KENTAUR-UPDIKE 2009 JAN 28

2022. január 27. - gond/ol/a

Egy blogon bukkantam rá, teljesen váratlanul, még tegnap a megdöbbentő, váratlan hírre: meghalt Updike. Feljajdultam, (jaj, a Kentaur!) mint kedvenc regényem tanárhőse, akibe nyíl fúródott egy diákcsíny nyomán...

Updike Kentaur c. regénye oly sokat jelentett nekem. Akkor olvastam - az Európa zsebkönyvek sorozatában , 1966-ban, amikor tanítani kezdtem, a kisvárosi gimnáziumban, (ahova 5 évvel előbb még diákként jártam) egy kis nagyobbvárosi egyetemi kiruccanás után. De egy kicsit úgy jártam, mint a szarvassá változott fiú (azaz lány), már nem fértem ugyanúgy vissza, mint mikor elmentem. Updike (és sok más -főleg amerikai iró - és főleg az Európa zsebkönyvek sorozatban - meg a Modern Könytáréban sokat segitett ebben, no meg a Nagyvilágfolyóirat, tágasabbá tenni a szűknek tűnt világot. Nem is volt az annyira szűk! Belefért így az egész világ, a föld és az ég is, a csillagaival... (Pedig valójában mégis csak minden elég szűk és szürke is volt. Talán.)

hogy épp ez a könyv volt pályakezdésemnek A Könyve, ("amely egy kisvárosi tanár megpróbáltatásának története mitológiai keretbe ágyazva"), amelynek rögtön első mondatában megsebesitik a táblánál álló tanárt, mire az osztály felröhög... ? nem is tudtam ezt a jelenetet valóságosnak tekinteni. (akkoriban még, nálunk ilyesmi nem eshetett meg egy iskolában), írói fantáziaképnek tűnt, nem kisebbnek mint a mitikus kentauri paralelltörténet. Élveztem a könyv sítílusát, a költőiségét. Könnyed sűrűségét. Szemérmes érzelemgazdagságát. Líraiságát. A hátlapon az író profilját: egy komoly, elmerült, okos tekintetű, sötéthajú fiatalemberét... elnézegettem gyakran. Nagyon szimpatikus volt, szinte eszményien az. Sorra olvastam a könyveit, az elbeszélései kötetét ("Ilyen boldog se voltam") A "Szegényházi vásárt"-t és a "Farm"-ot, a "Gyere hozzám feleségül"-t, de azért egyik se tudta megismételni a Kentaur egyedi élményét. Azt a katarzist. A Nyúl kötetekből is elolvastam egyet-kettőt, de annak világa nem kötött úgy le, aztán már csak értesültem az újabb könyvekről, de nem vettem meg, nem olvastam el, később már nem is követtem az új megjelenéseket hírszinten sem. Meglepődtem, amikor az Eastwicki boszorkányok c. immel-ámmal végignézett film után kiderült, hogy Updike művéből készült... Úgy véltem, ő már nem az én íróm, megváltozott, szinte mindig szélesen nevető, őszhajú portréit nézve is ezt láttam. - De most nagyon szomorú vagyok. Korán ment el! S már nem is remélhetem, hogy ír majd még az én régi Updike-om egy újabb könyvet, újra egy kentaurosat!

...........................................................................................................................................................

elővettem a régi, 66-os könyvem, a Kentaurt, kicsit megkopott, kicsit megsárgult, de most is (újra)olvasásra késztet. (a remekműveket akárhányszor el lehet olvasni, mert kimerithetetlenek, és mindig mást tárnak fel magukból - attól is függően, hogy olvasójuk mire rezonál épp) Engem most a bevezető mitologikus mottó utolsó sorai máris megragadtak:

"De kellett még az életáldozat, engesztelésül az ősbűnért, a tűzlopásért. (...) Kheiront, bár ártatlan volt, mérgezett nyíl érte. Soha be nem gyógyuló sebe örökké égő fájdalmában a halhatatlan kentaur sóvárogta a halált, s kérte, fogadtassék el élete vezeklésül Prometheuszért. AZ istenek meghallgatták könyörgését, megszabadították fájdalmától és halhatatlanságától. Meghalt, mint bárki más elcsigázott halandó, és Zeusz a csillagok közé helyezte fénylő nyilasként."