténél)

---

fotó gimis kiránduláson (már csak én élek!)

60 éves ált iskolai oszttalálkozón

(fülembe cseng amit egy találkozónk alkalmával mondott: szeressük egymást, már csak mi maradtunk egymás számára...)

..ez a töredék mondat hangzik el sirósan-dacosan egy 4 éves tündéri kisfiú szájából, miközben anyja vonszolná lefelé a lépcsőn, ki az amszterdami lakásukból, de a kisfia nem akar menni, hiába mondja neki anyja, hogy muszáj, sehogyse érti, miért kell  szép otthonukat elhagyni, mikor nem is csináltak semmit! leül a lépcsőre, aztán meg vissza is fut a lakásba az otthagyott kedvenc bohócáért, meg a biciklijéért, de nem lehet, nem viheti magával, az anyja visszarohan érte, nehogy elveszítse, lent már terelik hangos kiabálások közepette őket, ugyancsak sárgacsillagos sorstársaikkal együtt egy teherautóra, ami - azzal hitegetik őket - Palesztinába viszi őket, pedig egész máshová, koncentrációs táborba, és főleg a halálba.. mint ahogy a kisfiú apját, anyját is... látjuk a filmen, meghalni, mig a kisfiú  nagyobbacska lesz, de még mindig túl kicsi ahhoz, hogy ilyen szörnyűségeken menjen át, amiken a többiekkel együtt ő, Jona, aki sorszerűen Jónás ról kapta nevét, aki a cethal gyomrában élt, és/ de kiszabadult, hát a mi kisfiunk is, végül is, de milyen áron?!...

Már meghalt apja emlékképe-látomása mosolya, irányitása segit a kisfiúnak abban, hogy mégis az életet válassza. És a film végén azt is közli a narrátor, hogy tudós lett belőle Hollandiában.)

De hogy az emlékei, a szörnyűk, a lágerből, és szülei elvesztésének kiheverhetetlensége biztos nyomokat hagyott benne. Kitörölhetetleneket. 

És a film is már bennem is. És később nem tudok nem gondolni arra a pici kislányra is, akit másfél évesen deportáltak, akinek ugyanigy el kellett hagyni az otthonát, egy babával a kezében és egy nagy bőrönddel, - pedig nem is csináltak semmit!- 

akinek ugyanilyen szemüveges, mosolygós kedves apukája lehetett, de még ennyi időt se tölthetett vele, ő már akkor a munkaszolgálatban volt, ahonnan nem jöhetett vissza, s ez a pici lány ugyanúgy kapaszkodhatott az anyukájába, mint  itt a filmen ez a kisfiú, s ha ő nem is emlékszik az átélt lágeremlékekre, mert kisebb volt nála, érzi, hogy benne van minden... örök nyomot hagyva és fel-feltörve, mert akkor miért is lenne számára ilyen nehezen elviselhető ez a film, a szépsége ellenére, és miért érzi, hogy elviselhetetlensége ellenére is végig kell néznie, ... még a késő éjszakai ismétlését is.

És nem azért mert most van a nemzetközi holokausztemléknap. (hiszen azt nem is tudta. csak utólag.)

És még mindig nem érti. 68 évesen sem. Nem érti ezt az egészet! Ami Jonával meg vele történt, kiskorukban. Meg a szüleikkel. Meg a többiekkel. Akik nem csináltak semmit!!! Miért hát?! 

aliz2. :: 2011. jan. 27. 21:30 :: 11 komment 
Kategóriák: film :: Címkék: emlekezes, film

A magyar kultúra napja(i?) keretében a Csillagszálló folyóirat a szépség témáját járta körbe a lapból felolvasott művekkel és közbeni beszélgetésekkel is... végig érdekfeszítő volt... persze, hogy úgy csináltam, hogy el tudjak menni, a Rákóczi úti Közép-európai Kulturális Intézetbe ha már lányom is a szereplők közt (mint rendszeres és most meghívott szerzője a lapnak)... de személyes érdekeltség nélkül is tetszett volna... mert ritkaság, amikor ennyire kerek egész egy több személy részvételével zajló irodalmi esemény.

 

a barátságosan berendezett terem falain a lap borítói láthatók, -amikben megjelent művek felolvasására került sor - de a kiállításon a megvalósult fölött a megvalósulatlan grafikák is láthatók. "Fenyő D.  György irodalomtörténész --- a  szépség természetére vonatkozó kérdésekkel vezetgette társait addig a pontig, ahol Turi Tímea verseit fel kellett olvasni… pont úgy, ahogy azt Turi Tímea felolvasta a  Csillagszálló Mosoly című számából. "

 

A Csillagszálló egyébként hajléktalanokat támogató lap (az elnevezés is, ami költői és metaforikus - mint egy irodalmi laphoz illő is – innen.)

 

Az összegzésnél -miután tisztázódott, hogy a szépség valami lélekből kiáradó de "dologi" …) el is hangzott egy-két különös, nem szokványos példa a szépségre, amit az  élet hozott a kirakaton túlról az est levezetője elé, aki szemben ült nem csak az írókkal és az előadó színésznővel (Szalai Krisztával) hanem az üvegen túlra, a Rákóczi útra is kilátott, honnan is többek között szépnek látott egy csúnya, kövér párt, ahogy elmerülten csókolóztak, és aztán jött egy hajléktalan öregember, aki lerakta a csomagjait és nagy megnyugvással leült egy pár percre megpihenni a kirakat padkájára...

 

felmerült az is, hogy a szépség nem létezhet a megfigyelőtől függetlenül. dehát mi  igen?

tartsuk hát nyitva a szemünket... (és a szívünket)

http://www.librarius.hu/hirek/484-kepes-hirek/1086-szepseges-csillagszallasolas

 

 

aliz2. :: 2012. jan. 26. 23:19 :: 6 komment :: Címkék: folyóirat, irodalom, lányom

nem is tudom, miért mentem el erre a jobbagyféltekés rajztanfolyamra...

az igaz, hogy egy ideje feltámadt bennem a vágy, hogy újra(!) rajzoljak, már szedegettem is elő papírokat, rajzeszközöket...

aztán láttam egy plakátot, amiben 4 napos tanfolyamot hirdetnek, s csak délutánonként, úgy tűnt épp kapóra jön...

...kikapcsolódni is, nem csak rajzolni, hiszen a jobb agyfélteke aktivál egy másik,  oldottabb tudatállapot... (ami egy ideje rámfér(ne)

aztán az első nap már éreztem ilyen "átkattanásokat", amikor rajz közben kezdtem úgy érezni magam, mint a gyerekek, mikor önfeledten rajzolgatnak (óvodás, kisiskolás lányom, kissé nyitott szájjal, kidugott nyelvvel), én meg - eszembe jutott mindig dudorásztam (volna) rajzolás közben általános iskolában (ha hagyták volna, talán ezért is pikkelt rám a rajztanárom, ő nem lehetett ennek a fajta rajzolásnak az előfutára), pedig olyankor, így lehet igazán jót csinálni, amikor csak úgy folyik a kezünkből minden, gondolkodás nélkül... mindenesetre erősen elgondolkodtató, hogy miért is érzed annyira jól magad, ha sikerül (olykor) nemgondolkodni! Ha másra nem, ez a jobbféltekés rajzolás - melléktermékként -erre biztos jó.

ez a kézrajz 2. ill. 3 napon készült... (3. napra esett a tónusozás, viszonylag jó fényben.. , hát nekem muszáj volt az ablakhoz költözni, olyan rosszul láttam a fényeket-árnyékokat, eszembe is jutott, hogy jókor járok én rajzolni, (alaptónusozás közben meg a kezem kapott görcsöt...), szomorú, hogy a test korlátairól mindig megfeledkezek... mit akarok én még 70 éves fejjel  "tanulni", (mint a jópap, holtig...?) ...

(persze... tudom, mit akarok!...majd lerajzolni az unokámat!)

addig meg , ez itt

egy művész (másolt)  portréja

meg magamat próbáltam lerajzolni,

bár nem sok köze lett hozzám, azt hiszem:

(persze, még nincs is befejezve... de azt hiszem, befejezetlenül is hagyom...):

(úgyis, én se vagyok befejezve...)

a túlrajzolással (mindenféle túl-lal sokszor elrontjuk a dolgokat.)

néha - befejezhetetlen költözködésünk óta, hogy több holmi préselődött a kisebb területre, mint aminek normális helye lehet, - csak úgy elő bukkannak tárgyak, valahogy kidobják magukat a préselődésből, hogy felhvják magukra a figyelmet; ez történt tegnap is - egy sárguló, kopott-foltos füzetecskével, amire rá van pecsételve általános iskolám neve hosszú bélyegzővel,

alatta az én nevem ,

ez alatt: V.b oszt tanuló

ellenőrző könyve 

195.../5... (elfelejtettem kitölteni, de így is beszédes...)

ez már  múzeumi tárgynak minősülhet! hát ezért is van ennyi holmi, semmitől nem tudok megválni... pedig kéne, talán-talán a múlttól is...

De hogy is tehetném! Ezt se dobom ki. Nem is a negyedévi csupa 5-ös tanulmányi eredmény bejegyzés miatt; de ott van alatta anyám aláirása! (mindig terészetesnek vette a csupaötösöket... "ezt még anyámtól örököltem"... kedves lyányom!)

és milyen beszédesek is ezek a bejegyzések!

 "Az iskola értesitései és a szülő kérései" cím alatt: anyukám írásával: "1953.IX 22. du. 1/2 6-kor kezdődő Latabár K. esthez engedélyt kérek". aláirás, mellette E:és szigorú igazgatónőm aláírása.(következő évben nagy ribilliót csapott, amiért őszi ünnepekkor nem mentem iskolába, engedélyt nem kértem, úgyse engedett volna el...   de erre az előadásra igen... hogy szerettem a Latyit!, hogy szerettem nevetni!

jóval később Pesten az Erkel szinház proscéniumpáholyából láthattam a Denevérben, Bécsből idelátogató nagybátyámmal -ki ifjúkori barátja volt- )

aztán  szálkás-szigorú betűkkel: "A tornanadrágot itt kell tartani, abban nem lehet járkálni." Szaktanár. (Hűha, Ilonka néni nagyon megharagudhatott rám, bezzeg ő mindig utcai ruhában, hosszú szoknyákban tartotta a tornaóráit, épp mostanában idézte fel egy cikkben egy osztálytársam a lábemeléseit.. de hogy mi volt folyó év X. 26-án az én tornanadrágom nem rendeltétésszerű használatával, már nem emlékszem... arra viszont igen, hogy mivel magyart is tanított Ilonka néni nekünk, folyton velem szavaltatott, különböző ünnepségeken, többnyire azt a Valerij Brjuszov verset, ami így kezdődött:"Teli szőlővel a kosár, egy fürtöt adok néked, kóstold csak, őszi napsugár édes, bódító ízét érzed.... a fényt, mely ráterül e napsütött vidékre... napfény, szőlődomb, almafák..., igen ez is a béke"... A füzeteink hátlapjára meg az volt nyomtatva :"Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded."  Igen, mi harcoltunk a békéért! (észre se véve, hogy ez bizony oximoron a javából, dehát akkor még azt se tudtuk, mi az az oximoron - sok egyébbel együtt.)

aztán az én ceruzás gyerekírásommal: "13-án délután a járási kultúrházban J. J. beszámolót tart" ( ki lehetett ez a J. J.? és miről számolhatott be?- senki se írta alá! - hűha, nem lehetett ebből bajom? Hiszen a könyvecske utolsó lapján az utasítások 4. pontjában ez áll: "A szülő illetve a nevelő bejegyzéseit a tanulónak 48 órán belül láttamoztania kell.")

Ismét anyukám szép, kiírt irásával: "Kérem Juli lányomat dec. 4-én, pénteken Hódmezővásárhelyre velem elengedni. "aláírás, s mellette: elengedem of. aláirásával. (De jó! Anyukám hugát, Magdi nénit látogathattuk! de örülhettem!  S hogy mennék megint, "engedély" nélkül is, persze! de nincs már akivel s -nemrégóta ugyan, de - nincs már, akihez...) 

Aztán ceruzával megint az én soraim (ezeket diktálták nekünk, emlékszem, egy nagy könyvből, amit a pedellus hozott mindig körbe a tantermekbe):

"A begyűjtési osztály hús szolgáltatási tárgyalásokat megkezdte. Minden rendelő, aki idézőt kapott, jelenjen meg pontosan, hogy fennakadás... " be se fejeztem az írást, de azért anyukám aláírta persze, hiszen ezért kellett beírnunk az ellenőrzőbe,- bár minket nyilván nem érinthetett... ma se értem, mire vonatkozhatott ez az egész, bár azt hiszem a Tanu. c film elején a  titkos disznóvágás ekkoriban zajlhatott. Dehát mi disznót se vágtunk, soha... még szép! (Viszont a kicsi zsíros bödönünket egyszer valaki kilopta a kamránkból, - miután anykám csak épp átszaladt a szomszédba , a szemeláttára sétált ki vele az eltulajdonító a nyitva hagyott kapunkon - pedig milyen nehezen, apránként tudta anyukám összegyűjteni a belevalót!)

Boldog, elveszett  (s megtalált ellenőrzökbe nyomorított) gyerekkor!

aliz2. :: 2008. jan. 26. 10:16 :: 4 komment :: Címkék: , anya, emlek, emlekezes, mult

Az operaházba elmenni már önmagában is művészi élmény!

Ybl Miklósnak köszönhetően.

Egy remek rendezésű, jól temperált zeneiségű előadást meghallgatni-megnézni (Mefistofele) elgondolkodtató és katartikus "ráadás" is az épület csodáihoz.

Mindenesetre már az előadás előtt is csodálhattuk az épület látványát.

(Én tulajdonképpen csak "beugróként", mert lányom férjének épp Londonban kellett kiküldetésben lennie, a jegy meg már megvolt az ő anyukája karácsonyi ajándékaként a fiataloknak.)

Legutóbb én a Varázsfuvolát láttam itt vagy 17 éve akkor 10 éves kislányommal, egy egész napos tévéforgatás utáni "jutalom" gyanánt.

 A Cimbora műsorban a Kincskereső "küldötteként" saját verset mondott el) Persze akkor is, most meg pláne fotóztam…

Az Opera nem sokat változott, azóta se. Sőt, furcsa volt arra gondolni , hogy amikor egyetemistaként apukám énekelt a kórusban a szinpadon, akkor se volt más... mint ahogy akkor se, amikor anyukám nagynénje (Bagyó (László) Lili)első hegedűs volt a zenekarban...

https://picasaweb.google.com/gonda.juli/Operaban?authkey=Gv1sRgCJjVneyH7aXrag&feat=flashalbum#5702819001515046738

megyek vissza a postára, a postafiókomba utánvéttel érkezett könyvemért, amit a bölcs lubavicsi rebbe tanításaiból merített ihletre írták Tartalmas élet címen,(bár eredetileg a Valóságcímet szánták neki, annyira a realitásról szól!) részleteiben már olvastam (az Egység c. folyóiratban) , az élet minden szakaszában, aspektusában eligazító többmint szövegek - mintha maga a valóság szólna, valóban belőlük - közben az út szélén hallom két gyerek  párbeszédét, töltelékszavak nélkül (tehát nem teljesen naturálisan) idézem:- elegem van ebből az egész emberi társadalomból! - így az egyik keserű, kapucnis, dühöngő fiatal, - keress másikat - így a másik, higgadtabb.... Vajon hogy és hol gondolta?( A Marson?)

valahogy mintha már nem is lenne elérendő célja az embereknek a harmónia. Mintha  - minden mérce hiján - bele is feledkeznének a "rosszba", a bajba , a disszharmóniába...,észre sem véve, hogy mégis csak némelyest mi (is) alakíthatnánk sorsunkat ilyenre vagy olyanra... és hogy az a bizonyos (bár a fiúcska által megvetéssel kiejtett) emberi társadalom, mégis csak belőlünk is áll össze, mi is részesei (de miért is nem alkotó-alakító részesei?!) vagyunk azaz lennénk! (vö. " s ezt az emberiséget -hisz ember vagy - ne vesd meg!")

hogy odaadnám neki elolvasásra ezt az - azóta már átvett- szép és "tartalmas" könyvet! 

(bár kétlem, hogy elolvasná. , pedig a fülszövegben most épp ezt olvasom: "A Tartalmas élet ráébreszti az olvasót arra, hogy minden egyes ember nélkülözhetetlen, és hogy mindnyájan  egyedülálló és letörölhetetlen nyomot hagyhatunk közös jövőnkön, és ezt mindnyájunknak meg is kell tennie." )

Most viszont mindenkinek - aki olvas- ajánlanám e nagyszerű könyvet: A tartalmas élet egy spirituális úti térkép az élethez - zsidók és nem zsidók számára egyaránt...(...).A rebbe egy félreérthetetlenül egyetemes tanítást adott át és testesített meg, a termékeny és erényes életre valamint az egész világban való össszhang megteremtésére buzdítva az emberiséget.

Az olvasó megtanulhatja, hogyan hidalható át a felgyorsult  technikai fejlődés és a megromlott erkölcsiség valamint az eddig soha nem látott, világméretű egységesedés és a példátlan személyes diszharmónia közötti paradox ellentét.

Én mindjárt neki is kezdek!...

aliz2. :: 2008. jan. 24. 16:11 :: 6 komment :: Címkék: , elmelkedes, epizod, konyv